Az előadást tavaly áprilisban láttam először, de csak pár soros ajánló készült róla - nem hatoldalas, mint az egy hete látott Zsótér-Peer Gyntről. Persze ki vágyik egy hatoldalas Peer Gynt elemzésfélére? (És a darabra?) Eddig úgy néz ki, sokan nem. Pedig az a Zsótér-vizsga rám olyan elementáris erővel hatott, hogy képes volt alapjaiban megváltoztatni a darabhoz fűződő viszonyomat. Ma az Örkény Színház évzáró előadására sokkal nyitottabban mentem, ezt az előadást sokkal jobban tudtam értékelni, mint ahogy első látásra annak idején. Az ügyes húzásokat is (dramaturg: Gáspár Ildikó) észleltem, minthogy a darabot nemrég olvastam. Jobban összeállt mostanra bennem a kép, mint első nézésre. Aki leutazik idén a POSZT-ra megnézheti ezt is és az off-programban az említett konkurenciát is, Zsótér munkáját. A kettő születését csak pár hónap választotta el. Természetesen tudom, hogy nagyon más a helyzet egy egyetemi vizsga, és egy kőszínházi rendezés között, más igényeknek kell megfelelni, a rendelkezésre álló színészek minősége között alapvető különbség van, hiszem az egyetemisták nagyon akarnak dolgozni, tele vannak lendülettel és lelkesedéssel, de még nem olyan kialakult egyéniségek. A pálya megkezdése előtt állókkal úgy tűnik szinte bármit meg lehet kísérelni, hegyeket is odébb tennének, miközben a régen a pályán lévők látszólag könnyedén, kis befektetéssel, pár szóval nagy gesztusok nélkül is képesek a varázslatra. A két előadást igazi szellemi kaland egymás után nézni, csak ajánlani tudom. Nagyon szembetűnőek a különbségek, amelyek talán kevésbé adódnak a két rendező eltérő habitusából (abból is), sokkal inkább az eltérő alaphelyzetből következnek. Aschernak kész színészei voltak többnyire, kevés egyetemi hallgató, bár most azonnal kiemelném, hogy Király Dániel mindkettőben játszik és jó is mindkét előadásban.)
Ami még annak idején is megfogott az Örkény előadásában, az a színpadkép volt. "Ez itt egy erdő" - mondja a főszereplő egy alkalommal. És mit látunk? A végtelenül lecsupaszított üres színpadot, ahol két áloszlopon kívül csak néhány radiátor és hangfal található nagyjából. A színészek szavaiból születik meg a látvány a fejünkben. Esetenként a masinériát is láttatva hull a hó. Nagyon sokat hull az a hó, sőt a második részben elvileg már hótakaró (kőzetgyapot) is borít mindent. (Homoknak is elhihető, néha arra van szükség.) Mi ez a sok hó?- el lehet rajta gondolkodni. Részben jól láthatóan színpadi effekt (szép romantikus kép is lehet, már csak Grieg zenéje hiányozna hozzá - a nagy feketeség ellenpontja), másrészt a hóról a tél, az elmúlás is eszünkbe jut. Peer Gynt állandóan télben él, a halál közelében - folyamatos krízishelyzetben, annyi szent. Mintha csak lefelé haladna a lejtőn, de sosem ér le az aljáig. A folyamatos keresés és életvágya az, ami megmenti. Polgár Csaba lendületes Peer Gynt, bár az egy héttel korábbi öt egyetemistához képest, akik többnyire rengeteget mozogtak és tetőkön, fákon ugráltak, ő statikusabbnak tűnik (nekem, aki látta a másik előadást és nem tud tőle eltekinteni). Csaba alapvetően a szavainak varázsával operál. (Ez a darabhoz hű olvasat, Peer alapvetően mesél-hazudik mindenféle történetet és valószínűleg nem véletlen, hogy kétségeink támadnak, hogy a kalandjai mennyiben víziók és képzelgések, mi történt meg valójában.) Polgár Csaba színészete eléggé kialakult, vannak ismerős mozdulatai, amelyek csak rá jellemzőek, képes vinni az egész előadás terhét a vállán és töretlen marad a lendülete. Annyira mégsem fiatal, van már élettapasztalata. Talán a kiinduló kép Peerjéhez képest túl öreg is, de a második felvonásban még így is egyértelműen túl fiatal. Megcsinálja a szerepet, de nekem most megint eszembe jutott, mint a Zsótéré után nem sokkal: mi lenne, ha egyszer színészváltással rendeznék ezt is meg, lenne egy igazán fiatal színész az első képben és egy öregember a másodikban. Nyilvánvalóan beugrott nekem megint a Bán Bálint-Bán János kettős, mint optimum, ugyanakkor az is evidens, hogy egy színház évente nem mutathat be egy-egy darabot, ami mind erre a hasonlóságra alapít. Pedig roppant jó lenne ez az általam már el is képzelt Peer Gynt, még inkább érezhető lenne a főszereplő kezdeti naivitása, a végtelen kíváncsiság és a világ határtalanságának érzete Peer szavaiban, és végül a megélt életút után a tapasztalatok leszűrésének igénye. Ahogy Osvány tanár úr a Kék angyalban Schillert rendel a színházigazgatótól, én most legszívesebben ezt Peer Gyntöt rendelném meg a Katonától a következő évadra.
De térjünk vissza a ma este (pontosítok: most már tegnap este) látott előadáshoz. A színpadszerűséget erősítő effektek között a legtöbb poénként hatott. A második részben kevesebbet nevettünk, de kellemesen töri meg a történetet, amikor Polgár Csaba a látványos helyre kiültetett súgóhoz fordul (mintha tőle kérne tanácsot a döntéseihez), sőt a példányt is megnézi, "még ennyi van?" - sóhajt fel, mintha nem tudná, hogy az ötödik felvonás egésze még előttünk áll. Mi tudjuk ezt, és pont akkor hangzanak ezek el, amikor a figyelmünk kezd lankadni. Nagyon jó rendezői döntés ez, lehetséges, (ámbár nem biztos), hogy Ascher Tamás is érzi a negyedik felvonás problematikáját a rengeteg változó helyszínnel, ahol nekem rendszerint elfogy a türelmem. Más mezei nézőknek is sok lehet a Peer Gynt, elsőre talán még inkább - jót tesz minden kis oldás, ahol van némi humor. Az az érzésem, hogy minél jobban ismeri a darabot, annál pergőbbnek érzékeli majd az előadásnak ezt a részét, mert irgalmatlanul hosszú szövegrészek maradnak ki valóban. (Zsótérék többet meghagynak.)
A színészekről most is, mint az Örkényben annyiszor azt tudtam megállapítani, hogy remek csapatjátékosok. Szinte mindenkinek jut néhány apró villanás. Ha elkezdem sorolni, ami nekem megmaradt, nyilván méltánytalan lesz, mert csak pár pillanat az, amit említeni tudok. Alázatosan dolgozik mindenki, hogy minél több fény vetülhessen a főszereplőre. Ez most Polgár Csaba estéje - kétségtelen, de azért nem akárkik és nem akárhogyan tartották azokat a zseblámpákat, amelyekkel Peer Gyntöt keresték és meg is világították olykor-olykor. (Valóban volt egy ilyen kereső jelenet, Ascher ennyiben a nézőteret is bekapcsolta az előadásba. Nem annyira szokatlan ez, beleillett az előadásba - sajnos a kertes-famászós-székhurcolós előadáshoz képest így is mozgásszegénynek tűnt nekem, bár amint most ki fogom fejteni, sok színész jelenléte erősebb, a kisebb lendületet lazán pótolni tudják.) Az előadásban Gálffi utastársként mindössze két rövid villanásra jelent meg, emiatt roppant erős hatása volt jelenlétének.Laza derű és könnyedtség áradt róla, ami abból is eredhetett persze, hogy ebben az előadásban nem ő cipeli a súlyokat, elég ebben a néhány percben jelen lenni. Hálás a helyzet, kifejezetten erős lesz a kontraszt az erőlködő, túlélni vágyó és küzdő Peer és a holttestéért folyamodó titokzatos idegen között, aki persze a vihar ellenére nyugodt léptekkel távozik a színről. Visszatérhetett volna gomböntőként is, de Epres Attila kapta azt a lehetőséget és nagyon természetes volt a szerepben. Für Anikó és Ficza István egy jelenetben nagyon összeillő párként táncolt (a korkülönbség és a tapasztalatbeli különbség nem volt érzékelhető köztük, ehelyett a teljes összhang igen). Az előadásból az Örkény társulatáról az is megállapítható, hogy a legtöbben nagyszerűen, magától értetődően ülnek radiátoron. A radiátorok kellenek is ebben a télben, rengeteg szerepben lépnek fel. Egyik emlékezetes mozzanat: Peer gyerekkori ágya az egyik, amely aztán még egyszer átváltozik és az anya haldoklási jelenetében (I. rész, ill. 3. felvonás vége) szánnak képzelik mindketten. Egyáltalán nem hiányzik ehhez a Peer Gynthöz realista díszlet, a legtöbb jelenetnél nem lehetünk biztosak abban úgy sem, hogy nem a képzelet játéka az is. Kerekes Éva nem a szokványos Aase, azt korábban is emlegettem, mindössze egy lestrapált öregasszony, némileg hajléktalanra emlékeztető külsővel. Stefanovics Angéla idén is jó formában volt, állapítottam meg. Nemcsak a külseje illúziót keltő, minden mozdulatában, ahogy a színpadról leugrik, ahogy Peer elől szalad, mind egy tíz éves kislányt idéz (Angélácskának mondanám önkéntelenül is, "mert annyira cuki!"). Szandtner Anna és Takács Nóra Diána váltja egymást Dovre apó lányának szerepében, ami kézenfekvő megoldás. Milyen erős is ez a társulat, ez jut róluk eszembe.
Az előadásnak tegnap számomra az volt a legerősebb, egyenesen katartikus jelenete, amikor Peer Solvejg házát már megpillantotta az 5. felvonás vége felé, de még nem bírja számadásra a gomböntő. Ebben a képben a teljes társulat játssza elvileg a gombolyagokat, a harmatcseppeket, a száraz leveleket, akik mind beszélnek a szereplőhöz. "Mi vagyunk ki nem mondott gondolataid, el nem dalolt dalaid" - templomi énekhez hasonló kórus ez, amit hallunk, mintha az egész világ olvasná rá Peer Gyntre a bűnét. Szembesítik most először, ahogy nemsokára a gomböntő is teszi azzal, hogy amíg a pillanat kiélvezésére törekedett, menet közben nem azt az életet élte, amelyre rendelve volt. Nincs végtelen idő, nincsenek korlátlan lehetőségek. Esetleg úgy látszik, hogy próbálkozhatunk ezzel-azzal, de végül csak szembesülnünk kell a ténnyel, hogy rosszul használtuk fel az adódó alkalmakat. Ott a ház, ahol sosem élt Solvejggel, aki az utolsó pillanatáig várt rá. Peer Gynt a nagy keresésben végül nem talál biztos pontot, ahogy a hagymahéjakat lerántva is csak egy következő héjhoz jut, nem talál magot, egy biztos pontot.
Ez az előadás is arra késztet, ha más módon és más eszközökkel is, mint Zsótéré, hogy gondolkodjunk. Nem kizárólag Peer Gynt döntéseinek helyességén, hanem annál inkább azon, hogy mennyire élünk teljes életet, kihasználjuk-e a bennünk rejlő lehetőségeket - vagy sem. Egy hét alatt nem változott meg a végső konklúzióm: a megyünk szépen mind az öntőkanálba. Na jó, jó - és akkor addig most mi legyen?
