Mezei néző

2012. máj. 31. Tegnap volt egy éve, hogy újranéztem a Hegedűs a háztetőnt, mivel a színház kinyilvánította, hogy az lesz az utolsó előadás belőle. Utolsó előadáshoz illő zsúfolt nézőtér előtt ment, én és Berta is a lépcsőre tudtunk csak bejutni. Emlékezetes este volt a lánynak ilyen alacsony komfort-fokozatban is, újra akarta nézni - hiába mondtam, hogy nem lesz több belőle. Úgy látszik, hogy volt valamilyen nyomás a nézők részéről, mert az évad folyamán szépen visszakerült a programba. Mi pedig megnyugodva halogattuk az újranézést. Ma a júniusi műsort átnézve nyugtáztam: idén már nem lehet se Hegedűs D-vel, se Reviczky Gáborral megtekinteni. Minthogy Reviczky a Nemzetibe szerződik át, valószínűsíthető, hogy többnyire Hegedűs D. fogja a főszerepet továbbjátszani.( A Dzsungel medvéjét azért nem hiszem, hogy érdemes lenne átosztani, nyilván nem is fogják ezt megtenni.)

Ez a kis bejegyzés főleg azt a célt szolgálja, hogy aki most 2013 júniusának elején olvassa, az kapja össze magát - a Víg mindössze tizedikéig játszik, addig kell a műsorát megnézni (POSZT-ra viszik a Jóembert, amelyre Pécsen már mostanáig eladták az összes jegyet mindkét előadásra).

Az egyéb júniusi műsorokra itt hívom fel a figyelmet.

Aki ezt később  olvassa, netán azért, mert kíváncsi, hogy mit gondoltam a Hegedűsről: annak röviden két előadás megnézése után csak azt tanácsolhatom, hogy ha nem kötődik speciálisan egyik főszereplőhöz sem, akkor próbálja a Hegedűst Hegedűs D. Gézával nézni. Egy olyan zenés előadásról van szó, amely nagyon igényesen készült, szórakoztató, de tesz is valamit az antiszemitizmus ellen. Összeszedett csapatmunkát érzékeltem mindkétszer. Nem hiszem, hogy ez változna, illetőleg a jövő évadban kevésbé tennék majd magukat oda a szereplők. Mert nézői igény biztosan lesz rá, jövőre is.

2012. máj. 7.-én láttam a Budapesti Kamaraszínház legutolsó előadásaként A vágy villamosát. (színlap) 1999. decemberi bemutató volt, és egészen az utolsó pillanatig folyamatosan telt házzal játszották. 

Én az alapításától végigkövettem a Kamara működését, rendkívül gazdag és vitathatatlanul vegyes színvonalú műsorán mindig voltak igazán figyelemreméltó darabok, Szűcs Miklós fedezett fel később mások által is elismert színészeket. Nála rendezett nagyszerű előadásokat Ruszt József, kezdte rendezői működését Eszenyi és Alföldi. Bertók Lajost is ő karolta fel. Egy évvel a színház bezárása után is sokat gondolok arra a társulatra, örülök, amikor látom, hogy egy-egy előadás mégis átmentődött, néhány színész otthonra talált a Vígben, mások a magánszínházként továbbélő Játékszínben dolgoznak. Eszenyi Enikő kimentette A vágy villamosát is, január végétől a jóval nagyobb Pesti Színházban is rendszeresen megy. Még mindig vannak, akik nem látták az előadást, illetve sejtéseim szerint vannak bőven, akik szeretik ismételten megnézni. Én az 1999-es főpróba után tavaly azt állapítottam meg, hogy nem egy kiüresedett előadásról van szó, hanem egy olyanról, amelyben bőven van életerő és hosszan mehetne még. László Zsolt, Nagy Enikő és a többiek is méltó partnerei Enikőnek, akiről nem mondható el, hogy magára gondolna igazgatóként, nem kapott annyi főszerepet az elmúlt években, hogy ne érdemelné meg azt, hogy ebben még hosszan csillogjon. Nagyon bízom benne, hogy ígéretes évadprogramja a jövő évi még több nézőt visz a Vígbe (Alföldi és Mohácsi is rendez, odaszerződik Stohl mellett Hevér Gábor is) és legalább ő kap egy újabb ciklust is, hogy működhessen a Víg tovább is. 

Aki ma este úgy látja, hogy mégis lenne kedve Eszenyit megnézni ebben, próbálja meg. Van még néhány jegy, nem lesz rossz estéje. De ha nem, egészen biztos vagyok, hogy a jövő évben is műsoron lesz. 

Még egy utolsó sorbanállási programot kínál a Nemzeti a következő vasárnapra. Íme az idézet a színház hírleveléből. Gyertek oda minél többen!

"Június 30-án, vasárnap 18.00 és 00.00 között kerül sor a Nemzeti Színház elmúlt öt évének záróeseményére, a CSAK (Csoport A Kultúráért) és a színház szervezésében, Mohácsi János rendezésében. A Nagyszínpadon megrendezendő gálára június 2-án, vasárnap 11.00-től kezdjük árusítani a belépőjegyeket a színház jegypénztárában, az Andrássy úti jegyirodában, illetve az interneten. (Felhívjuk figyelmét, hogy a rendezvényre személyenként legfeljebb 2 db jegy vásárolható, a belépőkre kedvezmény nem érvényes, és előzetes jegyfoglalásra nincs lehetőség.) Szeretnénk, ha minél többen részesei lehetnének az eseménynek és minél többen búcsúztatnánk együtt a Nemzeti Színház Alföldi-korszakát, ezért a gálát a főbejárat előtti kivetítőn is közvetíteni fogjuk a színház parkjában mindazok számára, akik nem jutnak jegyhez. Kérjük, hozzon magával kisszéket, pokrócot a közös piknikhez."

A helyárak nem lesznek emeltek, ezt a szóbeli tájékoztatást kaptam az imént a szervezéstől.

Egy nálunk ismeretlen francia szerző romantikus vígjátéka ez, 90 percben, szünet nélkül. Ez a ma esti éppen a 15. előadás. A Szalon egészen tele van, feltételezéseim szerint valószínűleg Szervét Tibor a "húzónév", aki a Radnótiban évek óta zsinórban (2002 óta 9 alkalommal) kapja meg a közönségdíjat, ami elég bizonyítéka töretlen népszerűségének. Ez a népszerűség ÉS a Szalon otthonos légköre ( az a tény, hogy jó itt lenni), ez az előadás kiinduló tőkéje.

Belépve láthatjuk, hogy a nézők között elszórtan helyezték el a jelenetek helyszíneit, sőt ennél is tovább mennek. Ahogy Az utolsó órában, úgy ez esetben is az egész Szalon jelenti az egyik főszereplő (Szervét) lakását. Két jelenetben más a helyzet: Szervét orvosként vizitet tart és néhány nézőt megkérdez. Éppoly futólag teszi ezt, ahogy nagyvizitkor a valódi kórházakban rohannak át a betegek között az orvosok. Teljesen hiteles ez a két jelenet, némi színt visz bele az, hogy a Szalon civil pincére néhány embernek a felírt orvosságként bort szervíroz. Az érintett nézők élvezik a helyzetet, örülnek annak, hogy bevonódnak. (Más nézők, akik mellett én ültem, éppígy örülnek, hogy nem nekik kell válaszolni. ) Az, hogy hol a hátsó dobogón, hol az ablak előtti kanapén, hol pedig a kijárat melletti asztalnál ül a két szereplő nem minden esetben jó. Ugyan kevésbé statikus az előadás, és Sipos Vera leckét adhat abból, hogy kell fél perc alatt zavaró rendetlenséget csinálni, sőt abból is, hogyan rázzuk le a megunt szeretőnket (szintén fél perc alatt), összességében mégis vannak látási nehézségek. Nem mindenhonnan követhető jól az előadás összes jelenete. Összességében elég kevés helyről látható minden egyformán jól. 

Az előadás fő témája az, hogy van-e esély arra, hogy két ember, akinek gyökeresen más a háttere és az értékrendje, érdeklődése - képes-e összecsiszolódni. (A poénokat, a történet fordulatait nem lőném le, így kénytelen vagyok csak néhány általános megjegyzést tenni. Aki látta a "Miről álmodik a lány?" című filmet, az sok hasonló vonást fedezhet fel, ennyit elárulok. Colin Firth ismerői most előnyben vannak. Akinek ez nem elég útmutató, annak még a Varázsfuvola története is adhat támpontot. Hogyan boldogulhat eleinte Sarastro Paminával? Ezen elmélkedhetünk, ami nincs persze Mozartnál megírva.)

A mű dramaturgiailag alapvetően egyszerűen van felépítve. A fiatal lány (Sipos Vera) a kezdeményező fél, az előadás során minden új fordulat az ő döntésének eredménye. Kész helyzet elé állítja a neves orvost egy az utcáról hozzá beállító lány, aki először azt találja ki, hogy nála marad pár hónapra... Minden esetben a Szervét által játszott orvos első reakciója a teljes elutasítás, majd aztán a beletörődés. Ezt látjuk sorozatosan. Szervét jól viszonyul az újabbnál újabb helyzetekhez, vele érzünk. Itt van egy szerencsétlen vagy boldog (ahogy vesszük) agglegény, aki Mozartot hallgat, sakkozik, élvezi a magányt és amikor nem, akkor udvarolgat. Ez a nem színházszerű nyugalmas élet bomlik meg a fiatal lány belépésével. Minket is irritál a szétdobált ruha, a Szalonba nem illő rockzene és a legtöbb esetben a lány viselkedése is nagyon nem passzol Szervéthez. Miért kell ezt a kapcsolatot erőltetni, gondoljuk. 

Kapunk egy happy endet a végén, egy kis optimizmust. Nekem Szervét Tibornak az a mondata tetszett a legjobban még a darab közepe táján, amit a lány műveletlenségét és a művészetek iránti teljes közömbösségét nyugtázva mond: "Irigylem. Mennyi minden vár még magára. Megismerheti Van Gogh-ot, találkozhat Thomas Mann-nal." Ez a pozitív hozzáállás az, ami hiányzik nekünk, erről kellene példát vennünk - talán.

Színlap

Dan Lungu kortárs román író könyvéről tavaly hallottam. Gyorsan el lehetett olvasni, aktuális problémákról szól, stílusával is fenntartja az olvasó érdeklődését. (Az író mindkét magyarra fordított  könyve számos Szabó Ervin tagkönyvtárban hozzáférhető, nem sikerkönyv mostanában, kölcsönözhetőek.) A Katona Sufnijában Csoma Judit mondja el a monológként megírt regény rövidített változatát. (A színpadi változat elkészítésében Török Tamara, a színház dramaturgja volt segítségére.) 

Rendezőt nem jelölnek meg, sem tervezőket - pusztán munkatársakat. Csoma Judit színháza ez, aki nagyon keveset játszik, pedig nagyon tehetséges és folyamatosan színpadon kellene lennie. Nyíregyházán Verebes István annak idején jó helyzetekbe hozta, számos jó szerepet kapott. Országos elismertséget szintén egy nyíregyházi előadás hozott számára, Szász János rendezésében A vágy villamosa. Ezt a Csoma-hiányt kis mértékben pótolja ez az egyrészes monodráma, de remélhetőleg felhívja a színházcsinálók figyelmét, hogy a művésznő itt van és tessék hasznosítani.

A díszlet emlékeztet a Rükvercre. Ott egy hatalmas bevásárló szatyorban játszódik az előadás, itt egy falusi asszonyok által kedvelt hatalmas kék-piros-sárga otthonka a háttér, amely beborítja a játékteret is. Az alapszínek jelképezhetik a világ teljességét is (sőt a román zászló színei is ezek), és az otthonka a vidékiességet asszociálja, amitől végig menekülni próbált. Csoma Judit rózsaszín köpenye és pizsamája éles ellentétben áll mind a lepusztult bútorokkal, mind az otthonka világával. Itt van valaki, aki visszagondol életére, miközben rokonszenvünket elnyeri és az ő látószögén keresztül nézzük a román szocializmus éveit. A visszaemlékező alapállítása, hogy jobb volt a szocializmus ideje, mint a jelen. Ezt az állítást ingatja meg némileg a Kanadába kivándorolt lánya, akivel mindössze telefonon tartja a kapcsolatot  (Jordán Adél hangja) Visszagondolva fiatalságára a nő mindent szépnek lát, sőt idilli színben tűnnek fel még a gyárban töltött évek is. Ilyen egy román párttag, láthatjuk. Ilyenek a komcsik. Ilyenek voltak a múlt rendszer haszonélvezői. 

Annak ellenére, hogy ez egy román mű, folyamatos utalásokkal a román politikára, mégis érezzük, hogy a mi túlságosan is átpolitizált hétköznapjainkról is szól. Ebben az országban is folyamatosan komcsiznak, ahol egymillió - jórészt megélhetési - párttag volt. Addig volt jó nekünk is, amíg Kádár élt? Sokakban felmerül a kérdés, és ez a román regény és a Katona előadása is elég sokat tesz annak érdekében, hogy ezt a kérdést mi is megválaszolhassuk. Ettől függetlenül pedig élvezzük a történetet, Csoma Judit stílusát, ahogy megelevenedik előttünk egy egész élet, kis mozgásokkal, apró gesztusokkal. Élni kezdjük a magunk élete helyett az övét. Ez az én színházam, éppen az ilyen előadásokat szeretem.

Ha van előadás az immár több mint egyéves Rózsavölgyi programjában, ami tökéletesen illeszkedik a hely jellegéhez és kifejezi a szalon törekvéseit, ez olyan. Igényes szórakoztatás és gondolatébresztés történik egyszerre. Nem csoda, hogy egy év után is élénk érdeklődést kelt. Zárójelben jegyzem meg: nagyon szerencsés dolog, ha egy hely azt nyújtja a közönségnek, amit ígér. "Kellemes este lesz." - mondta közvetlenül az előadás előtt egy kritikus, akivel összefutottam a környéken.

A Szalon közepére, az ablak elé helyezve áll egy kisméretű emelvényen egy magas szék és egy alacsony asztal. Ahogy Jordán meg is jegyzi: nem kényelmes a szék, pusztán arra szolgál, hogy a közönség a távolabbi helyekről is jól láthassa az előadót. Keveset ül le, lehet, hogy éppen ezért - célja, hogy a versmondás helyzetének természetességét, hétköznapiságát hangsúlyozza. 

Poénok és poémák - ez az est alcíme. Első hallásra vad dolognak tűnhet, hogy Jordán Tamás vicceket és történeket mesél, keverve versekkel. A stand up műfaját az est elején hosszan elemzi és megmagyarázza a választását. A "stand up"-osok érzelmeket és történeteket mesélnek, a költők ugyanezt teszik, nem mást. Ez köti össze a két műfajt. Az est beigazolja, hogy működik az ötlet. (Ha nem működne, akkor nem menne már egy éve a műsor. A közönség elutasítása ellenére egy magánszínház nem tud valamit hosszan életben tartani.) Jordán Tamás megjelenése jelzi ezt a kevert-állapotot. Öltönyzakó csíkos pólóval és farmerral. Valamennyire igyekszik alkalmi lenni, miközben nem adja fel a hétköznapi viselet természetességét. Eszünkbe juthat róla egy hintáslegény, sőt egy bohóc is - ugyanakkor ezt tompítja a zakó. Érdekes szakállal nézni, bár Az utolsó órában már így láttam, emiatt nem jelent ez már akkora újdonságot. 

Nemcsak öltözködésében, de versmondásában is közelít a hétköznapokhoz. Igyekszik természetesen szólni a nézőkhöz, a verseket is viszonylag gyors beszédtempóban mondja, ahogy az est szövegét is szinte megállás nélkül zúdítja ránk. Mintha attól félne, hogy a mai felgyorsult világunkban már nem működne a lassú tempó. Lehet, hogy nem is működik. Neki van igaza, biztos haladni kell a korral és újra kell gombolnunk a kabátot, ahogy figyelmeztet a lezáró mondatban.

A két műfaj egymás mellett élésére jó példa, hogy stand up-os történetként is elmondja a Hajnali részegséget, Kosztolányi versét, illetve egy rendőrökkel kapcsolatos anekdotát Nádasdy Ádámmal megíratott, aki hexameterekbe foglalta Jordán valóban megtörtént kalandját. Ezek is azt bizonyítják, hogy nem halvaszületett ötlet verseket szőni egy stand up-műsorba. Elhangzanak Karinthy, Radnóti, Ady és természetesen József Attila versek. Híresek és kevésbé híresek egyaránt. Mintha az első részben több lenne a történet, a második rész elején pedig a versek dominálnak. Történeteiben dominálnak a színházzal kapcsolatosak, hiszen várhatóan az est nézőinek a többsége a színész és a színigazgató Jordánra is kíváncsi. Még az elején elmond egy vicces anekdotát arról, hogyan beszélget olyanokkal, akikről tudja, hogy ismeri őket, de sokáig nem tudja, hogy honnan. Erről eszembe jut, hogy milyen kedvesen fogadott engem is, akivel régen, 1998-ban, dolgozott még nagyon rövid ideig a Merlinben. Vajon most tudta-e, hogy honnan ismer és ki vagyok egyáltalán? Ha nem, ezt a szituációt is nagyon jól megoldotta. Az előadás pedig valóban kellemes este lett. Olyan, aminek a nyomán könnyen törzsvendég lehet valakiből a Rózsavölgyiben.

Ha van előadás, amiért vérezne a szívem, ha kihagytam volna idén: ez az. Ez az, amelyikre még harminc év múlva is vissza fogok gondolni, ha addig elélek egyáltalán. (Ha 21 év után is eszembe jut olykor-olykor Zsótér miskolci Woyzeck-rendezése, akkor ez is erős esélyekkel indul arra, hogy  hosszú távú memóriám megőrizze.)

Szombaton délben a SZFE negyedéves hallgatói a Szentkirályi utcai épület ablakaiban, teraszán, műhelytetőin, fenyő- és platánfákon ugrálva, a fűben feküdve és egymás nyakában lovagolva Peer Gyntöt játszottak. Itt erős hangsúly van a játék szón. A legalább tizennégy helyszínváltással, a nézők és székeik folyamatos áthelyezésével bonyolított előadást, súgó nélkül, védőháló nélkül. Sekélyes jelző rá az "ötletgazdag", természetesen Zsótér Sándor rendezte. Természetesen rendezte Zsótér. Néhány jelenetnél azt éreztem, hogy ezt máshogy nem is lehetne érvényesen megvalósítani. Nem először nyúl a Peer Gynthöz, híres és szakmai körökben nagyrabecsült volt a Krétakörrel színrevitt verzió is. Zsótér amikor megrendez valamit még egyszer, többnyire azért teszi, mert van új mondandója. Rendszeresen újragondolja a történetet és képes ugyanannak a szövegnek mindig ismeretlen arcait megmutatni. Kifejezetten intellektuális élvezet az előadásait nézni, próbálkozni a rendezői szándék megfejtésével. Én egyértelműen miatta mentem, de az osztály számos növendékére is kíváncsi voltam korábbi munkáik (Kígyóasszony, Kabaré) után. Idén eddig ez az, ami a legjobban tetszett a számos Zsótér-előadás közül (lsd egyéb cikkek: Zsótér). Eddig volt a laudáció, innen jön majd az elemzés-féle. (Azt nem ígérem, hogy minden részletre kiterjedően, de így is hosszabban a kívánatosnál.)

Peer Gynt mi vagyunk, mindannyian. Nekünk teszi fel a kérdést a gomböntő, hogy önmagunk maradtunk-e, vagy szánalmas módon kompromisszumok sorát kötöttük. Elég bátran éltünk? Az előadás öt Peer Gyntje közül többről is azt mondhatnánk, hogy igen, szinte túlságosan is. Az elsőről biztosan, a másodiknál a kisebb megalkuvások már jelentkeznek, aztán az utolsó, aki minden korábbi önmagával szembenézni kényszerül és ő az aki ezt meg is szenvedi. A néző pedig ilyen erővel lehet a hatodik Peer. (De lehetne még komplikálni, mondhatnánk József Attila nyomán, hogy a hetedik Peer-variáció a néző, hiszen Ibsen sem tartotta érdemesnek megírni  az igazán  sikeres, emelkedőben lévő Peert. Ha van Peer, amelyik válságban van, vívódik, küzd önmagával, lejtőre kerül, nyilván ideig-óráig léteznie kellett a gödörből kimászó, éppen meggazdagodó Peernek is. Csakhogy egy drámában ez elég unalmas, ezért ezt a Peert a harmadik és a negyedik közé odaképzelhetjük, a maradványait látjuk szétesni a negyedik felvonás elején. 

Azt gondolom, hogy legtöbben nem élünk bátran, viszont ezt az egyetemi vizsgaelőadást látva egészen nyilvánvaló, hogy a fiatal színésznövendékek elképesztő dolgokat képesek végrehajtani és eltűrni. Azt hiszem, hogy ők azt a bizonyos öntőkanalat jelenlegi állapotukban elkerülnék.

A Szentkirályi utcai épület kertjében zajlott ez a három óránál hosszabb "vándorló" előadás, vittük a székek egy részét, a színészek átrendezték a többit. Mindkét felvonásban legalább hét váltás volt (egy idő után már nem számoltam, nincs jelentősége), a darab jelenetei szerinti tagolásban. Ez a vándorlás azért is volt jó, mert a legoptimálisabb környezetet kaptuk a történet háttereként, másrészt annyira jó idő sem volt, hogy három óra egy helyben ülés alatt ne gémberedtünk volna össze. Szerencsére az eső csak a legvégső percekben kezdett cseperegeni, ami még illett is a darab végéhez. A mászkálás frissítő hatású volt, újra és újra össze tudtuk szedni a figyelmünket és a játszókra koncentráltunk. A Peer Gynt azért nem könnyű nyári színház, még ilyen optimális színrevitelben sem.

A játszókra azért is könnyű volt figyelni, mert hagyományos színházban szokatlan helyszínen alkalmanként nyaktörő mutatványok sorát hajtották végre. Az első, a második és az ötödik Peer Gynt kiváltképp jeleskedett ezen a területen. Bárnai Péter az anyját játszó Fehér Lacival egy kb 4 méter magas lapostetőn kezdi a darabot, előbbi macskaügyességgel és gyorsasággal ugrik le a falról, majd pillanatok alatt legalább 6-8 méter magasra mászik fel egy fenyőfán. Itt meséli el a szarvas meglovagolásának történetét. Meggyőző. Ezzel a mozgással, a fenyő ágait lengetve el is hisszük neki, hogy az, amit mond, igaz. Nem csak az anyjával hiteti el. Bárnai később egy másik fára is felmászik, annak ellenére, hogy mindvégig öltönyben marad, pillanatok alatt. Fehér Laci Aaseként szintén kék dzsörzé öltönyfelsőt visel, de rakottszoknyával. Miután egyik színinövendék sem öreg, az már csak egy másik dolog, hogy nem egy nő, hanem egy férfi játssza az anyát. Az aggodalmát és a fia iránti csodálatát osztani tudjuk, valószínűleg a legtöbb nézőben felmerültek ezek az érzések Bárnai Péter mutatványai láttán. Fehér Lacinak is kijut a falmászásból - de csak részben, mert neki vissza kell kapaszkodnia, hiszen Peer felülteti anyját a malomfedélre a darab szerint, aki onnan nem tud lemászni. Előfordulhat, hogy a darabnak ez az az eleme, ami a helyszínválasztást inspirálta. A Szentkirályi épület kertjében valóban van elég fal, tető, kert, mászni való fák (sőt a szomszéd kert platánja is hasznosításra kerül, mint Solvejg háza).

(((Már most zárójelben megemlítem, mivel kevéssé bízom, hogy egész végig elolvassátok érdekfeszítő írásomat, hogy a POSZT-on nézhető lesz (június 12-én 16h, Csontváry múzeum kertje, esőben nem játszanak!) - gondolom nem sok embernek - az előadás. Aki abban a helyzetben van, hogy meg tudja nézni, az nézze is meg feltétlenül. Link Pécsi barátoknak szóljatok! Sok versenyprogramban meghirdetett előadást láttam, ez a legtöbbnél jobb, és feltétlenül érdekesebb.)))

Vissza az előadásra:

Bárnai Péter Peer Gyntje igazán vonzó, nem csodálkozunk, hogy Ingrid az esküvőjéről vele szökik. Az esküvői jelenetsor Zsótérhoz méltóan, nagyon ötletesen, ugyanakkor egyszerűen oldódik meg. Az előadást nézve nem is gondolhatja valaki, hogy milyen sok a húzás. Pedig rengeteg van, de nem érzünk döccenőket. (Alkalmanként, inkább a második részben azért még tovbbi húzásokat is el tudtam volna képzelni - de ha melegen öltöztem volna fel, akkor valószínűleg kevesebbet.)

Míg az első jelenetben a teraszon ültünk, onnan néztük Peert és anyját, most a terasz alá ülünk, szemközt fordulva az épülettel és az esküvő egyik helyszíne lesz ugyanez a terasz ÉS: az összes fölötte lévő ablak. Az esküvői kompánia tagjai, a völegény, Ingrid, Solvejg, a húga mind egy-egy ablakból szól a főszereplőhöz, amelyek pontos koreográfia szerint hangosan, majd halkan záródnak be. Peer berúgása, azaz elázása szószerint is végbemegy: egy kerti locsolócsőből itatják, és ő pedig valóban vizesebb lesz a kelleténél. Egy jó poénért Zsótér kisebb-nagyobb kellemetlenségeknek kiteszi a színészeket, akik valószínűleg egyébként sem sajnálják magukat, vagy régen hozzászoktak ahhoz, hogy mukk nélkül végrehajtsák a rendezői utasításokat. Befutott színészekkel egy ilyen előadás már több okból sem létrehozható, kevesen lennének ilyen jó kondícióban, másfelől nem biztos, hogy ez a mindenre kész hajlandóság megmarad bennük. Nem lehet véletlen, hogy Kovalik és Zsótér is ilyen mozgásigényes, és színészi áldozatokra építő előadásokat csak vizsgaként tud rendezni.

Sok idei Zsótérban feltünt, hogy nincs zene. Most volt. ABBA. Norvég íróhoz svéd popzene. Passzol? Igen. Az esküvőhöz megszólal "It`s the time of your life" (Dancing Queen), ami az egyébként is ironikus jelenetet még inkább azzá teszi. Ki örül ennek a fejleménynek? Kinek lesz jobb élete? Később Peer egyik szorult helyzetében elhangzik a "Sending out an SOS" (Police). Épp azért, mert minden apróság egy nézéssel nem élvezhető, és maradnak az emberben kérdések, négy nap után egészen pontosan nem tudom felidézni az összes zenei idézet helyét sem, nos, ezért lenne muszáj újra megnéznem az előadást. És nem nagyon lesz rá egy ideig módom, sajnos. Egy Zsótér újranézve az igazi. Maradnak benne mindig még feltárandó titkok. (Kicsit jobb lett volna, ha tudok jegyzetelni. A folyamatos vándorlás közepette, amikor mindössze harminc néző van, azért az túl feltűnő lett volna. Semmi szükségem nem volt arra, hogy a többek figyelmét elvonjam.)

Bán Bálint, a második Peer Gynt szintén elég akrobatikus feladatokat kap, egy műhely sátor alakú tetején tölti jelentős részét a jeleneteinek (a manókkal neki kell dűlőre jutnia és megóvnia egyéniségének bedarálását). Ami ezeknél is jellemzőbb épp az ő fázisára: a famászó Peer után hívhatnánk a vetkőző Peernek is. Ő az, aki a nézők előtt egy méter távolságra meztelenre vetkőzött az Ingridet játszó színésznővel (Kádár Lilla) egyetemben. A fűre fekve látjuk, amint felocsúdik és ráébred arra, hogy nem a megfelelő nőt szöktette el a lakodalomból. Nem tudtam elhesegetni a bűnös civil gondolataimat: ha én fázok a pulóveremben a padon, hogy érezheti magát a gyomok között fekve teljesen pucéran a főhős. Lehet persze, hogy a diszkomfort érzet is segít abban, hogy kifejezze a kiábrándultságát. Kifejezi, ha jól érzi magát közben, ha nem. Sikerül a folyamat érzékeltetése. Az öltözés pedig pillanatok alatt megy. (Minden Peer öltönyben játszik, amelyek némileg megviseltek a sok földön fetrengéstől. A tetőn ugrálás-famászás sem tett jót nekik. De ennyiben is egységes az előadás, egyformán amortizálódnak előadásról előadásra. Eszünkbe jut egyik-másik szereplő szakadt nadrágjáról az is, hogy biztos az egyetem "túlfinanszírozottsága" is okozója lehet egyik-másik ötletnek. Lehet, hogy ezt is jelezni hivatott az előadás: mi nem szórjuk a pénzt. Vagy: nem mi szórjuk a pénzt.)

Bán Bálint Peerje még mindig egy bátor Peer, mert gyorsan kimászik a manók állította csapdából. Azt, hogy egy farkat csatoljanak rá (ágat illesztenek az alsóneműjébe) és bivalysört itassanak vele (megint jön a slag, mint megoldás, ez ennek az előadásnak az egyik fő kelléke) még eltűri, sőt udvarol a Viktor Balázs által játszott manó-lánynak (ez ugyan pár villanásnyi karakter, de sikerül a szerep nőiességét jól eltalálni), de már azt, hogy Dovre apó a szemébe bemetsszen, nem vállalja. Meg tudja állítani a manókat és legyőzi. Nemsokkal ezután találkozik ismét Solvejggel, és ha esze lenne, akkor jöhetne a szép nyugodt polgári élet. Mennyire lenne ez Peer Gyntnek való, akinek lételeme a folyamatos változás-vándorlás? Meddig tartaná érdekesnek Solvejg kizárólagos társaságát? Ez lehetne-e az önmegvalósítás útja? A szereplőt ismerve ezt kétségbevonhatjuk nyugodtan. Akármilyen jól is hangzik, nem, ez nem lehetne az igazi út. Bár akár ezt is kipróbálhatta volna, annyi minden más lehetőségnek adott esélyt, ennek is adhatott volna. De a manó-lány vízióval a fejében nem akarta a tiszta lányt besározni, aki így megkapta azt az esélyt, hogy egész életében ábrándozhatott Peer Gyntről, és ezt értékeli is. Milyen jó valamire vágyni és azt hinni, hogyha a miénk lenne, akkor minden rendben is lenne. Peer Gynt a vágy tárgyaként funkcionál Solvejg életében, aki a folyamatos várakozás helyzetével meg is békül. Ostorházi Bernadett kitartóan áll a falon, illetve eleinte még a platán által jelképezett kunyhóban és nézi az előadást velünk együtt, de talán egy kicsit másként. Rá-rápillantva az a benyomásom, hogy nem civilben.

Viktor Balázs harmadik Peer Gyntként talán a legnehezebb és a legkevésbé látványos jeleneteket kapja. Neki minimál-famászás jut csak. Ő az, aki a kunyhót építi, akihez odamegy Solvejg és aki anyja halálát végignézi. Ebben a felvonásban a korábbi Ingrid szerepel anyaként, aki kicsit sem haragszik fiára, aki miatt minden vagyonát elvesztette. Magának ássa a sírt, amelybe majd beleáll. Erről a jelenetről amíg nem tudtam meg, hogy ez az előadás már tavaly készült és most a 8. volt belőle, azt hittem, hogy némileg utal a friss szociális temetkezési rendeletre. Akár így, akár úgy - eszünkbe juttatja azt. Sokan ezen poénkodtak, hogy az lesz az igazi, ha mindenki magának megássa a sírt és bele is fekszik frissen megmosdva. Zsótér előadásában lényegében az anya előkészülete a halálra a sírásás (valódi ásóval valódi gödröt ás a színésznő). Ez a gödör azért is jó megoldás, mert a legvégén az ötödik Peer majd Solvejggel egyetemben ebbe tud belefeküdni és ezzel le is zárul a történetük. (Most szombaton még az eső is elkezdett hozzá esni.)

Néhány perc szünet után az előadás második részében Peer magasról indít. Most mind a teraszon gyűltünk össze, elvileg ez a marókkói vacsora jelenete. Nem esznek, beszélnek. Egy elbizakodott, hosszú ideje befutott, meggazdagodott Peer áll előttünk. Mint utaltam rá, felfogható a történet úgy is, hogy a 3. és 4. felvonás között sikert sikerre halmozó Peer maradt ki mindössze az előadásból, ez aki előttünk áll a hencegő Peer, aki elindul ismét a lejtőn. A már elért eredményekkel büszkélkedik, mintha csak a hírneve érdekelné. Így kötik el a hajóját és marad egyedül. 

Eddigi tapasztalataim szerint (elsősorban gondolok a korábbi Zsótér-rendezésre, vagy Ascher Tamás "friss" Peer Gyntjére az Örkényben), ez a legnehezebb felvonás az egész darabban, ez a negyedik. Tele van képtelenebbnél képtelenebb jelenettel, amelyek hihetősége túltesz az első jelenetbeli történeten, a szarvas meglovagolásán. Ezek a jelenetek inkább epizódszerűek, nem épülnek olyan módon egymásra, mint az első három felvonás, amelyek Peer otthoni környezetében játszódnak, éppen ezért ezeknél muszáj a lehető legnagyobb rendezői invenciót bevetni és a dramaturgnak pedig könyörtelenül gyorsítania kell, vagy az egész előadás kárt szenved. Zsótér hencegő Peer Gyntje a korábbi manó-lány, Rada Bálint fehér öltönyben, üveg-gyűrűkkel és díszekkel kérkedik. Ő az, aki császár akar lenni, miközben ostobán elveszíti a vagyonát. A nagyját a hajóval, a maradék ékszereket kicsalja tőle Anitra. Kerkay Rita elhiteti velünk a lány ostobaságát, lelketlenségét és szépségét is láttatja. Zsótér előadásokban jellemzően csak férfiak vetkőznek hol jobban, hol kevésbé - minden esetben a mondanivaló szolgálatában, ha valaki belegondol -, most nem lehet panasz, ez a nagyon szép színésznő is félmeztelen lesz hosszabb időre. Nem csodálkozunk, hogy a negyedik Peer mindenét nekiadja. Begerjedése a szövegből is egyértelmű, de ezt vaskosabb humorral húzza alá a rendező: a másik négy Peert is beleteszi a jelenetbe, akik a nyílt színen a lány egyes mozdulataira maszturbálást imitálnak. Ettől a  negyedik felvonástól igaz, hogy sok esetben a negyedik, majd később az ötödik Peert is sokszor körülveszi Zsótér a másik néggyel. Többek között emiatt is vágytam volna most iziben újranézni ezt az előadást, hogy most, amikor már tudom, hogy ki az öt Peer Gynt, az első jelenetekben is megfigyeljem, mennyire gyakori azokban a hasonló jelenet. Lehetséges, hogy a tapasztalatok felhalmozását jelzi a korábbi ének mind hangsúlyosabb, együttes jelenléte.

Van éppen ebben a negyedik felvonásban egy nagyon hálás jelenet, amelyben Peer még Anitra megjelenése előtt a sivatagban monologizál (ezt sokan kihúzhatják a saját Peer Gyntjükből, úgy hiszem) és néhány állat megjelenésére utal. A másik négy Peer játszhatja ezt a négy állatot és kifejezetten erős ez a jelenet. Feltétlenül szükséges a humor, ami ebben a jelenetben is van - ahol csak lehet, Zsótér mindenhol oldja az előadás mondandójának komolyságát. Zsótér mindig szeretett a szöveg konkrét, szó szerinti megjelenítésével játszani, ez a jelenet is erre épül. Bán Bálint nagyon jó gyík, Viktor Balázs varangy, Bárnai Péter csiga. A későbbi Peer Gynt szenzációs ganajtúró bogár. Elég hosszasan vonta el galacsingyúrása és fintorai figyelmemet a szövegről. Fehér Balázs Benő. Ő lesz az összegző, mindennel számot vető Peer. Már ennél a jelenetnél biztos voltam benne, szuggesztív színészi jelenléte azt sugallta, hogy neki kell lennie.

Fehér Balázs be is váltja a hozzá fűzött reményeket. Talán neki a legnehezebb, bizonyítania kell, hogy végig önmaga volt, megvalósította azt, amiért megszületett (ez kevésbé sikerül a darab szerint is), vagy ha nem: legalább elég jelentős bűnei voltak. A felvonás elején kijut neki a tetőn ugrálásból is, ráadásul a vihar jelenetben a többszöri átugrás közben még slaggal locsolják is, felszalad a falra (elvileg beszáll a mentőcsónakba) és persze fára is mászik.Minden megvan az alakításban, amely a korábbi Peerek cselekedeteit jellemezte. Hatalmas energiákat mozgósít a szereplő. Igen, ez a Peer eget és földet is képes lenne megmozgatni. Hol van már a lusta hencegő?

Ez az a pontja az előadásnak, amikor én már teljesen összefagyott állapotban szemléltem a látottakat és a maximális elismeréssel adóztam a játszóknak, akiken nem látszott az, hogy akár egy kicsit is megviselte volna őket a pendelyben ácsorgás vagy éppen a falra való felfutás. Katonai kiképzésnek is megfelelhettek a próbák, úgy néz ki.

Az összegző-bizonyító Peer Gynt nyomában belépünk az előadás egyetlen zárt terébe: egy kerti műhelybe. Ennek a tetejét hasznosították legtöbbször, ki-be mászkáltak a szereplők, de csak egy jelenetre kerülünk mi is belülre. Mégpedig arra, amikor Peer saját egyéniségeinek rétegeit hagymahéjként boncolgatja-rángatja le. Az előadásban sok jelenetben dobálnak hagymát, vágnak fel, nyomnak szét hagymákat, mind emiatt a szövegbeli motívum miatt. Természetesen most, amikor valóban a szöveg szerint is hagymát bont a szereplő, Zsótér rendezésében törvényszerűen mást kell csinálnia. A műhely sarkában felhalmozott dossziékat dobálja szét, egyiket-másikat egyénisége egy-egy darabjának nevezve. Közben a színész véletlenül az ujját is megvágja. (Azt azért nem nézem ki a rendezőből, hogy utasításra vérzik Fehér Balázs. Az talán mégis sok lenne.) A létrejött helyzet ártani nem árt a jelenetnek, az ujjából szivárgó és némileg szétkenődő vér szimboilikus szerepet is kap: ez az élete végére érő Peer az, aki fiatalsága cselekedeteiért számot adni és szenvedni kényszerül.

Én nézőként nem tehettem mást, bevonódtam és elkezdtem drukkolni ennek a Peernek, hogy megúszhassa azt a bizonyos öntőkanalat. Ennyi befektetett energia ne vesszen kárba.

Most pedig csak azt remélem, hogy a POSZT-on sok fontos ember, minél több színházigazgató, megnézi ezt az előadást és munkát ajánl a diákoknak. Hátha megvalósíthatják önmagukat és később ha majd a gomböntővel találkoznak, akkor mind arról adhassanak számot, hogy megvalósították önmagukat, helyettünk is, ha már mi nézők (többnyire) erről már kissé lecsúsztunk.

Köszi, ha eddig eljutottál - 5,5 A/4-es elolvasása egy előadásról azért teljesítmény.

Másnap elmentem a Jurányiba, ugyanezeket a diákokat nézni: A kastély

A Karinthy Színház profiljától némileg eltérő előadással zárta idei évadját már szombaton. A pesti színházak egy jelentős része még két hétig küzdeni fog a nézőkért, akiket már egyre nehezebb berángatni a nézőtérre. A május végi szombat estén mégis majdnem tele volt a színház erre a négyszereplős kamaraelőadásra. Ez önmagában is eredmény. 

Ha visszagondolok azokra az előadásokra, amelyeket idén megnéztem a Karinthyban (korábbi cikkek itt), összességében az jut eszembe, hogy a színházat minden esetben kissé felüdülve, esetenként felvillanyozva és némi reménykedéssel feltöltődve hagytam el. Az előadások végén ebben a hagyományos polgári színházban még szokott lenni happy end, amire a legtöbb ember vágyna. Itt megvan. Némi pozitív kicsengés akkor is jut az embernek, ha az előadás maga valódi problémák sorát vetette fel. 

A Válás Budán Márai darabja 1935-ből. Polgári szereplőkről szól, egy szalonban játszódik, de semmiképpen nem hasonlítható a színház többi repertoárdarabjához éppen ebből a fontos szempontból. Ha valaki végig figyelt, akkor semmiképpen nem mehet haza megkönnyebbülten és tele reménykedéssel.

A bemutató eredetileg a Pinceszínházban volt, 2002-ben. Ez a tény, hogy már 11 éve megy a darab, feltétlenül jelzi, hogy az alkotók is és a Karinthy Színház vezetője-tulajdonosa is fontosnak tartja a produkciót, szükségesnek azt, hogy a darab által felvetett kérdések eljussanak minél több emberhez. Én korábban valahogy mindig elmentem mellette, pedig Schnell Ádám pályáját figyelemmel követem a József Attila Színházbeli Illatszertár óta. Nem mindig éreztem (erős eufémizmus), hogy a József Attilában  tehetségének megfelelő szerepeket kap. Nagyon bízom benne, hogy jövőre a Nemzetiben jobban meg fogják becsülni és méltó feladatokkal halmozzák majd el. A Karinthyban most nem panaszkodhat,  ez a szerep illik hozzá és kellően nagy formátumú is. (Korábban Rékási Károly és Rátóti Zoltán is játszották a bírót, Ádám 2006-ban kapta meg.) Botos Évát és Kecskés Karinát is örömmel láttam ismét, amióta az Új Színházból Újszínház lett, nem láttam őket színpadon. Széles Tamás alakítását kevésnek, pontosabban túl soknak éreztem a csalódott férj szerepében, túl harsánynak. (De ez lehet, hogy  a rendezői szándékból következik és nem ő tehet róla.)

A történet nem bonyolult és nem is akarják különösebben szövevényessé tenni a színpadraállítók sem.Kőváry Katalin rendezései rendszerint színészcentrikusak, ahogy most is.

Egy válóperes bíró hirtelen szembesül, hogy távoli ismerőseinek ügyét éppen ő fogja tárgyalni és ennek kapcsán felelevenedik előtte az a néhány emlékkép, ami a pár női tagjához, Annához fűzte. A tárgyalás előtti éjszaka pedig betör hozzá a férj, a volt osztálytárs és elmeséli neki házassága megromlásának igazi okait.

Az előadás főszereplője a bíró ( Schnell Ádám) , aki mások ügyeit olyan tisztán látja és ítélkezik is felettük, a saját életét illetően egyértelműen struccpolitikát folytat. Megnősült, mert mindenki megszokott és éli a hivatalnokok szokványos életét. Az előadás során néhányszor áll fel mindössze foteléből és papírjai mögül, egyébként ebből a biztos menedékből hallgatja feleségét és egykori barátját is. Botos Évát és Kecskés Karinát összehasonlítva nem vagyunk biztosak abban, hogy a bíró számára oly fontos kiegyensúlyozottság és nyugalom adott lehetne akkor is, ha a másik nőt választotta volna. Hosszú távon nem jár jobban, az szinte biztosra vehető. A rendkívül zárkózott bíró lelkében végbemenő vívódás a színész apró mozdulatain, arcjátékán érezhető. Nincsenek nagy gesztusok, mert ez az ember minden energiáját arra fordítja, hogy elfojtsa érzelmeit, szabályos polgári életet éljen. Minél kevesebb komplikációval, letudni az élet által kitűzött feladatokat - ez a célja.

Az előadás 70 perce alatt hallomásból szembesülünk egy házasság részleteivel, amely esetén a szereplők beismerték a kudarcot. Néhány villanásban látunk egy másikat, amelyik úgy néz ki, hogy olajozottan működik, de egy kezdő pszichológus is kisütné, hogy nem egészen véletlen az, hogy a férj egész nap a hivatalában ül, és még éjszaka is az aktáit nézegeti. Nagyon úgy néz ki, hogy senkinek sem sikerül ez a házasság nevű kaland, legyen romantikus vagy kevésbé az a kezdés. Mindenki kompromisszumokat köt, hosszabb vagy rövidebb időre, kisebbeket vagy nagyobbakat. Nem tudhatjuk, hogy igaza van-e Annának, neki valóban jó lett volna az élete a bíróval, vagy most ő lenne az, aki a két gyereket fekteti és a férj hozzá nem jönne haza időben.

A Karinthyban most a szokásos kis remény-morzsát nem kapjuk útravalónak a nyárra. Helyette mindenki a saját helyzetével tudja összevetni a szereplőkét és abban bízhat, hogy kimondhatja, az ő házasságát kevésbé a puszta megszokás tartja életben.

Korábban már néhányszor írtam a Pomádéról, mivel számtalanszor megtekintettük az összes felkínált szereposztással. Most az Opera a gyereknap alkalmából szombatra és vasárnapra is ingyenes előadásokat ajánlott fel, pontosabban az el nem adott jegyeket osztották ki a helyszínen megjelent érdeklődőknek. Mindkét nap lett ebből félház, ami így is rengeteg embert jelent, hiszen hatalmas az Erkel Színház, ez pedig inkább egy kamara-produkció. Nem is hatna az erkély utolsó soraiból.

A rendezésen nem kellett semmit változtatni az áthelyezés miatt, egyedül a zenészek egy részét kellett egy páholyba felpakolni. Ennek azért lett következménye, mert amit még sose hallottam: most először nem volt együtt a zenekar az előadás elején - és ugyanerről, "hangosítási problémáról" számolt be egy barátnőm is, aki a szombatit látta. Ami ennél rosszabb: annak ellenére, hogy az operaház igazgatója többször kijelentette, hogy az Erkel nem lesz másodosztályú helyszín, éppen annyi lesz a gázsi és a művészek is mind ugyanolyan minőségűek lesznek, azt kellett ennyi Pomádé-nézés után megállapítanom, hogy ez bizony már nem az a szint, mint amit tavaly Cser Krisztiántól, Pataki Potyók Danitól és Geiger Lajostól láttunk. Most Palerdi András ellen, aki Pomádé volt nem lehetett kifogásunk, de Massányi Viktor szinte hallhatatlan, majd hallgathatatlan volt az előadás elején. Észrevehetné már valaki az Opera felelős vezetői közül, hogy elment a hangja. Én abban bízom, hogy az Opera sztárjai a sztárfizetésükből egy részt szépen félretesznek akkorra, amikor ez a tragikus helyzet előáll, és a megtakarításaikból vagy egy más foglalkozásból fognak élni, nem nekünk kell hallgatni a hangja vesztett művészeket a régi dicsőségre visszagondolva. Garda Robertóként a szerep korábbi megformálója Horváth Ádám sokkal alkalmasabb volt, bár lehet, hogy érzékenységeket sértene királyi ruhamesternek lefokozni a volt miniszteri biztost. De annak idején többször is láttuk és egészen rendben volt a játéka is és a hangja is, megfelelőbbnek tűnt.

Őkovács Szilveszter is belenézett a vasárnapi előadásba, az első rész második felét tekintette meg gyermekeivel, nagyon jól időzítve a Palerdi által dominált részeket hallgatta. A szünetben nagyon kedvesen jártak körbe a főszereplők és "I love Erkel" kitűzőket osztogattak, sőt az élelmesebb gyerekek vehettek ingyen-perecet és ihattak málna és bodza szörpöt is. A perec kitűnő volt, a fiam igazán élvezte az egész délelőttöt. Örült annak, hogy soron kívül ötödször is látta a Pomádét és nem ment el tőle a kedve. Én a magam részéről csak arra vágyom, hogy akárhányat is játszanak majd belőle, a jobb szereposztással tegyék és kapjuk már vissza az igazi Pomádénkat, Cser Krisztiánt is. Vele ugyanis igazi ünnep a Pomádé nap.