Mezei néző

„Mennyi minden nem történhet meg velünk”, mondja Mária Nádas Péter darabjában, és ha valaki megnézi Török Marcell speciális „film-színházi” rendezését, akkor lehet, hogy eközben az fog eszébe jutni, hogy DE JÓ is ez.

Én megnéztem, azonnal tegnap héttől, ahogy az E-színház felületén elérhetővé vált, és itt van róla a beszámoló, amelyet azonnal utána írtam meg éjjel. (Keveset módosítottam az első verzión azóta.) Aki gondolja, az még vasárnap éjfélig szintén megnézheti.

Röviden: Nádas Péter drámájának autentikus feldolgozása, nyomasztás felsőfokon, nézői teherbíróképességünk tesztje, maradandó nyomhagyás egy színésznőnek, aki csúcsformáját hozza és egy fiatal színész nagyon erős belépője az, amit látunk.

Ennél hosszabban:

Évek óta tudom, hogy van Textúra, de mindig pillanatok alatt elfogytak rá a jegyek, nem kellett hozzá külön ajánló úgysem, és enélkül is folyton a bőség zavarával szoktam küzdeni novemberben. Jellemzően mindig egy-egy ismerősöm beszámolójából szereztem tudomást az éppen aktuális legjobb performanszokról, és így, amikor idén az egyik fellépő szeretetteljes meghívására odamehettem a Nemzeti Galériába, már volt valamiféle előzetes elképzelésem, hogy mire számíthatok.

Ez a beszámoló az idei eseménynek hagy nyomot, de már az utolsó este után. Mondanám, hogy ajánlónak szánom a következő évihez, de pont ennek a programnak nyilván nem is kell plusz reklám, több jelenlevővel beszélve azt gondolnám, hogy a nézők többsége visszajár, és előre számít erre az ismétlődő, de azért mindig kicsit más kalandra, amely már most szinte tömegrendezvénynek tűnt, feltehetően ennél többen már nemigen férhetnek be rá a későbbi években sem, hacsak az előadások számát nem növelik meg.

Mikó Csaba és Tóth Réka Ágnes műve kilenc napon belül az ötödik kortárs magyar darab volt, amivel találkoztam (ugyanitt a Szkénével kezdte a sort Borbély Szilárd Akár Akárkije), így utólag tűnik ez fel. Mondhatnám, hogy szándékosan ilyeneket kerestem, de nem. A fő szempont – két friss bemutató mellett – az volt, hogy végre megnézzek néhány hosszan halogatott előadást.

Ez is ebbe a kategóriába tartozott nekem, bár a májusi bemutató óta talán eleve nem is mulasztottam túl sok alkalmat. (Ha a G.Ö.R.CS.-höz viszonyítok, amelyet 22 év csúszással tekintettem meg, azt hiszem, hogy a többi előadás esetén a fél-egy év késedelem szóra sem érdemes.

Röviden: az előadás legelsősorban azoknak ajánlható, akik nagyon szeretik a szereplő színészeket – Znamenák Istvánt, Szamosi Zsófiát, Sipos Verát és Szvetnyik Katát -, akik valóban remekül helytállnak mind, és aki rájuk kíváncsi, azoknak ott a helye, mert hosszan nézhetőek (az előadás kb. másfél óra, szünet nincs), de azok se fogják megbánni, akik a felvetett témáról hallanának részletesebben. A hisztéria történetéről rengeteget megtudunk valóban. (Itt néhány adalékot bevillanthatnék, például boszorkányokról, de elengedem - kiderül majd az előadásból.)

Ennél nem sokkal hosszabban:

A FÉM Arts&Café a Váci utcában van és kellemes hely, ahova eddig már két jó élményem kötődött (De mi lett a nővel, Szénakutyák), így örömmel mentem a Dzson Meklén vagyokra is, amelyet Cziczó Attila, a színház igazgatója írt és rendezett. (Ez volt a héten a negyedik új magyar dráma – születnek színpadképes új művek a független szférában, ezt is muszáj észrevenni.) Előzőleg hosszan foglalkoztatott, hogy miről is szólhat, mivel a cím nem mondott semmit (ha ciki, ha nem – bevállalom), és még akkor sem mondott volna, ha a korrekt helyesírással a John McClain név szerepel benne.

Akiknek viszont már ez előhív korábbi élményeket, azaz nyilván szeretik vagy legalább ismerik a szuperhősöket, akciófilmeket, azoknak különösen ajánlom ezt a többrétegű, nagyon kellemes előadást, amely a film- és színházművészetről és a szórakoztatóiparról is szól, elsősorban pedig arról, hogy milyen veszélyek leselkednek egy tehetséges színészre ebben a közegben. A szó szoros értelmében is…

Lengyel Tamás és Kálid Artúr

Ennél hosszabban kifejtve:

A sorozat második felébe érve megint bevillan a „minden mindennel összefügg” érzete, és az, hogy egymást erősítik a szoros egymásutánban megnézett előadások.

Ez most a legtöbbtől eltérően nem hosszan halogatott alkalom volt, hanem az Akár Akárkihez hasonlóan egy teltházas premier. Lábán Katalin rendezése, az Ady és Adél legközelebb december 15-én és 16-án nézhető az RS9-ben.

Harmadik rákészülésre sikerült Nádai Péter felolvasószínházát megnézni - várakozáson felül tetszett. Szívesen tudom ajánlani azoknak is, akik eddig azért torpantak meg a jegyvétel előtt, mert hiába érezték vonzónak a szereplők névsorát - Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Hernádi Judit, Kocsis Gergely/Makranczi Zalán -, mégsem érzik igazi színháznak a felolvasást. Ez az előadás hatásos érv a műfaj mellett is, sokan lesznek, akik éppen emiatt fognak más hasonló produkcióknak is bizalmat szavazni később.

Röviden: az előadás szórakoztató, a színészek jól érvényesülnek, de ennél jóval több ez - hasznos látlelete a pillanatnyi színházi viszonyainknak. Van miről beszélgetni utána. Most, a megtekintés után éppen egy héttel úgy tűnik, mintha a vasárnapi SEB gondolatmenetét folytatná. Ugyanezt a témát hasonlóan szórakoztató kegyetlenséggel mutatja meg a mezei nézőknek a FÉM-ben a Dzson Meklén vagyok, amelyet két nappal később láttam, de ha nagyobb lenne a két élmény közti távolság, akkor is eszembe juttatná egymást a két előadás. (A 7/6. ajánló két nap múlva arról fog majd szólni, ha minden jól alakul.)

Jó lehetne ez az előadás diákoknak is, alkalmas közös megbeszélésre, és a megosztottság érzetének a tompítására. Utóbbira különösen nagy szükség van.

Ennél hosszabban kifejtve:

Szeretem Szophoklész Philoktétész című drámáját, és jó emlékeim kapcsolódnak a korábbi öt verzióhoz is, amelyhez az elmúlt harminc éven belül szerencsém volt. (Különösen szerettem az Ódryn Viktor Balázs rendezését, nem véletlenül néztem meg kétszer és emlegettem két külön ajánlóban is.) Hiába a kötelező olvasmány-szerző, mégis ritkán játszott darab ez: a Színházi adattár is csak tizenegy bemutatót tart számon, azokkal a vidéki és határontúli eseményekkel együtt, amelyekre nem juthattam el.

Ezúttal sem akartam kihagyni a ritka lehetőséget, és átrohantam a délutáni G.Ö.R.CS.-ről ezen a vasárnapon az RS9-be is, épp beestem a Vallai Kert nézőterére kezdésre. (Ugyan véletlen egybeesés volt, de így utólag azt is mondhatom, hogy most mégis kaptam valami ízelítőt a „görögök összes cselekedeteiből”.) A rohanás ellenére mégis jelentősen nyugodtabban érkeztem, mint ahogy Odüsszeusz és társai a lakatlan szigetre, hogy a kb. tíz évvel korábban otthagyott sebesült íjászt megkörnyékezzék.

Hevesi László - Sipos György

A G.Ö.R.CS. 22 éve sikerrel futó produkció. Van rá közönségigény, másként eddig nem maradhatott volna műsoron – pláne független előadásként. Mindeddig elkerültem, bár nem véletlenül. (Minél népszerűbb valami, annál kevésbé kell neki ajánló – ez is egy érv, ha nem is az egyetlen.) A még régebben futó, töretlenül népszerű (általam 1994. június 3-án látott) S.Ö.R. mintájára készült, amelyet akkor, nézői pályám még viszonylag korai szakaszában elutasítottam. Most összekaptam magam, hogy szembesüljek azzal, hogy a Kálloy Molnár Péter - Kálid Artúr - Gáspár András trió hasonlónak ígérkező előadása miként fog rám hatni.

Nem sok kortárs író mondhatja el, hogy egy napra két színházi bemutatója is esik – nem is emlékszem hasonló esetre. (Egy nap két Shakespeare nyilván többször is volt már…) Sajnos Borbély Szilárd sem büszkélkedhet már ezzel a péntekkel, hiszen már 2014-ben meghalt, „tragikus hirtelenséggel”. Ez a halál nem választható el az életműtől, és a szerző ismerőinek az sem meglepő, hogy ez az új előadás szintén a halállal kapcsolatos játék, másfél órában, szünet nélkül.

Nem könnyű és nem nézőcsalogató téma, de a Forte Társulat bemutatóján mégis teltház volt és nagy siker.

Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmjét (Veszélyes lehet a fagyi) külföldön „Not a Thing” címmel forgalmazzák, amely számomra nem „semmi”-t jelent, hanem egy mondat kezdete, amelyet önkényesen így fejeztem be: semmi sem biztos – sosem tudhatjuk, kiben mi lakik (beleértve saját magunkat is), és mindig van újabb megközelítési lehetőség. Nekem erről szólt a film elsősorban, nem az ikerlét tagadhatatlan különlegességéről és nem pusztán Stork Natasa (már most legendás) színészi bravúrjáról.

Jó, hogy a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában ez a film elkészülhetett. Mindenkinek érdemes megnéznie, azoknak is, akik hozzám hasonlóan elsősorban „csak” színházba szoktak járni.

90 perc remek színészekkel, 16 éven felülieknek november 17-től a mozikban.

Stork Natasa (Adél) és Stork Natasa (Éva)