A sorozat második felébe érve megint bevillan a „minden mindennel összefügg” érzete, és az, hogy egymást erősítik a szoros egymásutánban megnézett előadások.
Ez most a legtöbbtől eltérően nem hosszan halogatott alkalom volt, hanem az Akár Akárkihez hasonlóan egy teltházas premier. Lábán Katalin rendezése, az Ady és Adél legközelebb december 15-én és 16-án nézhető az RS9-ben.
Tatár Rózsa monodrámájában ugyanúgy erősnek éreztem ismeretterjesztő szándékot is (a legjobb értelemben), mint ahogy a Szkéné a hisztéria történetét bemutató előadásában (a 7/7 lesz az, még két napot kell az ajánlóra várni, ha minden jól alakul), míg a G.Ö.R.CS. esetén a színlapon szereplő „minimum 75% kötelező tananyag koncentrátum” kitétel inkább csak poénnak tűnt – ember legyen a talpán az a bárki, aki a Biblia előzetes ismerete nélkül bármire juthatna azzal.
Ha ezt nézzük, akkor az „Ady és Adél” befogadása nem jelenthet kihívást azok számára, akik csak módjával figyeltek a magyarórákon, amikor a „szigorúankötelezőérettségitétel”-Adyról volt szó. Azt úgyis mindenki megjegyezhette, hogy a kis női csukák sokasága mellett csak két nő számít az életmű szempontjából: Léda és Csinszka. Most az első nézőpontjából nézünk rá a költőre, és ez az igazi újdonság számunkra. Megszólal a múzsa, aki eddig csak a versek tárgya volt (illetve a költő segítője párizsi hónapjai során.)
Annyi előismerethez, amennyi ennek az előadásnak a megértéséhez kell, már az általános iskolában hozzájut bárki, és az egyetlen igazi szűrő csak az, hogy valakit Ady, illetve még inkább botrányos magánélete mennyire érdekel. Éppen Ady kötelezősége miatt automatikusan felmerül, hogy mennyire alkalmas előadás ez fiataloknak, akiknek éppen aktuális házi feladat a költő megismerése.
Az, hogy az előadásban elvileg végig a haldokló Adélt látjuk, aki utolsó másfél órájában Adyval való kapcsolatát elemzi, kronologikus sorrendben, engem kevésbé győzött meg erről, de ennek eldöntésére nem én vagyok a kompetens személy, ki kell próbálni. (Feltételezem, hogy az est legfőbb haszonélvezői mégis azok lehetnek, akik nagyon kedvelik a költőt, de még nem jutottak el oda, hogy elmondhassák, hogy mindent olvastak róla.)
Kadlót Zsófi korábbi RS9-es alakításait eléggé szerettem ( A doktorkisasszonyt kiemelten), így érdekelt, hogy milyen Adél lesz. Az előadás közben legerősebben azt a fiatal nőt tudtam elképzelni, akire a haldokló is csak visszaemlékezett, aki éppen megismerkedett a költővel, még nem volt egészen bevonódva, és még szinte terhes is számára annak közeledése, hiszen egy másik udvarlója jobban érdekli. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de nem láttam meg benne a 62 éves haldoklót, akit meggyötört ez a héja-nászként emlegetett kapcsolat.
Az előadás nemcsak újabb adalékokkal látja el az érdeklődőket Ady Endrével kapcsolatban, akinek a botrányai gyakran szerepeltek a napilapokban, és mai értelemben vett celebként is gondolhatunk rá.
Ezen jelentősen túlmutat, bemutatja, hogyan működik egy nárcisztikus kapcsolat a kialakulásától a végéig, amely nem maradhat nyom nélkül. Mintha az „áldozat” mesélné el nekünk az egész közös vergődésüket. Az, hogy mindez egyoldalú, és a költő csak néhány levele és verse által jelenik meg (Miklós Marcell hangján, felvételről) a statikusság érzetét erősíti, és ez azért tagadhatatlanul problémának érződött a premieren. (Később, ha „bemelegszik” az előadás, akkor ez változhat valamelyest.) De a szereplő magányossága lényeges elem, leginkább erről szólt Brüll Adél élete, hiába volt mellette időnként két férfi is.
A visszaemlékező Adél egy ágyon fekszik végig (díszlet: Vadász István, fény: Csáki Rita), és csak néha lép oda hozzá a férj, Dióssi Ödön képében Koleszár Bazil Péter, akinek viszont hangja nincs. Az ő jelenléte megfoghatóbb, némasága ellenére mintha mégis sokkal jobban kifejezi a véleményét, mint Ady, akinek szerelméről számos versciklusa maradt meg. Ebből is egészen világos, hogy Adél társa az életben mégis inkább a szintén nem makulátlan életű férj volt. Nagyon jó a színész ebben a támogató szerepben, alázatosan van jelen Kadlót Zsófi mellett, minden elismerést ezért meg is érdemel.
Az a benyomásunk erősödhet meg, amit nemcsak a monodráma címe sugall, hanem Brüll Adél egyik az előadásban is idézett levele, amelyet egy hozzá forduló Ady-rajongónak írt. Léda nem létezett, csak a költő képzeletében, Adél pedig olyan inspirációs forrás volt számára, akit szükségszerűen lecserélt, amikor már érezte, hogy szintet lépett, és feltehetően zavarta már a gondolata is annak, hogy olyan sok támogatást kapott tőle. Igazodni a kezdetektől sem nagyon akart hozzá, lemondani az összes még megszerezhető nőről pláne nem. Értjük a költő szempontjait, még akkor is, ha jobban szeretnénk, ha másként működnének a dolgok – magának a költőnek is sokat adhatott volna egy stabil kapcsolat, legalább valamivel később esett volna szét.
Az Ady-életrajzban vannak bőven olyan tények, amelyek elmondják nekünk, hogy Ady Brüll Adéllal való szakítás után még nagyobb válságokat élt át, a mulatozós éjszakák megsokasodtak, ahogy a szanatóriumban töltött időszakok is ennek folyományaként.
A monodráma kapcsán elmerenghetünk azon, hogy alakulhatott volna-e másként a nagy zseni sorsa, megírhatta volna ugyanezeket a nagy verseket, ha életmódja kevésbé önpusztító.
Feltehetőleg nem.
Aki ezt az előadást megnézi, feltehetőleg leszámol azzal, hogy irigyelje akár a nagy művészt, akár a híres múzsát…
Én erre a pontra már korábban is eljutottam, de most ez az egyik lehetséges konklúzió jutott eszembe az előadás kapcsán, és még egy praktikus dolog: nem volt hideg az RS9-ben. Ez nem nagy tér, kevés ember is megtölti és továbbra is jó a hangulat. Nekünk nézőknek sokkal jobb dolgunk van, mint volt Dióssi Ödönné Brüll Adélnak, akire most visszaemlékezhettünk.
Ps.Az előadás után három nappal láthattam a Textúra kiállítást, benne Lábán Katalint színészként, egészen káprázatosnak. Három nap múlva arról is kiteszem a már most is szinte kész nyomhagyómat.
Ps.2. A fotókat Olajos Ilka készítette és az RS9 Színház Fb-oldaláról származnak.
