Az Armel Operafesztivál (és verseny) idén a Müpa Fesztiválszínházában és a bécsi Muth Színházban zajlik, és már az első két eseményen túl is vagyunk. Ma áttevődik a helyszín Bécsbe, megnézem immár ötödször a Co-Opera Figaróját, ezúttal másodszor is olaszul, és azokkal, akikkel március közepén Verbániában is láthattam.
Míg az említett Figaro létrehozásának célja az volt, hogy új közönségrétegeket nyerjen meg az opera műfajának, addig a két pesti vendégjáték még az operalátogatóknak is csak egészen kis rétegét célozza meg, akik már mindent láttak, és különlegességekre vágynak. Nem annyira mellékesen: a műfaj továbbéléséhez nagyon kellenének a kortárs művek, és ez a fesztivál talán leginkább arra adna alkalmat, hogy legalább néhány néző rávegye magát a kísérletezésre. Talán emiatt is szerepel az Almási-Tóth András által összeválogatott programban egy Figaro és egy Don Giovanni is (utóbbi Alföldi-rendezésben), hogy legyen lehetőség régi művek mai előadásainak megtekintésére is.
Az első két előadás közös vonásai: mindkettőnek tragikus a hangvétele, teljes koncentrációt igényel a befogadótól is, és így a ráhangolódás egyértelműen kihívást jelentett ezen a két kánikulai napon, nekem nem is sikerült egészen. Bármilyen kimunkáltnak is érződött a rendezés, időről-időre kiléptem az előadás világából. Mindkettőre igazi mezei nézőként, teljesen felkészületlenül mentem, és mivel előre eldöntöttem, hogy idén nézem az egész fesztivált, még az fb-esemény rövid leírását sem olvastam el. Kíváncsi voltam, hogy így mennyire hat.
Miután az Arte tévén a felvételek még fél éven át nézhetőek, abban a reményben írom ezt a rövid nyomhagyó bejegyzést, hogy lesz, akinek kedvet csinál hozzájuk. Otthoni környezetben nagyon más persze egy ilyen feszült hangulatú előadás, mint beülni a Fesztiválszínházba 90 illetve 75 percre. Nem sok ennyi idő, de aki közben rájön, hogy nem neki való előadásra került, azért nem is rövid.
I.2019.07.02.– Brothers
Még sosem járt korábban izlandi operaelőadás Pesten, ráadásul Daniel Bjarnason operájának rendezője filmjei és tavalyi Kékszakállú bemutatója által is ismert Kasper Holten volt. Talán ez az utóbbi név a magyarázat arra, hogy majdnem teltház előtt nézhettük meg az angol nyelvű előadást, amelyben a kórus által énekelt szövegek az előadás részeként is megjelentek, míg a Müpa magyarul párhuzamosan magyarul is feliratozott.
A színpadot mindhárom oldalról fehér lépcsőzetes emelvény veszi körül, és mindenki a színen marad végig, aki fellép. Ahogy az antik drámáknál, most is érezzük, hogy az egyén tragédiája a közösségen belül zajlik, másokat is érint, és kicsit azt is, hogy akárki mással is ugyanígy megtörténhetett volna.
A fehér háttér előtt túlnyomó részben feketében vannak a szereplők, már egy szürkés árnyalatú nadrág (a főszereplő testvérén), vagy kardigán (a feleségen) kiemelt szerepet kap, ahogy az ezredesen a katonai gyakorló, vagy a főszereplő (igazán nagyon helyes és jól is éneklő) kislányán a mintás ruha. Nagyon kevés bútorral, szinte üres színpadon bonyolódik a cselekmény.
A történetet filmben is feldolgozták, ezt a színlap is jelzi, tehát akik látták Susanne Bier „Testvéred feleségét…” című alkotását, azok előnyben vannak.
A megértéshez biztosan nem kell előzetes tudás, és azt látjuk, hogy a háború hogyan teszi tönkre egy ember életét. A gyilkosságra kényszerített Michael ugyan hazatér, de a családba már nem tud visszailleszkedni, és minden szétesik körülötte. (Móricz néhány I. világháborút követően írt novellája jutott eszembe, ennek az előadásnak a komor hangulata és letisztultsága is rá emlékeztetett.) A címhez kapcsolódás is világos, a két testvér két eltérő életutat képvisel, akiket Michael felesége köt össze.
Az előadás szép és valóban a "letisztult" jelző az, amit leginkább ráillesztenék, nincs benne semmi felesleg. Az énekesek hitelesek, színészként is értékelhetőek, át lehet élni sokuk drámáját. Egy idő után bevonódtam, bár most nem voltam tragédiára hangolva, mert előzőleg valóban kellemes nyári napom volt. Biztosan ezerszer könnyebb lett volna ezt novemberben nézni.
Ami jó hír: kivárhatja mindenki, hogy mikor érez kedvet egy másfél órás tömény drámához, elérhető lesz a felvétel még hónapokig.
- 2019. 07.03. – Egy eltűnt férfi naplója
Amilyen egyértelmű volt, hogy "ki kicsoda hol mit csinál" a keddi előadásban, másnap a rendező, Ivo van Hove az általa szerzőként is jegyzett előadásban jóval tágabb teret hagyott a nézői értelmezésnek. A belga produkciót hallgatva, amelyben a prózai részek angolul hangzottak el, cseh nyelvűnek véltem a megszólaló énekhangokat, és az egyetlen zongora kíséretében előadott mű pedig inkább dalok sorozatára emlékeztetett, nem operás hangulatú volt. Jonathan Ware bravúrosan zongorázta végig az előadást, ennyi megjegyzést megérdemel.
Az előadás után elolvasva a fb-eseményhez leírtakat, nagy megelégedéssel nyugtázhattam, hogy ez a két feltételezésem stimmelt. Janácek dalciklusát a rendező és Annelies Van Parys foglalta bele egy történetbe, amelyből azért az nem volt egészen egyértelmű (csak valószínűsítettem), hogy a színen lévő két férfi ugyanaz a személy csak eltérő életkori fázisban, illetve a darabot kezdő nő azonos-e azzal, akiről a dalok szólnak, vagy megjelenésével pusztán felidéz egy régi szerelmet.
Az előadás hetvenöt perce alatt bőven van módunk agyalásra, de át is adhatjuk magunkat a daloknak.
Mondanom sem kell, hogy a Janácek-dalok szövegéhez semmi köze a látványnak, bár a lyukacsos fal, amely a teret határolja (sőt a mennyezet is ebből készült) jól átvilágítható, így a nem változó irodai helyszínről akár elképzelhetjük, hogy tényleg erdő. Legyen az.
Egy hatalmas egyterű lakásban/irodában zajlik a történet, amelyben filmelőhívásra alkalmas labor, projektorok, konyhai és hálószobai rész, sőt egy zongora is van, szinte folyamatosan félsötétbe van borulva. Igen, ez egy különösen alulvilágított előadás, így kérdéses, hogyan érvényesül tévén – de lehet, hogy megoldható azért.
Annak ellenére, hogy szinte csak kérdéseink vannak a „ki kicsoda” alapszinten is, azt láthatjuk, hogy az előadás minőségi munka, gyönyörű a mezzoszoprán Marie Hamard és jól is énekel, és még el is hiszem, hogy valakiben netán egy életre nyomot hagyna, ha megismeri. A tenor Andrew Dickinsonban pedig maradtak gyermeki vonások, kinézhető belőle a rajongó szerelem.
Ezen az estén is hasonló problémám volt, mint kedden: az érzékelhetően kidolgozott előadás közben nem éreztem magam végig ráhangolódva, nem vitt magával a történet, pedig igyekeztem. Odafele most nem voltam rohanásban sem, a szokásos módon gyalog mentem a Duna partján, Bach kantátákat hallgatva már a BFZ Közösségi hetére készülve (szept. 6-8.). Igyekeztem, de csak részben sikerült. Nem adtam fel, majd még próbálkozom a felvételekkel, később.
Most viszont nemsokára irány a Figaro és Bécs. Ma este fél8-tól az is megtekinthető, élőben, majd felvételről.
PS. A fotók az Armel fesztivál FB-oldaláról származnak. További információért ide érdemes kattintani.
