Három hete láttam a Terminal Workhouse előadását Kerkay Rita rendezésében, és csak most tudok hozzáfogni a nyomhagyáshoz. Már a megtekintéskor sejtettem, hogy így lesz, nyomasztott is a halogatás. Nyilván jobban járok, ha a megtekintést is elhalasztom szeptemberre, de túl nagy volt a kísértés: Zsótér Sándor volt az egyik főszereplő, akinek minden akciója érdekes számomra. Ezt alátámasztotta a covid egyik nagy tanulsága: amit ma megnézhetsz, ne halogasd, mert semmi garancia nincs arra, hogy a következő előadás is meg lesz tartva.
Így hát kibuszoztam a XV. kerületbe, megnéztem, hogy milyen is a Csokonai művház, amelyről eddig csak hallottam, mivel a férjem Esztergomból oda (is) járt számítástechnikai összejövetelre még a nyolcvanas évek közepén. Nem éreztem problémásnak a közlekedést, az 5-ös busz megállójától pár perc séta, és jól megközelíthető mind a Bosnyák térről, mind Újpest Városközponttól két busszal is, amelyek megállója mindössze néhány méterre van a helyszíntől. Van egy kellemes kertje, büféje, ahol nem lesz rossz várakozni azoknak, akik a biztonság kedvéért akár fél óra ráhagyással érkeznek meg majd.
Idén Göncz Árpád születésének 100. évfordulója volt, és nyilván ez volt az apropója színdarabja előadásának. Én a főpróbáról tudok nyilatkozni, amelyet követett egy zártkörű premier és egy másik, amelyre már a mezei nézők is vehettek jegyeket. Nyilván ezt a harmadik alkalmat lett volna a legideálisabb megnézni, amelyből leszűrhettem volna azt is, miként reagáltak a mezei nézők erre a szinte teljesen ismeretlen műre. (Göncz Árpád hat drámáját egy kötetben még 1990-ben megjelentették, illetve van egy Találkozások c. elbeszélésgyűjteménye is, abban is szerepel ez a történet mindössze pár oldalba sűrítve.)
A főpróbán nem voltunk sokan (130 néző fér be a terembe, nem jelentene tömeget egy teltház sem), viszont majdnem mindenki a székesfehérvári társulat tagja volt, akik kollégájukat, Varga Máriát nézték, illetve az ebben az évadban náluk is dolgozó Zsótér Sándort, aki a Pisztácia és mogyoróban rendezte volt tanítványát, Kerkay Ritát is, illetve jelenlegi partnerét, aki abban is jelentős főszerepet kapott.
Az, hogy a két színész nem most dolgozott együtt először, érezhető volt. A kapcsolat erőssége az ilyen kétszereplős előadásoknál talán még lényegesebb, Zsótér Sándor és Stork Natasa közös darabjánál (A nagy kapituláció) még ennél is erősebb kötődést érzékeltem. Jelen esetben pont jó, hogy nem volt se túl sok, se kevés ez a kötelék, hiszen mégis csak egy rövid ideig intenzív, majd évtizedekre félbemaradt kapcsolatról van szó a történetben.
Az előadás egyrészes, kb. másfél óra és egy olyan pár egyetlen találkozását mutatja be, akik mindössze két hétig voltak együtt 56-ban. A nő elhagyta az országot, a férfi maradt, most pedig több mint húsz év után újra látják egymást.
Ez az alaphelyzet kiderült az előzetesből is és mindenki ismeri a két szereplőt is (aki érdeklődik, az nyilván elsősorban az ő kettősükre kíváncsi), így szabadon el lehet gondolkodni már előre, mi jöhet ki egy ilyen találkozásból, amikor a „mi lett volna, ha együtt maradunk” felvetés is megkerülhetetlen a két eltérő életút érintőleges áttekintése mellett.
A főpróbán úgy érzékeltem, hogy lehetett volna tömörebb is ez a találkozás, Boronkay Soma dramaturg húzhatott volna többet a szövegből. (Jó lett volna elolvasni az eredetit, akkor esetleg rádöbbentem volna, hogy már így is sokat húzott – ezt feltételezem, és nem szidom, már csak azért sem, mert én is szinte minden bejegyzésemet túlírom, tudom, hogy nem egyszerű a rövidítés.) Az is meglehet, hogy már a második közönség előtti előadásra jobban bepörögtek a párbeszédek, és pont jó volt az előadás hossza így.
A független színházak egyik tragédiája, hogy a legtöbb produkciót – ahogy majd ezt is – jó esetben havi egyszer tudják játszani. Így kicsit minden alkalom bemutató számba megy, esély sincs arra, hogy a szöveget rutinosan be lehessen gyakorolni. Rengeteg lesz most is a szünet a következő alkalomig: összesen hat hét. Most, a bejegyzés írásakor vagyunk félidőben a két előadás között (szept. 21. és okt. 14. a két már kihirdetett újabb dátum, ezekre lehet még jegyet venni), ha erre gondolok, akkor ez az ajánló sincs még megkésve.
Kerkay Ritának mindenhogyan jár a kredit a látványért is (más tervező neve nincs felsorolva a színlapon), kevés kellékkel képes volt a nyolcvanas évek elejének hangulatát érzékeltetni, amelyben egy háttérkép, piros műbőr ülőgarnitúra, porcelán nippek voltak a segítségére, ahogy remélhetőleg ez látszik is Gordon Eszter mellékelt fotóin is.
A nippek, a baba-konyhabútor még jobban kiemelte az előadás JÁTÉK jellegét. Az, ahogy a rendező a két szereplő dohányzós jelenetét megoldotta egyszerű, de briliáns találmány, még inkább elemelte a látottakat a hétköznapi életünktől. Ez a gesztus nagyon hasznára vált az előadásnak, elegáns és finom emberek beszélgetését láttuk, akik nem süllyedtek bele saját életükbe sem, képesek voltak még azt is távlatból látni – a férfi saját börtönéveit is csak lazán említette meg. (Göncz Árpád egyértelműen felhasznált ehhez a művéhez is saját élményeket, ezt érezni lehet, az már más kérdés, hogy milyen mértékig, de nekünk nézőknek ez talán kevésbé lényeges is.)
Jó volt nézni Varga Máriát, akinek bársonyos beszédhangja ehhez a szereplőhöz is nagyon jól illeszkedett, életet adott ennek a megírt karakternek is. Bár evidens számunkra, hogy színészeket nézünk egy művház színpadán, mégis hihető, hogy egy több évtized után hazalátogató amerikás magyart látunk, aki éppen szembesül a múltjával és a jelenével is egy ismerőse lakásán, miközben régi szerelmével beszélget.
Még intenzívebb életörömöt véltem kiérezni Zsótér Sándor játékából, akinek nem a színészet az alaptevékenysége, hanem a rendezés. Egy olyan embert játszik, aki az elveit nem adja fel, nem választotta az egyszerűbbnek tűnő menekülést és nem sajnáltatja magát szenvedései miatt sem, csak azért is élvezi az életet. Párhuzamba is hozható ez az alak akár a független színházcsinálókkal, akik méltatlan és bizonytalan helyzetben, akár jövedelem nélkül sem adják fel. Képesek valóban függetlenedni az őket körülvevő világtól, illetve a saját szemüvegükön át másként látni a dolgokat. Egy ilyen nagyon öntudatos, végsőkig eltökélt, de meg nem keseredett embert láttam benne. (Meglehet, hogy a felszabadultsága annak is szólhatott, hogy a rendezés felelősségét ezúttal volt tanítványa kapta, neki pedig jutott egy kitűnő partner, akivel öröm lehetett a közös játék.)
Az előadás alkalmas lehet persze arra is, hogy mindenki átgondolja a menni vagy maradni kérdést, amely szinte megkerülhetetlennek látszik továbbra is, vagy akár életének nagy találkozásait vegye sorra, és azt, hogy kitől mit kapott útravalónak. A legjobban sikerült találkozások többségéből sem épül fel folyamatos kapcsolat – ha ezt előre tudjuk, és nem is számítunk ilyesmire, akkor esélyes, hogy valóban sikerülhet pozitívnak látni a számvetésünk eredményét. Egy ilyen mérlegkészítés hátha segít abban, hogy találjunk néhány újabb pozitívumot a múltban, ha egyszer a jelen nem tűnik nagyon biztatónak most 2022 ősze felé közeledve, amelyben többen láthatják a fűtési idény beköszöntét, mint egy reménykeltő színházi évad elejét.
