Mezei néző

Mika Myllyaho darabját egyrészes fekete komédiának minősíti a színlap, amely nyilván még a március 8-i bemutató előtt készült. Nem tudom, hogy mikor került az előadásba szünet, de jó, hogy benne van – az előadás így is nagyjából két órányi csak. Ez feltétlenül praktikus információ, de ennél persze sokkal fontosabb, hogy minden szerepét Botos Éva, Bozó Andrea és Szávai Viktória játsszák, hatalmas lendülettel. Az előadás célközönségét én elsősorban azokban a nézőkben látom, akik erre a három színészre kíváncsiak. Őket most hosszan lehet nézni.

Azt hiszem, hogy hasonlóan felvillanyozó élmény lehetett az ókori görögöknek újra meg újra szembesülni az ismert mitológiai történeteiknek egy-egy különösen jól sikerült feldolgozásával, amilyen most nekünk jut Budaörsön, ha megnézzük Fodor Tamás 1986-ban egyszer már bemutatott Elektra-verzióját. Az alapsztori remélhetőleg senkinek sem volt újdonság, de az, hogy milyen fordulatokat vett a cselekmény, az nyilván mindenkinek, aki nem olvasott előtte kritikákat, vagy netán nem látta annak idején a Stúdió K bemutatóját.

Ilyés Róbert - Balsai Móni - Brasch Bence - Böröndi Bence - Spolarics Andrea

Idén már csak egyetlen alkalommal látható Balázs Ágnes „szerelmi pszichokrimi”-je a Pinceszínházban. Másfél óra szünet nélkül. A március 8-i bemutató óta igyekeztem nem olvasni semmit az előadásról, hogy ha már késésben vagyok a megtekintéssel, legalább ne befolyásoljon másnak a tapasztalata, de ennek ellenére is nagyon sok pozitív kommentbe futottam bele. A tegnapi teltházas előadás tapsrendjét ezekhez hozzávéve, biztonságosan kijelenthető, hogy a nézők szeretik az előadást, így hosszú ideig lesz műsoron tartható. A siker fő oka leginkább a két színész összehangolt, érzékeny játékában keresendő, amelyet Gáspár András úgy támogatott meg, hogy nem érezzük, hogy itt éppen valami rendezői koncepció valósul meg.

Öt éve Földes Imrét hallottam beszélni a Kékszakállúról a Bartók Emlékházban. Ő is négy alkalomból álló sorozatot tartott, hasonlóan másfél órás időkerettel, ráadásul azt követő zenehallgatással, és akkor is úgy éreztem, hogy ennél többre van szüksége a műnek, még sokkal több részletezésre, jelentősen több beszélgetésre utána. Akkor a zene volt a kiindulópont, jelen esetben a szöveg az, és most egyértelműen pszichológiai nézőpontból indult a vizsgálat, ráadásul hangsúlyozottan azzal a céllal, hogy a szereplők viselkedésének elemzésekor levont tanulságokat a hallgatóság felhasználhassa a későbbiekben, és pozitív irányba változtathasson viselkedésén saját kapcsolataiban. (A levont tanulságok nemcsak a házasságokban hasznosíthatóak!) Többször is elhangzott, hogy reményt akarnak nyújtani, hogy az elrontott párkapcsolatok is helyrehozhatóak. Éppen a Kékszakállúval, amely – ahogy ők maguk is elemezték – éppen azt mutatja, hogyan lehet teljes biztonsággal közös erővel szétverni egy kapcsolatot annak ellenére, hogy a felek szeretik egymást.

A múlt héten egy hangversenyen, két egyfelvonásos operán és két Kékszakállú-beavatón kívül „csak” filmeket láttam, viszont abból nem keveset: egy dokumentumfilmet („Hűség”), azt viszont egy egész osztállyal, 20 kisjátékfilmet ( az összesen 32-ből, és csak azért nem többet, mert rossz volt az időzítés) és négy nagyjátékfilmet – mindezt négy napra elosztva tíz vetítés keretében. A legtöbbet a fiammal, akit így három napon is el tudtam vonni a youtube-nézéstől. Amint kiderült, sok színész, akiket én évtizedek óta figyelgetek, neki rég ismerős filmekből, sorozatokból, ráadásul az egyik filmet (Valami Amerika 3.) már többször is látta, és úgy tűnik, hogy nem zavarta meg a 16-os karika ebben…

Zsurzs Kati a legjobb női főszereplőnek járó díjjal :-)

Amikor hónapokkal ezelőtt a koncertet beírtam a naptáramba, természetesen egy papírformaszerű előadásra készültem némi értetlenkedéssel („de hát nincs is Requiem-szezon, ősszel szokták ezt folyton játszani, ilyenkor a passiók jönnek sorban”), és leginkább az foglalkoztatott, hogy lehetne a másnapi pécsi megtekintést is megoldani, amelyet a szokásos okok (logisztika) miatt aztán el kellett engednem.

Viszont számomra végül ez a megmaradt szerda sem alakult egyszerűen...

Ez már a harmadik alkalom volt az Eiffelben, így mostanára már kívülről tudom a menetrendet, ismerős a hely, és szinte úgy megyek az Operaház új játszóhelyére, mintha mindig is a megszokott helyszíneim közé tartozott volna.

Húsvét vasárnapjára két Máté-passió közé egy Mascagni-koncertet iktattak be, amely nyilván az olasz évadnak köszönheti létjogosultságát. Ugyan adta volna magát, hogy ezen a napon az egyébként is műsoron lévő Parasztbecsület-Bajazzók program menjen az Erkelben, de rendhagyó módon inkább az opera koncertszerű változata mellett döntöttek, amely előtt a szerző Messa di Gloriáját is eljátszották.

Fb-kép a közreműködőkről előadás után: Balatoni Éva - Kesselyák Gergely - Komlósi Ildikó - László Boldizsár - Kálnay Zsófia - Kelemen Zoltán

Már megint csúszásban vagyok, hat hét telt el "A Platonov" bemutatója óta, így az előadásról most nem a születés pillanatában hagyok nyomot. A darabot viszonylag jól ismerem, ötféle rendezésben láttam is, bár jóval többször kellett/lehetett volna, hiszen összesen 19-féle előadást tart nyilván a színházi adattár. Érdeklődéssel vártam, hogy mire jut vele Székely Kriszta rendező.

Kocsis Gergely - Ónodi Eszter

Azt hiszem, hogy M. Tóth Géza rendezéséről már 2014-ben és a 2017-es felújításkor is eléggé megemlékeztem, és mélyebbre ásni már csak zenekritikusoknak lehetne, nem egy színházi ajánlókat író bloggernek. Néhány megjegyzést azért rögzítek, és sebesen, mert HÉTFŐN lesz még egy előadás, tehát, aki most hall a lehetőségről, nem maradt még le, nem érdemes még sopánkodni. A helyszínre kell menni, mert bár a regisztrációs jegyek elfogytak, de most is volt legalább húsz üres szék, és mivel ingyenes az előadás, csak be lehet kerülni így is.

2006-ban a Radnótiban láttam egyszer már ezt a Molnár Ferenc vígjátékot, de sokkal több esélyem nem is lett volna rá. A II. világháború óta korábban mindössze két bemutatóját említik: egy 1965-ös zenést az Operettben, és 1994-es prózait a Madách Kamarában. Ha valaki belenéz a Schöpflin Aladár által írt frappáns kritikába, amely az 1926-os ősbemutatónak hagy nyomot, akkor azonnal sejtheti, hogy mire számíthat: egy, a híresekhez viszonyítva kevésbé sikerült, mégis igazi Molnár-darabra, amelyiket előreláthatólag a kiváló színészek mégis képesek lesznek élvezhetővé tenni. Igen, most is ennek lehetünk a tanúi, majdnem 100 évvel később.

Schruff Milán - Kovács Patrícia