Harmadik rákészülésre sikerült Nádai Péter felolvasószínházát megnézni - várakozáson felül tetszett. Szívesen tudom ajánlani azoknak is, akik eddig azért torpantak meg a jegyvétel előtt, mert hiába érezték vonzónak a szereplők névsorát - Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Hernádi Judit, Kocsis Gergely/Makranczi Zalán -, mégsem érzik igazi színháznak a felolvasást. Ez az előadás hatásos érv a műfaj mellett is, sokan lesznek, akik éppen emiatt fognak más hasonló produkcióknak is bizalmat szavazni később.
Röviden: az előadás szórakoztató, a színészek jól érvényesülnek, de ennél jóval több ez - hasznos látlelete a pillanatnyi színházi viszonyainknak. Van miről beszélgetni utána. Most, a megtekintés után éppen egy héttel úgy tűnik, mintha a vasárnapi SEB gondolatmenetét folytatná. Ugyanezt a témát hasonlóan szórakoztató kegyetlenséggel mutatja meg a mezei nézőknek a FÉM-ben a Dzson Meklén vagyok, amelyet két nappal később láttam, de ha nagyobb lenne a két élmény közti távolság, akkor is eszembe juttatná egymást a két előadás. (A 7/6. ajánló két nap múlva arról fog majd szólni, ha minden jól alakul.)
Jó lehetne ez az előadás diákoknak is, alkalmas közös megbeszélésre, és a megosztottság érzetének a tompítására. Utóbbira különösen nagy szükség van.
Ennél hosszabban kifejtve:
A Két nővér egy fiktív (orosz kortárs) darab magyarországi ősbemutatójának születéséről szól, az előzetes sajtótájékoztatótól a bemutatóig. (A sajtó világa is kap néhány kritikai megjegyzést, a színháziak szemszögéből tekinthetünk rájuk.) A tanulság nem félreérthető, megtudjuk, hogy mennyire nem hiányzik a színészeknek a nagypolitika behatása és a gyűlölködés. A két felvonás során ez remélhetőleg azoknak is nyilvánvalóvá válik, akik eddig a színészekben nem a hozzájuk hasonló embert, hanem csak egy funkció betöltőjét látták.
A felolvasószínházi forma ezúttal nem időhiányra utal, nem egy későbbi bemutató előkészítője, hanem tudatos választás. Ül négy színész a színpadon kottaállványokkal felszerelve, nincs díszlet, jelmez, nagy mozgások (két helycsere azért igen, de ez nem változtat sokat az előadás statikusságán), viszont így a hangnak és az apró gesztusoknak (az arcjátéknak) a szerepe jobban kiemelődhet. Ahogy a felolvasás helyzete is alapvetően lehetetlenné teszi, hogy igazi, élő színház jöjjön létre, annak minden összetevőjével, a politika jelenléte, a társadalom erőszakos szétválasztása kormánypártiakra és ellenzékiekre ugyanilyen alapvető akadálya a nyugodt alkotómunkának. Amit látunk, az a legtöbb, amit jó színészek beszorítva nyújtani tudnak, pedig enélkül minden lehetne még sokkal jobb is.
Ahogy elhangzik (az éppen próbált előadásról): a szereposztás mindent eldönt, ezek a csodás színészek még ennyi nehezítéssel is tudnak villantani nekünk. Ez a legnagyobb pozitívumok egyike, amivel találkozunk. A másik biztató mozzanat: a darabban az ellentétes politikai nézeteket valló színészek a legnehezebb időszakban sem utálják meg egymást, nem fordulnak egymás ellen. Ez mutatja, hogy keserű és kiábrándult mondatai ellenére, a darab írója, Nádai Péter még nem érkezett meg a gödör aljára, a színházi közegről rajzolt képe ennél jelentősen sötétebb is lehetne. Nem hittem el neki, hogy nem látja a fényt az alagút végén, sőt az alagutat sem. Ott az a fény, még ha nagyon messzinek is tűnik.
A Két nővér címről talán minden színházi nézőnek eszébe jut Csehov darabja, amelynek kezdése, és néhány további sora is elhangzik (Kosztolányi fordításában). Néhány mondat is elég ahhoz, hogy felidéződjön a Három nővér tragikuma, a kétségbeesett reménykedés és a cselekvésképtelenség egyaránt. Az, hogy várható-e, hogy majd két- vagy háromszáz év múlva jobb legyen, több, mint 120 évvel a Három nővér megírása után még annyira sem kérdéses, mint az I. világháború előtt lehetett. A jelen helyzetben szinte lehetetlen optimizmust magunkra erőltetni, és nem nagyon várjuk már azt sem, hogy megválaszolják nekünk a „miért küzdöttünk, miért szenvedünk”-et.
Nádai Péter ezt a csehovi közeget érintőlegesen felidézi, de többszörösen el is távolítja – íróként és rendezőként is több áttételt alkalmaz. Felolvastatja a szerzői utasításokat, a szereplők neve helyett betűket használnak (AA, BB, CC, DD – ezáltal hangsúlyozottan tényleg bárkire gondolhatunk), de ennek ellenére gyorsan megszeretjük a szereplőit (ha nem is mindegyiket). Érezhetjük, hogy a szerző ugyan nagyon törekszik a két színésznőt egyformán kiemelni, de mégis AA a kedvence, akinek nincs kétféle véleménye, azt mondja el, amit gondol. Ez az önazonosság (néhány nyilvánosan is felvállalt gyengeséggel kombinálva) különösen vonzóvá teszi a figurát. Erre a feladatra Hernádi Judit nemcsak alkalmas, de a lehető legtökéletesebb választásnak tűnik, akár azt is hihetjük, hogy eredetileg is ráírták a szerepet. Aki szereti az előadásait, annak több, mint egyértelmű, hogy ezt sem szabad kihagynia, az apró kis rezdüléseiben most is lehet gyönyörködni. (Azt feltételezem, hogy A félelem megeszi a lelket c. előadása már mindenkinek megvolt, aki itt tart az olvasásban– az aztán biztosan kihagyhatatlan, a színésznő teljes pályájának is egyik csúcspontja, és még műsoron van!)
A másik színésznőt, BB-t Botos Éva játssza, akinek egy hajszállal tényleg kevésbé hálás a szerepe, de attól még mindent kihoz belőle, ami lehetséges. Szerencsés megoldás, hogy őt sem idealizálja a darab, egy számára előnyösebb ruha kiharcolását csak nem mulaszthatja el, amikor a próbafolyamat alakulása ezt lehetővé teszi.
Ahogy többször elhangzik, BB szerepe szerint is „másodhegedűst” játszik, jó és elismert színésznő, de még nem vált élő legendává. Képes elhitetni velünk, hogy nem fúrja a híresebb partnerét - ez azért fegyvertény. Kettejük – a felolvasás helyzete ellenére is létrejött – kézfogása sokat mond és jelent számunkra. Akármi is történik, a „két nővér” közé igazán nem sikerülhet éket verni, így nincs veszve minden, irónia nélkül is elmondhatja, hogy „olyan jól megvagyunk”. (Botos Évának van egy friss rendezése a Jurányiban, a Játszóház, Ivanics Tamással, akit pár nappal korábban a már említett SEB c. előadásban láttam. Ennyire összeérnek a dolgok...)
A két színésznő mellé kapunk kétféle rendezőt is, egy „igazit” és egy „pótlékot”. Miután ez ajánló, nem elemző kritika, nem fejtem ki részleteiben sem a próbafolyamat buktatóit, sem ennek a két férfinek az előadásban egyébként nagyon plasztikusan körvonalazódó világnézetét. Egy biztos, a mezei nézők színházi világgal kapcsolatos illúziói némileg el fognak halványodni – irigyelni biztosan nem fogják a művészeket.
CC, az eredetileg megbízott rendező szerepét két színész is megkapta, hol Kocsis Gergelyt, a Katona oszlopos tagját, hol a szabadúszó Makranczi Zalánt láthatja a néző.
Én utóbbit nézhettem a múlt csütörtökön, nagyon átélhetővé tette ezt a kétségektől gyötört figurát, akit nemcsak a próbafolyamat szokásos feszültségei nyomasztanak, de a politikának köszönhetően még egyéb terhek is. Jól tudunk vele azonosulni, a szerző mintha a legtöbb saját gondolatát éppen az ő szájába adná. A dupla szereposztással az egyeztetés megkönnyítése lehetett a cél, de van ennek további előnye is: biztosan lesz olyan néző, aki mindkettőjükkel látni akarja az előadást, és kíváncsiságból másodszor is beül rá. (Makranczi Zalánnak nemsokára új bemutatója lesz az Átriumban is, a Hannibál tanár úr.)
Bezerédi Zoltán hosszú pályája folyamán mindent játszott, és ez a DD, aki ezúttal az „arrogancia, tehetségtelenség és hozzá nem értés” képviselője biztosan nem kihívás számára, így felolvasva még kevésbé. Élénk ellenszenvet vált ki belőlünk, így nagyon hasznos része az előadásnak. Aki hosszabban nézné, annak tavalyi nagy dobását, a Cigány Mózest, illetve a 6Színben is futó Kékszakállút javaslom (E.P. szövegét).
PS.SZEMÉLYES LEZÁRÁS, az előadáshoz lazábban kapcsolódva
A Két nővért szerzője 2013-ban írta, és úgy tűnik, hogy pontosan akkor lett elege a magyar színházi közeg megosztottságából, mint amikor nekem is. Ahogy már többször is posztoltam, a Nemzeti igazgatóváltása körüli feszültségek erősen kihatottak arra, hogy lassan tíz éve a blogírásba belefogtam, és azóta több, mint 2500 ajánlót posztoltam.
Azóta még rengeteget romlott a helyzet, és a pálya széléről is érzékelhető, hogy egyes színészek, társulatok ennek a megosztottságnak az áldozatai így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben - nyilván nem lehet egyenlőségjelet tenni a különböző jellegű és mértékű veszteségek közé. - A teljes mezőnyben feltétlenül azok a legnépszerűbb játszóhelyek, amelyek három óra nyugalmat biztosítanak a nem olcsó jegyárak megfizetőinek. A legtöbb néző olyan színházba biztosan nem ül be, ahol saját meggyőződésének megkérdőjelezését sejtheti, így a meggyőzés és a párbeszéd szükségszerűen elmarad, és mindenki ülhet tovább a saját buborékjában anélkül, hogy a másik oldal nézőpontját átgondolná.
Ennek az előadásnak kapcsán írom le, mert ide passzol, hogy egy hónapja – 9 év kihagyás után – egyszer előfordultam az Újszínházban is, láttam egy stúdióelőadást, amely teljesen tele volt (van tehát elég néző ott is), a színészek játéka is rendben volt többnyire. Ha nem is éreztem revelatívnak (ha annak gondolom, akkor nyilván írok ajánlót is róla), nem is volt szörnyű rossz, és nagyon jó alakításokat is láttam. Ha egy átlagos színházban mutatják be, még az is lehet, hogy sokan foglalkoztak volna az előadással – még szinte kortársnak számító, elismert magyar szerzőkkel azért még kicsivel jobban szoktak bánni. Az Újszínház színészei a helyzet kárvallottjai ugyanúgy, bár másként, mint a függetlenek: nekik (talán megfelelő) bevételük ugyan van, de a megfelelő elismeréstől (vagy az elég visszajelzéstől) mindenhogyan elesnek.
Emiatt is hiánypótlónak és „ároktemetőnek” érzem ezt a Két nővért, amely mindkét oldal szempontjait és sérelmeit figyelembe veszi. Szerencsés helyszín ehhez a 6Szín, ahol nagyon sokféle produkció fut, talán 13 társulat előadásai mennek rendszeresen, így nincs kizárva, hogy ennek megfelelően sokféle néző ül be – akár kifejezetten a résztvevő szeretett színészek miatt -, és így sokféle beállítottságú emberhez is eljuthat ez a fontos üzenet.
A színészeknek feltétlenül jobb lenne, ha nem kellene többet látniuk a Két nővérben egy fizetős munkánál. Pedig ez az előadás mégis többet jelent ennél, és csak annak lehet örülni, hogy a jelen helyzetben ez egyáltalán játszható. Érezhetően van rá érdeklődés, és remélem, még sokáig lesz is. „Hát legalább a színház ne álljon meg,” és beszéljen még nekünk sokáig „a mi életünkről, amiben mi olyan jól megvagyunk.
PS. A fotókat Szkárossy Zsuzsa készítette (a négy művész nevét nem írom a képek alá, hiszek abban, hogy aki 11 ezer karaktert erről a témáról képes elolvasni, az tudni fogja, hogy ki kicsoda)
