Mezei néző

Nem lehet eléggé nézegetni a színházi programokat, mindig az a benyomásom, hogy valamiről lemaradok. Ma például délután azon vergődtem, hogy mi legyen: Szicíliai vecsernye az Operában (Fekete Attila miatt) vagy próbálkozzak Bodó Viktor vándorelőadásával a Nemzetiben? Ekkor lettem figyelmes arra, hogy van ez a négynapos fesztivál a Jurányiban, (van még belőle 3 nap!) http://fugeprodukcio.hu/hu/

A felsorolt előadások közül én egyedül a Szentivánéjt láttam a Kamrában, Pelsőczy Rékával és Kocsis Gergellyel. Előfordulhat, hogy valakinek a Jurányi közelebb van, vagy jobb ez a mostani időpont.

A Jurányiban húsvét óta nem jártam, ennyi idő alatt is rengeteget fejlődött az épület, van már a belső kertben is terasz, ahol lehet akár sörözni, beszélgetni. Ha erre az épületre nézünk, akkor némi remény ébred bennünk, hogy van esély mégis, valami kis tér csak nyílik a független alkotóknak.

Ma este -  még mindig a tegnapi (még csak félig megírt) Peer Gynt-kalandom hatása alatt kifejezetten kíváncsi lettem (jórészt) a negyedéves színművészetisek előadására, amely ezen a fesztiválon szerepelt. Franz Kafka A kastély c. regényének dramatizált változata se nagy vágyakat, se nagy reményeket nem keltett bennem, viszont a szereposztás kifejezetten a részvételre bíztatott. Egy színészt nem elég egyszer látni, akkor derülnek ki igazán a kvalitásai, mennyire képes átváltozni, ha többféle szerepben, műfajban is megmutatkozhat. Ez fokozottan igaz a kezdőkre, akik annyi mindenre képesek és hajlandóak.  Az őszi Kígyóasszony után több színésznövendéket is kezdtem figyelni, többek között Fehér Lacit és Bán Bálintot. A tegnapi Peer Gynt során újabb neveket is bevéstem, így például Bárnai Pétert, Fehér Balázs Benőt és Viktor Balázst is, akik ebben A kastélyban mind Fehér Laci partnerei voltak. Utóbbi volt Josef K, elég alkalmas is a szerepre, magára tudja vonni a figyelmet és meg is képes tartani az érdeklődésünket. Fehér Laciban azt érzem, hogy legjobb lenne neki elszerződni egy ideig egy vidéki színházhoz, ahol lenne nyolc bemutatója egy évben, megmutatkozhatna akár bonvivánként is, de hősi szerepekben és vígjátékok főszerepében egyaránt. Képes arra, hogy vigyen egy előadást, ez már most világos. Tegnap ő ugyan nem volt Peer Gynt, másik öt fiúval ellentétben, de van egy érzésem, hogy még lesz, lennie kell.

Mindazonáltal, ezt a mai esti előadást sokkal kevésbé éreztem intenzívnek, nem volt képes annyira lekötni, mint a tegnapi Peer, aminek részben az lehet az oka, hogy még mindig igazán az foglalkoztat, azon gondolkodom lassan másfél napja, másrészt ez mégsem színpadra készült mű és emiatt jóval nehezebb színpadon érdekessé tenni. A kialakított színpadi tér és a jelmezek is alkalmasak voltak, el lehetett fogadni azt az ötletet is, hogy szinte kizárólag "valódi" világítás volt, azaz négy lámpa szolgáltatta a fényt és némelyik kapcsolgatása a zene beindítását és leállítását is magával hozta, (Helyenként azért indokolatlanul alulvilágítottnak tűnt, de ez azért apróság valóban.) A feszültség nem teremtődött meg, ami egy Kafka-előadásnál - szerintem - lényeges lenne. Lehet, hogy nincs igazam, lehet ez is egyfajta rendezői felfogás, ez a könnyedt Kafka. Nem éreztem igazán a tétet.

Akár így, akár úgy, örültem, hogy láthattam ezeket az ígéretes tehetségeket ismét. Köztük volt Nagy Mari, aki minta is lehet a diákoknak, hogy hova kellene eljutni, hogyan kell üres tányérról meggyőzően vacsorázni és közben a rendelkezésre álló három percben szinte szöveg nélkül is egy teljes életet mutatni egy fregoli-szerepben. Ez még ilyen magától értetődő természetességgel nem ment mindenkinek, de idővel belejöhetnek, ha lesz rá alkalmuk. A nézőtéren is volt néhány sikeres színész, aki a jövendő kollégákat nézte, a frissen színházigazgatóvá vált Ráckevei Anna is. Hátha szerepet ajánl valakinek, ez már egy komoly hozadéka lenne a fesztiválnak.

A magyar Martin McDonagh, alias Székely Csaba az utóbbi időben két rendező szinte kizárólagos figyelmét is élvezi. Először a Marosvásárhelyen működő Sebestyén Aba fogott hozzá a Bányavidék trilógiájának színpadra fogalmazásához, majd nem sokkal később ugyanezt tette Csizmadia Tibor is (a Bányavirágot a Pinceszínházban, majd ezt a második darabot a Szkénében). Sebestyén Aba a Nemzetiben is újrarendezte változatlan jelmezekkel és díszlettel a trilógia első darabját, amelyet az új igazgató is meg kíván tartani. A három egy helyszínen játszódó, de egymáshoz nem kapcsolódó cselekményű darab egyébként most már kötetben is olvashatóak. 

Óriási karrier ez egy mai magyar drámaírónak, de nem csoda, hiszen nagyon kevés játszható és színészeknek is hálás szerepeket kívánó mű íródik mostanság. A közönségnek pedig kell az újdonság, hiszen viszonylag kis réteg jár színházba és nem akarja ugyanazt az 5-10 klasszikus darabot évről évre megnézni.

Ez itt a bökkenő éppen: a darab varázsa nagyban múlik a váratlan fordulatokon. Egy Hamlet esetén nincsen akkor sem hiányérzetünk, ha ismerjük a mű végét és nem ér minket váratlan meglepetés. A Bányavidék trilógia darabjainál érzem azt, hogy sokkal élvezhetőbb első nézésre, mint amikor újra és újra szembesülünk a szöveggel. Martin McDonagh stílusa magyar fordításban (Varró Dániel) erősen mesterkélt, nem rosszak a poénok, de egy idő után talán már fárasztóak. Székely Csaba ugyanezt a stílust követi - a könyv előszavában ezt el is ismeri -, emiatt sokszor eszünkbe jut, hogy a kevesebb kifacsart szófordulat talán jobban hatna. 

Miután én mindkét darabot először Csizmadia-rendezésben láttam, a szövegeket előzetesen nem ismerve, azokon az estéken tudtam átélni az újdonság varázsát. 

Jelen esetben sem szórakoztam rosszul, sőt élveztem azt is, hogy néhány esetben előre tudtam, hogy milyen poén jön és az jött is...(A legfrappánsabb és a darab szellemét kifejező: "Két székely elmegy a kocsma mellett.")

Az előadás díszlete kevéssé praktikus, de hatásos. Nem praktikus az, hogy egy leszűkített képkereten belül játszódik a cselekmény, hiszen így a nézőtér jelentős részéről nem látni csak a cselekmény kis részét. Fogalmam sincs, hogy a marosvásárhelyi színház adottságai milyenek, lehet, hogy ott ez a probléma nem jelentkezik. Az előszínpadra kiültetnek néhány zenészt, akik még inkább felerősítik a hangsúlyozott teatralitást. A falra festett táj túl idilli, sőt giccses - különösen a falra erősített trófeákkal. 

A Szkénében műsoron tartott Bányavakságban a folyamatos pálinkaivás, ami a székely emberek legjellemzőbb tevékenysége lehet, ha hiszünk a szerzőnek, Sebestyén Aba rendezésében talán mégsem lesz a cselekmény központi eleme, nem úgy mint a Csizmadia-előadásokban. Amíg a Szkénében - az én olvasatomban - a történetet leginkább Iringó (Bozó Andrea) dominálta, ő az, akivel "menni lehetett", hozzá képest a többi szereplő kicsit hátrább szorult, a román rendőr pedig kifejezetten mint mellékszereplő volt jelen Tóth Jocó elővezetésében, addig a marosvásárhelyi előadásban egyértelműen azt éreztem, hogy Bányai Kelemen Barna igazán nagyszerű, sziporkázóan szellemes alakítása egy olyan figurát mutat fel, amelyik egyedül képes ellensúlyozni az összes többi magyar szereplőt egymaga is. Bányai abszolut főszereplő, ráadásul határozottan emlékeztetett a fiatal Robert de Niróra, megnyerően csalja csapdába a falu polgármesterét, aki épp riválisát kívánja lebuktatni. Ahogy az ismertetőben is közlik az előadásról, valóban a nacionalizmus és a korrupció a két nagy témája és problémája a darabnak, mindkét területen lenyomja a román rendőr a folyamatosan egymás torkának eső magyarokat. Még akkor is, ha diadalát hosszan nem élvezheti. Apróságokból épül fel ez az alakítás, szimbolikus értelmet is nyer, amikor a polgármester tányérjáról előbb csak falatonként veszi el a húsdarabokat az eredetileg vegetáriánus nyomozó, majd végül az egészet a magáéra önti. Van az előadásban minden, román és magyar dalok éneklése, és kétezer évre visszamenően a nemzeti sérelmek hangoztatása. Érdekes lehet az előadás az eredeti helyszínen, ahol esetleg beülhetnek magyarul is tudó románok. Jó lenne tudni, hogy ők mit szólnak az előadáshoz, amely persze alapvetően önkritikus, leginkább azt nyomozza, hogy maguk a székelyek mit csinálnak rosszul, miért nem jutnak egyről a kettőre. Székely Csaba a magyarság kudarcaiért nem annyira keres külső felelelősöket. A trilógia másik két darabjában nincsenek románok, ez az egy figura az, aki idegen. De ő aztán néhány feles után be is olvas: milyen lusta nép az, amely arra vár, hogy Kossuth másodszor is üzenjen? Miért nem tud már elsőre hadra kelni?

Színlap

Ahogy nyilvánvaló bárkinek, aki idei bejegyzéseimet átfutja, idén felfedeztem magamnak a spanyolviaszt, azaz elkezdtem én is nyomon követni a Pintér Béla reprízeket. Kevés olyan színházi alkotó van ma Magyarországon, aki képes a színház tartósítására, azaz évekig is megőrizni a már elkészült előadásokat. Óriási költség egy előadás létrehozása, nagy szellemi ráfordítás, így hatalmas luxus az, ami vidéki színházakban (vagy akár a Nemzetiben most) történik: létrehoznak valamit sok millióból, aztán megy tizenkétszer, esetleg harmincszor. Turnékkal lehetne ezt egyedül megoldani, vagy ahogy "a Béláék" teszik, időről időre fel kell újítani őket és még az is lehet, hogy ugyanaz a közönség egy év kihagyással ismét vevő lesz rá. Élvezni lehet a poénokat akkor is, ha már ismerjük őket.  Ezzel a filozófiával egyedül Vidnyánszky Attila beregszászi társulata működik még, akik most lényegében az elmúlt húsz évben elkészített előadásaikat tudják majd a Nemzetiben játszani, ami a rendező 15 előadásának ismeretében nem feltétlenül baj, sőt irigylésre méltó. Pintér Béla nincs ilyen támogatott helyzetben, neki 40%-ban a jegybevételekből kell gazdálkodnia, és az utóbbi előadás (42. hét) létrehozásakor még próbapénzt sem tudott a művészeknek fizetni. (Most jött a hír, hogy a héten fizették ki a tavalyi állami támogatást a független színházaknak. Május közepe elmúlt, a csúszás indokolhatatlanul hatalmas, méltánytalan.) Pintér Béla és csapata most évad vége felé ismét felújít néhány régi előadást, érdemes a Szkéné műsorára ránézni. 

Én nagyon szerencsés fordulatnak látom, hogy a frissen létrejött Átrium is beáll a Pintér-társulat stabil játszóhelyei közé. A zenés előadások (a nagyon népszerű Parasztopera nyitotta a sort) számára jobb ez a nagyobb színpad és az is, hogy 170-nél több néző fér be, ráadásul jóval kényelmesebben. A havi 10-12-nél jóval többet játszhatna a társulat, mert a kereslet nagyobb iránta. Eltartanának egy saját kamaraszínházat is, csak kellene hozzá persze egy befektető. (A Tivolit Pintér Béla Színházként jól el tudnám képzelni, tele lenne havi 25 este is.) De ne legyünk mohók, örüljünk, hogy egy 2008-as decemberi előadás még látható.

A soha vissza nem térő nagyban épít a zenére, és talán ez is a magyarázata annak, ahogy a frissen megjelent Pintér-drámakötetbe ez sem került bele. A frissen kialakult kapitalista társadalom etikájáról darabot írni, mégpedig a szocializmus korszaka alatt a lakosságba belesúlykolt, egyébként igen dallamos mozgalmi indulók szövegének átírásával - nem tűnik kézenfekvő választásnak, de működik az ötlet. (Na jó, felhasználják az Egy kiállítás képeit is.) Látunk egy mikrocéget, négy fős vállalkozást, amelyet a hamburgi megrendelő egy "fatalisztáni" megbízatással kecsegtet. (A tengizi magyarok esete az, ami közvetlenül ihlette a szerzőt. A soha vissza nem térő nagy lehetőség...) Mindössze az a kikötés, egyikük felesleges, az nem utazhat. Erről a kiindulópontról rugaszkodik el a történet, vesz kalandosabbnál kalandosabb fordulatokat, amíg minden szereplő lenullázódik erkölcsileg, azok is, akikből többet néztünk ki eredetileg. Teljes az erkölcsi válság, a megrendelésért bármilyen hazugságra, árulásra kaphatóak vagyunk. A hazugság szinte a lételemünkké vált, olyannyira, hogy már észre se vesszük, hogy milyen mértékben adtuk fel önmagunkat. Nem túl hízelgő tükre ez a magyar társadalomnak. Pintér most is könyörtelen, mint szinte mindig - a humor ellenére most is lelepleződik mindenki, nevetgélünk itt-ott, felismerjük a dalokat, szellemesnek találjuk az átiratokat, de valahogy mégis kellemetlen, hogy egyetlen szereplőbe se tudunk belekapaszkodni, aki mellé igazán odaállhatnánk. (Egy kicsit a Roszik Hella által játszott karakter alkalmas erre, de a morális fedhetetlenség egészen rá sem igaz. Esetleg jobban sajnáljuk megaláztatásai miatt, mint a többieket.) Pintér Béla, ahogy legtöbbször (minthogy még minden darabját nem ismerem, a mindig szó beírását a szövegbe még erős túlzásnak tartom - ezzel az előadással még csak az életmű felének ismeretéig jutottam el, de sebaj, itt lapul a kötete az asztalon, napok kérdése és az arány javulni fog!), most is a kívülálló szerepét vállalta el. Jelen esetben ő a megrendelő képviselője, aki embertelen feltételek elé állítja a kiszolgáltatott cég tagjait. A közösség tagjait játszók "szépen" érzékeltetik a szétesést és a züllést, amely - ahogy a mesékben - a rosszak pórul járásával végződik. Leginkább Szamosi Zsófia alakítását éreztem erősnek, aki kvalitásaival éppúgy lehetne egy "kőszínház" sztárja, mint a szintén kiemelkedő tehetségű testvére, Szandtner Anna. Nekem roppant módon imponál, ahogy Zsófia a független szférában működik, nem köt kompromisszumokat ellentétben a darabbéli  Törő bajtárssal, aki megalkuvások sorára kényszerül rá és ezek végül fel is őrlik. 

Ez az előadás idén már nem látható, aki kicsit is kíváncsi erre a hagyományos színháztól eltérő műhelyre és van benne nyitottság, az a közelgő júniusi uborkaszezonban vállaljon be egyet a sok, egyébként jövőre is minden bizonnyal többször is visszatérő lehetőség közül, hátha beválik neki is, ahogy nekem bevált. Lásd: júniusi ajánló

Színlap

A múlt héten a Thália jóvoltából kilenc határontúli előadás volt látható Pesten, amit nem lehet eléggé értékelni. Ki az, akinek módja van figyelni akár a magyarországi vidéki színházakat is? Mezei nézők aligha utazgatnak "csak" színházat nézni.

Szabadkai előadást tavaly láttam utoljára, ugyancsak Dömötör András rendezését, az Egy elmebeteg nő naplóját és pár nappal később a Nórát. A szereposztása részben átfedésben volt a Mayenburg-darabéval, így néhány színészt ismerősként üdvözölhettem így is, hogy nem tudom előadásaikat rendszeresen nyomon követni, bármennyire is szeretném és akármennyire is vonzó város számomra Szabadka, amelynek színházát csak üresen láthattam eddig. Dömötör András tavaly hosszan tartózkodott Berlinben, nyilván érték új hatások és az sem véletlen, hogy nemrég a Kamrában egy másik Mayenburg-darabot mutatott be, a Mártírokat. (Idén ebből lesz még egy előadás, én azt igyekszem nézni, eddig nem sikerült odavetődnöm rá.) Annak, hogy épp ezt A csúnyát hozták fel Szabadkáról a Katonába, ami nem friss előadás, hanem 2011. márciusi bemutató, épp ebben látom az egyik okát: a rendező kötődését a szerzőhöz és persze a darab színpadszerűségét, "hálás" mivoltát is.

Láttam annak idején az Új Színházban a Szabó Máté által rendezett magyarországi bemutatót, amelyben mind a négy szereplő (Gáspár Sándor, Pokorny Lia, Almási Sándor, Nagy Zoltán) nagyon a helyén volt és emlékezetes volt maga az előadás is. És persze az ismeretlen és fordulatokban gazdag történet is hatott. 

Ennek a "friss" A csúnyának az én esetemben meg kellett küzdeni a régi előadás árnyképeivel és néhány tekintetben alulmaradt a harcban. A díszlet - irodai asztalok, amelyek felállítva show-reklám díszletnek is beillenek - egyszerűségében is hatásos, a kék-narancssárga egyenruhák elgondolkodtatóak. A négy színészből három több szerepet is játszik, de végig ezt a benzinkutasokra vagy akár gyorséttermi felszolgálókra asszociáló ancúgot viselik, amelyben a személyiségük ugyanúgy elmosódik, mintha mindenki sima feketében lenne, ahogy a színházi műszak, csak élénk színfoltot is képeznek a színpadon. Beleolvadunk mind a tömegbe, semmi érdekes vagy különleges nincs rajtunk, a legkevésbé sem számít a külsőnk. Ahogy Gáspár sem volt elformátlanítva, úgy Pálfi Ervin sincs, elhisszük nekik az átváltozást. Gáspár annak idején mintha jobban érzékeltette volna személyisége önmagából történő kifordulását a plasztikai műtét hatására, de Pálfi sem rossz. G. Erdélyi Hermina természetesen alkatánál fogva is egészen más, mint Pokorny Lia, de minden szerepét megoldja, így segédeszközök (ruha, maszk, kellékek) nélkül is. Kovács Nemes Andor és Szőke Attila is a helyzet magaslatán van, utóbbinak nyilván a műtét végrehajtása a leghálásabb jelenete, talán ez a kép (filmen kivetítve is látható, néhány más epizóddal együtt) a legemlékezetesebb. 

Kellemes este, nem bántam meg, hogy bevállaltam, de maga a mű mégsem szól talán akkorát, mint amekkorát szólhatna. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben volt, de itt-ott azt érzékeltem, hogy leült az előadás és fogytán a lendület. Még az is elképzelhető, hogy hosszú kihagyás után frissen elővett produkció ez, és a kisebb bizonytalanságok oka ilyen egyszerűen megmagyarázható lenne.  Kedden láttam, ma már csütörtök van, de mintha már így is túl távoli lenne az élmény.

Színlap

Számomra lehangoló látvány a félig üres Művészetek Palotája. Valahogy zavar az a tudat, hogy rengeteg állami támogatással létrehoznak egy kiváló előadást, idevonszolnak nagyszerű külföldi énekeseket (a Neue Oper Wien művészeit jelen esetben) és egy ekkora városban nincs elég érdeklődő, aki megtöltené a házat. És nincs is olyan apparátus, amely művészeti iskoláknak diákjegy áron felajánlaná a maradék helyeket.

Ligeti György nemzetközi hírű operája közismert, a magyar ősbemutató 1998-ban volt a Tháliában. Kétszer ment akkor ősszel, és azóta tegnap lehetett először ismét látni Pesten. Ennek dacára üres maradt a második és a harmadik szint.

Én láttam azt a bizonyos ősbemutatót, amelyet Kovalik Balázs rendezett. Borzalmas nehéz volt bejutni, Fáy Miklós kritikus erőszakkal akart jegy nélkül bemenni és kidobták, szólt a legenda. Én akkor a Tháliában dolgoztam, így hozzám akkor is kegyes volt a titkárság és megnézhettem az előadást. Ezért (is) sokszor hálával gondoltam rájuk, mert az egyik legemlékezetesebb opera előadás volt, amit valaha láttam. (Az akkori 4000 Ft/os helyárak csillagászatinak számítottak. ) Látványos volt, vízió-szerű, zűrzavaros és mély nyomokat hagyó. Azt éreztem, hogy a felét sem értem a történetnek, de ezzel annyira nem lehetek egyedül, hiszen a mű cselekményét még a wikipédia is csak rövidítve közli, megjegyezve, hogy ennél az egész sokkal szerteágazóbb. Olyan volt, mintha egy körhintán ültem volna órák hosszat. De ez nem volt kellemetlen, sőt. Van aki a Vidámparkba megy egy napra, mások Ligetit néznek. Van választási lehetőség.

A tegnapi estében is jelen volt Kovalik hatása: a feliratok az ő fordításában jelentek meg a kivetítőn. Nem mondhatni, hogy túlságosan szemérmeskedőek voltak. Operaénekesek szájából egyik-másik egész furcsán hangozhatott, de minthogy németül énekeltek, épp ezeket a szlenges kifejezéseket nem tudtam méltóképpen értékelni. De ezen a blogon azért nem idézném a szöveget szó szerint.

Amennyire látványos volt az 1998-as Kovalik bemutató (valami 42 milliót emlegettek mint bekerülési költséget a két estére), annyira minimál-színházszerű volt ez a tegnapi. Nem törekedtek szerencsére még félig-szcenírozásra sem, hanem a megnagyobbított színpadra kitették a millió furcsa hangszert, kapucsengőket, autósdudákat, ébresztó órát és más zajkeltő eszközök sorát is, olyanokat, amelyek nevét sem tudnám megmondani. Nem véletlen, hogy az Amadindát is bevonták a produkcióba. Minthogy én nem ismerem a művet (másodszor hallani valamit 15 év után az lényegében olyan, mint az első találkozás) meglepetések sora ért, de átengedtem magam az élménynek. Eleve arra készültem, hogy majd valami átjön. Át is jött, ugyanis a színészek rendező nélkül is belső kényszert érezhettek arra, hogy egymással kapcsolatot teremtsenek és teremtettek is. Mégis, szcenírozás nélkül is létrejött a színházi este, megelevenedtek a legképtelenebb figurák is. Ami engem leginkább megragadott, az a Várhelyi Éva-Nicholas Isherwood kettős játéka volt. Adott egy "vérszomjas" asszony és egy csillagász-papucsférj. A nő csókot kér, és amennyiben nem kapja meg, felnyársalással fenyegeti párját. Utóbbi szemrevételezi Várhelyi tűsarkúját, ami a nyárs szerepét hivatott betölteni és inkább ezt választja. Sok a humor az előadásban, amely a közelgő halálról, a kilátásba helyezett világvégéről szólna - így, amikor az asszony halottnak hiszi a férjét, azon kesereg, hogy ezek után ki fog takarítani, főzni, ki fogja a házat rendben tartani... A szövegpoénok és a hangszerek furcsa használata végig ébren tudta tartani az érdeklődésünket és a műsorfüzet segítségével ugyan, de a történet is követhető volt. A legtöbben egy ilyen előadásnál az énekesi teljesítményeket emelnék ki, a mellettem ülő és szorgalmasan jegyzetelő szakkritikus minden bizonnyal ezt fogja tenni. Szó nélkül én sem mehetek el Jennifer Yoon két alakítása mellett. Vénuszként és Ávőnőként is emlékezetes volt a koloratúr-szoprán. Ő volt az, aki "csak" énekelt, a többiek mind igyekeztek a saját alakításuknak kisebb-nagyobb játékokkal is súlyt adni. Ugyanezt a szereposztást a Kovalik rendezésben szívesen megnézném újra meg újra, mert el kell ismerni, hogy énekes teljesítményük magasan a magyar szereposztás fölé emelkedett. (Egy-egy név még eszembe is jut, de 15 év után azért nem hánytorgatnám a hiányosságokat, amelyeket játékkal elég rendesen pótolták legalább.)

A második felvonás egy hercegi udvarban indul, ahol a fehér és a fekete miniszter, egy-egy párt vezére az uralkodót igyekszik fokozottabb adóemelésre rábeszélni. A hetvenes évekbeli Magyarországon nem kellett a pártok küzdelmét is szemlélnie a lakosságnak, Ligeti ezt nyilván Hamburgban láthatta, hogy megy ez igazi demokráciában. De szerencsére mi is utolértük ezt a világot azóta, van fogalmunk a nyílt politikai küzdelmekről. A két politikus ágálása látnivalóan érdeklődést keltett, különösen amikor az "Alkotmány Ha Ha Ha" szövegrészhez ért a librettó, akkor volt érezhető, hogy nem alszik a nézőtér, hanem spontán nyíltszíni taps tört ki, amilyet recitatívó közben még eddig nem tapasztaltam. Ugyanígy az adóemelések felemlegetésére is reagált a közönség. Úgy tűnt, hogy aki már elvergődött a MüPá-ba, az értékelte is a produkciót.

A cselekmény részletezése nem tartozik az ambícióim közé, akit érdekel, az valamit talál a neten róla. Sajnáltam, hogy amíg a legutóbbi MüPa opera alkalmából (Cappriccio) adtak teljes szövegkönyvet, most ezt nem kaptunk. Az az opera egészen egyszerű történettel bír, ez nem - most valóban nem ártott volna.

Az előadásnak lehet, hogy más célja nem volt, mint a híres szerző híres művét elővenni és ismét lejátszani ("Hommage á Ligeti" a program címe!), de ennél sokkal több történt. Akaratlanul rólunk kezdett szólni a történet. Óriási a káosz, még egy rendes világvégét sem lehet összehozni, erősen úgy tűnik.

A temetőben randevúzó szerelmesek szavaival zárul a mű, akik az egész hajcihőről végig nem vettek tudomást. Ők ketten együtt boldogok, számukra nem létezik a halálfélelem,  "nem létezik más  csak az itt és a most". Meg kell jegyeznem, hogy Ligeti a férfi szerepet is női hangra írta, így megtévesztő módon két nőt láthattunk csókolózni a koncertszerű előadásban. Bevillant az utóbbi napok két szenzációs híre erről a lezárásról. Az egyik kevésbé direkt, bár a halál-témához szomorú aktualitást adott Erőss Zsolték halála, akinek a cselekedeteit viszont legalább nem a halálfélelem irányította. A másik apropó  banális: a szomszédos Nemzeti körüli hercehurca, Kerényi buzizós megjegyzése és Vidnyánszky hallgatólagos helyeslése. (Aki nem ismeri a részleteket, a szinhaz.hu-n bőven talál erről információt.) Ezt a záróképet látva bevillant, hogy milyen szerencse, hogy utóbbiaknak nincs ideje ilyen periférikus eseményeket látogatni, amilyen ez a " nagy haláltánc", biztosan megbotránkoztak volna ezen is.

Színlap

A június soha nem szokott már a színházról szólni, kivéve a legelvakultabb rajongókat, akik ilyenkor dörzsölik csak a kezüket és utaznak a POSZT-ra, Kisvárdára és a Miskolci Operafesztiválra. Különösen a kritikusokra vonatkozik ez, akiknek valaki csak ki is fizeti a szállást, útiköltséget és persze a jegyeket. (Többen említették már, hogy ez egyre nehezebb, nem mindenkinek adatik meg automatikusan.) Ha valakinek utazhatnékja van, az persze mehet Komáromba A hentessegédre, ami egybehangzó állítások szerint az évad nagy szenzációja volt a Tháliában (én sem láttam), vagy Zalaegerszegre Alföldi Figaróját nézni. Ezeket én is fontolgatom.

Akik nem tudnak ilyen kalandokba fogni, ahogy én sem, azoknak marad Pest. Ami a júniusról azonnal eszembe jut: Wagner-napok a MüPában. Idén már nem volt keret a Ring újrajátszására, bár a magyar Wagner Társaság tagjai akár évente kétszer is hajlandóak voltak éveken át megtölteni az Operát, és persze vannak a külföldi nézők is. De túl sok támogatás kell hozzá, drágák a nemzetközi hírű énekesek. Ami van idén: Lohengrin, Parsifal és ami új bemutató: A nürnbergi mesterdalnokok. Ezek egyike sem tartozik az én kiemelt kedvenceim közé, de A nürnbergit azért megtekintem, lényegében kicsit kötelességérzetből is.

Az Opera az idő jelentős részében a szuper-népszerű Hófehérke-balettet adja, amit én eddig mindhárom gyermekemmel 1-1 alkalommal láttam. Nekem további igényem nincs rá, de Juni egy éve emlegeti és követeli az előadást. Lehet, hogy így még egyszer be kell vállalnom, bár amennyiben találok egy helyettes családtagot, azonnal átadom a lehetőséget. Nagyon jó tényleg, de alapvetően gyerekközönségnek készült. 

A prózai színházak igyekeznek minél gyorsabban zárni, minimalizálni a veszteséget. A Karinthy már most szombaton leáll, a Belvárosi nem sokat játszik, de tart a hónap végén és a nyár folyamán három olyan bemutatót, amelyek mindegyike kasszasikernek ígérkezik, ráadásul igényes rendezőkkel és első osztályú színészekkel.A legnagyobb dobás kétségtelenül a Hippolyt, amelyet a Mohácsi testvérek cincálnak szét és raknak össze újra. Lehetséges, hogy ez még szakmai díjra is esélyt ad a színháznak, amely erre kifejezetten soha nem törekedett. Kulka János, Csákányi Eszter és Elek Ferenc a három főszereplő - kihagyhatatlannak ítélem az előadást. Többről fog ez szólni, mint egy régi siker felmelegítése. Lesznek itt áthallások amelyek a mai életünkről szólnak. A másik hasonlóan kasszasikert ígérő előadás A szív hídjai, amely mint nyilván tudjátok, Meryl Streep és Clint Eastwood nagy filmje alapján készült. Udvaros Dorottya és László Zsolt főszereplésével valószínű, hogy sikerül majd minden este megtölteni az Óbudai Társaskört. Én eléggé szerettem a filmet ahhoz, hogy Madison county mind a hét megmaradt hídjához (eredetileg több mint száz hasonló volt a környéken) odavonszoljam a családomat. Más látnivaló az egész államban nincs is, ez a film "isten ajándéka volt", ahogy a helyiek nyilatkoztak. Dől a nép még vagy húsz évvel a film bemutatója után is. Meg lennék lepődve, ha ezt az előadást az első kínálkozó alkalommal ne nézném meg. Se Udvaros, se László Zsolt nem tud rossz lenni, remélhetőleg hagyják őket kibontakozni.A harmadik nagy szenzáció júliusban Szentendrén kerül majd a nép elé: az Római vakációból készül, Tenki Rékával és Fekete Ernővel. Magát a filmet az olaszos tanítványaim a dögunalom kategóriába sorolták néhány hete, nem is sikerült végignézni velük - nyilván a romantika kezd elavulni. A színházi megvalósítás lehet, hogy pergőbbre fog sikerülni, vagy majd az idősebb korosztály fogja látogatni az előadást.

Ha már a nézőket mágnesként vonzó produkciókról van szó: június 22-ig működik a Nemzeti, előre eladott házakkal mennek az előadások, de a helyetekben még próbálkoznék. Alföldi a RAM Colosseumban tart új bemutatót, a Kőműves Kelement. Ez eredetileg a Magyar Színházban lett volna, de mindenféle okok miatt új helyszínt kellett keresni. A Rózsavölgyiben 3900 Ft/os helyárakkal június utolsó hetében 12 alkalommal játssza el ugyancsak Alföldi és Jordán Az utolsó órát, amelyet tényleg érdemes is megnézni. (Mint hallom sokan csak "magát Alföldit" bámulják szájtátva - igazából ez Jordán óriási alakítása miatt érdemes a figyelemre, amihez Robi teremti meg a helyzetet.) Nekem eddig kimaradt a Rózsavölgyiben A pasi a szomszéd sír mellől - ezt is lehet nézni június elején háromszor, akkor pótolom. A könyvről már írtam, fokozottan érdekel, hogy mi lesz belőle Für Anikóval és Schneider Zolival. Még Pintér Béla csapata az, aki mer júniusra sok előadást is kitűzni, nekik van olyan törzsközönségük, akik időről időre megnéznék a régi darabokat is. Lesz a két friss előadáson (42. hét, Kaisers TV) túl Anyám orra, Árva csillag és A sütemények királynője. Ezek szerepelnek az én programomban. Voltaképp ilyenkor már az "egy estém otthon"-program is jól esik és tervezem, hogy a régi lemaradt előadásokat is megírom, hátha valaki, akinek blogolvashatnákja van épp a három évvel korábbi előadásleírást akarná látni...

És végezetül:

Ha valaki látta vagy látni akarná a Rükvercet, Kerékgyártó István művét, azt hátha érdekli, hogy lesz az íróval az Oktogonnál lévő Andrássy úti könyvtárban máj. 31-én pénteken este fél8-kor egy beszélgetés. Miután egy író-olvasó találkozót sikerült neki a munkahelyemen tető alá hozni,  egy röpke ötletből kiindulva a Szépírók Társasága támogatásával most moderálhatok egy másikat is. Számomra óriási megtiszteltetés, hogy az írót megint kérdezhetem (maradtak is még bőven kérdéseim a négy regény elolvasása után), de örömmel venném, hogy akit érdekel, az jönne és szintén kérdezné. Spontán alkalom lesz, bízunk benne, hogy van néhány megszólítható ember ebben a kétmilliós városban, akit a kortárs irodalom egyik valóban figyelemre méltó alkotója érdekel. Kerékgyártó művei aktuális problémákról szólnak, nem tartoznak a romantikus lányregény kategóriába és az író életútja annál is érdekesebb (egyetemi oktatóból üzletember, majd politikus, később író vált). Egyébként kifejezetten a kellemes emberek közé tartozik az író, és érdekesen beszél.

Ennyivel ennyi. 

Jon Fosse - ha valaki nem tudná véletlenül - a jelenleg legismertebb norvég drámaíró. Valaki, akinek halála napjáig lakrészt ajánlottak fel Oslóban a királyi palotában, valaki, akit egy nemzetközi hírű újság a világ száz legnagyobb zsenije között tart számon. Néhány regénye elérhető magyar fordításban is, az Őszi álom című darabját megrendezte Ascher Tamás 2002-ben a Kamrában (azóta a Bárkában és a Komáromi Jókai Színházban is ment).

A "Valaki jön majd" éppen húsz éve íródott. Háromszereplős, ami ideális kis színházaknak. Az előadás kezdete előtt a Rózsavölgyi fekete pódiuma mögött pusztán a fehér fal látható, két szék, egy felfüggesztett vállfa. Nem lehet azt mondani, hogy a látvánnyal operálna a rendező Léner András. Sőt, mintha az lenne a cél, hogy a lehető legüresebb, legsterilebb, legkopárabb teret állítsák elő és tompítsák a Szalon otthonosságának hatását. Amennyire optimális a  kávéző berendezése Az utolsó órához, most annyira nagy kontrasztot lehet érezni a színpad és a nézőtér között. Már a kezdésnél, 3 perc elteltével látható, hogy ez az előadás egészen más jellegű és hangulatú, mint amit itt megszokhattunk, sokkal elvontabb és szikárabb. Gondolatokat ébreszt és aki szeret filozófiai elmélkedéseket folytatni, az kétségtelenül szórakozik, de a szó hagyományos értelmében ez nem "szórakoztató színház".

Az előadás legelső jelenete majdnem negyedóra, de még ennél is hosszabbnak érződik. Időtlennek. Van egy férfi és egy nő, akik a tenger mellett, mindentől távol csak azért vettek egy régi házat, hogy ezentúl mindig csak ketten legyenek, egyedül. Egy ballonkabátba burkolva állnak, látszólag minden rendben, de a nőben szinte azonnal felmerül a félelem "valaki jön majd" és megzavarja ezt az egymásban megtalálni vágyott nyugalmat. Ahogy ez a motívum ismétlődött az első percekben, eszembe jutott a Kékszakállú herceg vára. Hasonlóság ide vagy oda, a szöveg egy repetitív szabadversre emlékeztet eleinte, nagyon jó lenne operalibrettónak - sőt mintha annak lenne igazán ideális. 

Valóban tragikus lenne, ha valaki bekopogna a házba? (Bekopog.) Leélheti-e ebben a társadalomban akárki az életét úgy, hogy mindenkit kizár a saját világából? Mi a tragikusabb, ha egyedül maradunk, vagy ha nem maradhatunk egyedül? Megóvható-e egy kapcsolat vagy szükségszerűen jönnie kell egy szétválasztó harmadiknak? Ki kell az ajtót nyitni, vagy jogunk és lehetőségünk van zárva tartani?

A hangulatot, a régi házat, a tengert, a nappalit és a konyhát, a falon a régi képeket mind-mind a színészek szavai tolmácsolják. Ahogy Shakespeare idején is, a színésznek nem áll rendelkezésre csak néhány eszköz, így is meg tudja teremteni a néző fejében a látványt. (Minimális változás a világításban azért jelezte azt, amikor már a házban játszódott a történet, nem előtte.)  Én Balikót éreztem ebben a műfajban a legerősebbnek, amikor ő beszélt a tengerről és a házról, egészen jól magam elé tudtam képzelni. Az a férfi, akit ő játszik eleinte nem fél, nem aggódik a jövő miatt. Nem izgatja, hogy mi lesz, amikor hideg lesz és jön az ősz. Bízik a nyugodt közös jövőben. A félelem a Rák Kati által játszott nőben ébred, mintha belőle is jönne. A bizonytalanság érzete, hogy nem maradhat minden így. Változnia kell a helyzetnek. De baj-e a változás? Vagy még rosszabb lenne azt tudni, hogy az életünk most már örökre belemerevedik egy sémába? Nemcsak a két szereplő kezdeti hozzáállása tér el egymástól, de a két színész játékstílusa is merőben más. Ez eredhet a rendezői szándékból is, de ugyanúgy magyarázhatja az, hogy egészen más színházi közegben szocializálódtak, egészen más jellegű előadásokban vettek pályájuk során részt. Balikó úgy játszik, mintha egy realista-jellegű előadásban lenne, Rák Kati szövegmondása sokkal elvontabb, inkább szavalásra emlékeztet az első jelenetben. A darabot korábban nem ismertem, így volt olyan érzésem, mintha most egy színdarab próbáját játszaná két színész. Ez az érzés eltűnt a harmadik szereplő, a ház egykori gazdája (Dányi Krisztián) megjelenésével. Utóbbi szintén inkább Balikó nyomvonalát követte, egészen reális helyzetnek tűnt mindkét jelenet, amelynek ő is szereplője volt. Semmiképp nem tűnt fenyegetőnek, vagy lerázhatatlannak - pusztán egy reális alternatívát kínált fel a nőnek. Az öregedő férfi Dányi jelenlétében kifejezetten öreg férfivé változott - ez a transzformáció ment végbe a színen.

Az előadás nem illusztrál, valóban az elvont gondolatok megelevenítésére törekszik. Egy esetben vetnek be vetítést ( a fehér háttérfal adja magát úgy is), de nem a tengert, nem a házat - ezek mind a képzeletünkben élnek csak - hanem az idős férfi tenyérbe temetett arcát látjuk, és érezzük a távolodást, az együtt-egyedül töltött boldog napok helyett nem várható más, csak a valódi  és teljes egyedüllét. A kettősből megmarad a férfi. ("És mindig is éjjel lesz már." - mondhatnánk a Kékszakállúból.)

Az utóbbi hetekben számos esetben (különösen Zsótér-előadások kapcsán) írtam le nektek, hogyan szól bele a külvilág egy előadásba. Jelenleg nem volt se eső, se utcai népünnepély. Volt viszont hosszú déli harangszó éppen a lezáró mondatok alatt. Ez igazán szépen illett az előadáshoz. 

színlap (kisfilm-részlettel)

Egy színházi előadás kapcsán az első kérdések egyike, hogy mit kap a néző az előadástól, milyen élménnyel megy haza. A legjobb az, hogyha az előzetes várakozásokkal harmóniában van az, amit kapunk - magyarán, ha egy csak szórakoztató előadást várunk, akkor szerencsés ehhez választani színházat és előadást, ha viszont  ennél valamivel többet ígér a színház, akkor valóban kapjuk is meg ezt, jó esetben egy esélyt arra, hogy saját életünkről többet megtudjunk.

Mi a helyzet most?

Klasszikusok esetén - Moliere A fösvénye mi lenne más? - egy színház sokszor előveszi pusztán azért is, mert nagy szerepet ígér egy jelentős színésznek. Volt Harpagon, elő A fösvénnyel. Pálffy Tibort túl gyakran nem láttam, mert még sosem bírtam eljutni Sepsiszentgyörgyre, az esély közelében sem voltam, viszont amikor Pestre jönnek, akkor igyekszem legalább ezeket a vendégjátékokat megnézni. (Bánk bán volt legutóbb a Katonában, azt láttam is). Pálffy Tibort szívesen is nézem, a rendező Bocsárdi László neve mellett lényegében ő volt számomra a motiváció. Be kell, hogy ismerjem, annyi más korábbi A fösvény után éppen ma nem éreztem, hogy vágynék magára a darabbal való találkozásra. Minthogy ezt nem lehetett halasztani, ma vagy soha a kérdés, inkább beültem a 3 részben játszott előadásra. 

A műsorfüzet tanúsága szerint Bocsárdi többet akart felmutatni, mint pusztán egy eladható klasszikus vígjátékot a repertoárra tűzni. (A megfelelő középiskolás osztályoknak azért ez így is jól jön, könnyebb eset ezt megnézni, mint elolvasni a szöveget.) A darab szereplőit "a szeretetvágy, illetve a tulajdon vágya hajtja. Hol ettől, hol attól remélnek biztonságot. De leginkább mindkettőtől. Az előadás nem kezesbárányokról szól. A moliére-i komédia nem könnyű hab, hanem kemény penge, amely az embert csupaszítja le.”Mert hát ugyan szeret téged,de a pénzt, azt mégiscsak jobban szereti.” (Idézet a színház ajánlójából).

Az előadásban ez az üzenet valóban testet ölt. A fiatalok a szerelmet keresik, a szolgák a megélhetést, Harpagon pedig eleinte még gondol egy új feleség beszerzésére, de ez a vágya eltörpül a pénzsóvársága mellett. Ő az egyetlen igazán árnyaltan kibontott szereplő Moliere darabja szerint, az egyetlen, aki több jelmezt is kap. Teszkós szatyros hajléktalanra hasonlít az elején kitérdelt drapp melegítő nadrágjában és agyonmosott kék kapucnis pullóverében, majd öltönyt-nyakkendőt húz, fekete bőrpapucsra cserélve a korábbi szandált. A végén a ládikának ásott gödörben összekeni magát földdel, majd a legvégső jelenetben minden jelmeztől megszabadul, egészen meztelen lesz. (Nyilván emiatt korhatáros az előadás.) A Zsótér, Mundruczó és más rendezőkön edzett néző éppúgy rá sem ránt a színpadi meztelenségre, hetente van egy előadás legalább, ahol látható egy pucér pasas, nem annyira tűnik izgalmasnak a megoldás. Sokszor nem is érthető, hogy minek. (A Mephistóban Stohl levetkőztetése ott és úgy annyi plusz jelentést nem hordozott, hogy igazolva lássam, ez volt a múlt heti hasonló élményem.) Jelenleg elmondható, hogy ennek van értelme, jelzi a főszereplő életének teljes elsivárosodását, elszakadását mindenkitől és azt is, hogy ez egészen értelmetlen, csak saját magát okolhatja a veszteségért. Nem kellene, hogy így történjen. Pálffyt akartam látni, hát most itt volt egészen lecsupaszítva.

Kevés olyan Moliere vígjátékot láttam eddig, amelyben a fiatalok karakteresek tudtak lenni. Szinte azt hinné az ember, hogy szükségszerűen semmilyenek. (Jó ellenpélda volt Alföldi Tartuffe-je is, és eléggé szerettem Kiss Csaba győri Moliere-rendezését is. Ezek most eszembe is jutottak. )  Most én erősnek éreztem mind a négy ifjú szerelmest, legkevésbé Elizt és legjobban Mariannt és Valért játszó színészeket. Utóbbi szinte félelmetesen hitelesen beszél Harpagon szája íze szerint, érezzük Eliz borzongását - mi van, ha csöbörből vödörbe esik? Sokszor történik meg ezzel a darabbal, hogy csak Harpagon alakjára esik az összes fény, a többi szereplőt hamar elfelejtjük. Most nem így lesz.

((Kivétel volt számomra a Nemzetiben A fösvény, amelyben Blaskót annyira nem éreztem rendkívül erősnek (azt nem mondtam, hogy rossznak, de nem volt rám különösebb hatással), viszont Sinkót Anzelm úrként igen. Ő az, akinek a jelenetére jól emlékszem kb 2 év után is. A fiatalok valahogy túl harsányak voltak, a rendezés korrekt, de nem éreztem azt, hogy különösebb mondanivalójuk lett volna. Azt tudom, hogy viccesnek és jó megoldásnak tartottam volna, ha Blaskó szerepben marad és a tapsrend alatt szedegeti folyamatosan a szétszórt pénzeket. Lényegében hiányoltam egy ilyen lezárást. ))

A mai előadásban szétszórt pénz helyett két felvonáson át is szétszórt gyógyszerek dominálják a fehér tónusú színpadot. Némileg az az érzésünk, hogy kettő az egyben akció van, és a Képzelt beteget is eljátssza Pálffy Tibor. A háttérben az egyre szűkőlő színpadot tolóajtók szeletelik fel, ezeknek a nyikorgása hivatott a zenei effekteket pótolni az előadás közepéig. Leghátul megnagyobbítja a teret egy tükör, előtte egy torzó gipsz-szobor, és a földdel teli gödör, amelybe elásta a ládáját Harpagon. Roppant kevés az egyéb kellék, van egy szobabicikli, amivel alkalmanként áramot fejleszt a fösvény, a ládika, a szakács-lovász kanala és folyton széteső ostora (utóbbi civilben makrancoskodott, de megoldották a színészek így is a jelenetet). Van továbbá egy rózsaszínű rózsákból álló csokor és sziromeső - ez hivatott a romantikus udvarlást jelképezni. Harpagon szídja a gyermekeit a pazarlásuk miatt: mindketten ugyanabban az egy ruhában csinálják végig az előadást, a lány ráadásul egy kombinéra hasonlító pántos ruhadarabban. A szakács és az inas kekszet eszik titokban, amiből nem adnak a háziaknak sem. Ez a luxus. Ennyit a környezet féktelen pénzszórásáról. 

A szerelem vagy pénz a fontosabb nagy kérdését felteszi ez az előadás is. Az első felvonás után konyakot osztanak, a második után fogpiszkálóra szúrt falatkákat, a harmadik után pedig vörös rózsákat szórnak a közönség közé. Bocsárdi színháza adni akar valamit mindenáron. Kapunk is a feélsoroltakon kívül egy nyugodt menetű, "békebeli" színházi estét, jó színészekkel. Aki teheti, nézze meg Sepsiszentgyörgyön, aki nem, az fontolja meg a hátralévő egyéb vendégjátékokat a Thália fesztiválján.

Színlap

A címben idézett sor egy dalból való, amelyet a 15 jelenetből álló előadás során énekel el Kocsis Gergely. Lényegében kis iróniával, ez lenne az előadás tanulsága, bár a romantikus lelkületűeknek mégis nyújt reményt ez a bulvár-darab, amely legalábbis szokatlan a Katona repertoárján - vendégelőadás, a MaNNá-val koprodukcióban. 

Az előadást, ahogy ez már csak lenni szokott, a két szereplő miatt néztem. Miattuk éreztem azt, hogy ott a helyem. Kocsis Gergely előadásait nagyjából láttam, a Kés a tyúkban óta mindig örülök, ha meglátom egy szereposztásban a nevét. Jól esik fanyar humora, kifejező egy-egy vállrándítása, szájmozdulata is. Pelsőczy Réka nagyon hozzáillő partner, ő talán kevésbé volt-van nagy szerepekkel ellátva anyaszínházában, ezért is kezdett mindenfelé elmászkálni (Győr, Magyar Színház, Kolibri pl.) és rendezni.

Az előadásban a két színész végig a színen van, nem hagyják el. Kartonpapírból készült kétdimenziós díszletük van, a szobák, a park, a templom lépcsője mind így elevenedik meg, kihajtogatják. Végig érezzük, hogy olyan az egész történet, mintha egy képregényből lépne elénk, kicsit papírízű. A szereplők narrálják magukat is, egymást is - ez egyértelműen humor forrása. Nem szokatlan ez a technika. Az volt még pár éve Bagossy László Az arab éjszaka rendezésében, de azóta született ilyen produkció az Örkényben (Tóték), a Rózsavölgyiben (A pasi a szomszéd sír mellől), stílussá nőtte ki magát. Nyilván ennek a hatása attól függ, hogy a nézőnek milyen előélete van, ha először lát ilyet, akkor talán még viccesebbnek tűnik. 

A történet két 35 éves ember hétvégéjét meséli el, két magányos ember futó kapcsolatát. Ez az a szint, amennyire ma két ember közel kerülhet egymáshoz. Időlegesen megszünhet a magány, kaphatunk néhány kellemes órát és kész. Többel nem bíztat az előadás.

Az előadás ad megközelítőleg 70 percet nekünk, amely alatt a szereplők majdnem teljes egészében lekötik a figyelmünket és a saját pitiáner bajaink helyett erre az egy helyzetre fókuszálunk: egy válóperes ügyvédnő és egy gyanús ügyletekből élő pasas két-három-tíz? éjszakás kalandjára. Elég jó ez nekünk? Beérjük ennyivel? Mi is ezt akarjuk?

Az egész rajtunk múlik. A Katona műsorán számos előadás van, akinek ez túl lájtos, az választhatja az Elnöknőket, A nép ellenségét, a Wojzechet. Aki pedig ennél is inkább vágyna a szórakozásra, annak A hős és a csokoládékatona az ajánlott. Utóbbiban igazán nagyszerű Kocsis Gergely, évekkel ezelőtt láttam, azóta is emlékszem az alakítására. Tessék választani.  

Színlap

Az Opera  jelenlegi vezetése fontosnak tartja, hogy Richárd Strauss életművének fontosabb darabjait a Ház repertoárjára tűzze. Ennek egyik lépése látható most. Tavaly volt Arabella, amely idén is nyolcszor ment kisebb-nagyobb közönség előtt egy enyhén szólva is érdektelen-középszerű rendezésben, viszont nagyon jó énekeseket felvonultatva.

A mai főpróba, amely az Operabarátok számára volt nyilvános, telt ház előtt ment. Feltehetően ennél érdeklődőbb és az operára nyitottabb közönség nem is toborozható össze. Valószínűleg a művet kevesen látták, én is csak egy Metropolitan-felvételről ismertem. Ez alapján nem vártam, hogy közönségsikert arathat, arra csak egy igazán szellemes rendezésnek lett volna valódi esélye, de ekkora bukásra nem számítottam, színházban ilyet még sosem éltem meg. Nem tartott fél percig sem a taps, nem jöhetett ki senki sem meghajolni az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó énekesek közül. Nem a karmester döntése volt, hogy nem óhajtják a tapsrendet kipróbálni, egyszerűen a közönség annyira értetlenül állt a látottak előtt, annyira kívül maradt, hogy sehogy sem tudtuk magunkat tetszésnyilvánításra rászánni. Ismétlem, nagyszerű volt a mű zenei megvalósítása, néhány énekes pedig egészen rendkívül jó volt így is, hogy mindössze egy tét nélküli, délelőtti főpróbáról volt szó. (Elősorban Szabóki Tünde, Vizin Viktória és Rácz Rita az, akire gondolok - eleve nekik ad a darab igazán jó esélyt a csillogásra.) Néhány énekes komédiást játszik, nekik is élvezhető a színpadi jelenlétük (Cser Krisztián, Szegedi Csaba pl.), de nem olyan súlyú a szerepük, hogy kitünhetnének.

Miben látom ennek a nyilvánvaló kudarcnak az okát?

Elsősorban magában a darabban. A történet röviden annyi, hogy egy nemesúr egy ünnepségre rendel egy opera seriát és egy opera buffát is, előbbit Ariadné Naxos szigeti szomorkodásáról. Később kitalálja, hogy gyorsan túlessen a kultúrprogramon, ötvözzék a kettőt össze, legyen vége 9-re, amikor a tűzijátéknak kezdődnie kell. (Az előadás egyébként csak pár perccel több, mint két óra - egy részben. Majdnem vége is lesz kilencre az esti előadásokon. ) A két színházi társaság a negyven perces előjátékban először egymásnak esik, majd aztán elég simán, zökkenőmentesen lebonyolítják az egészet. Túl simán is. Mivel Ariadné Naxoson az első fázisban búslakodik, majd Bacchus megvígasztalja, logikusan adódna a sovány cselekményből, hogy az operának lenne komoly és vidám része is. A baj az, hogy a cselekmény bonyolítása során a darab lényegében semennyire nem kelti fel az érdeklődésünket egyik szereplő iránt sem. Ahogy a korábbi Salome (1905) és Elektra (1909) nagyon is bevonja a nézőt, igenis együtt érzünk a címszereplővel, most ugyanígy egyáltalán nem érdekel minket, hogy a boszorkányszerű (Karnyónénak jó lenne a kosztüm vagy egy Machbeth-vészbanyának) Ariadnéval mi lesz.

Vannak művek, amihez sok ötlet nem kell, hogy megéljenek a színpadon (lsd. Pillangókisasszony), de ez nagyonis megkövetelné a rendezői invenciót, ha egyszer valakinek olyan fontos volt a bemutatása. Hasonlóan a színház belső világáról szól, mint a későbbi Capriccio, amit nemrég a MüPá-ban lehetett látni. (Azt jobb rendezésben és díszletben, de persze az a darab sem sodorta magával a nézőket...)

Anger Ferencnek rengeteg ötlete volt. Vannak akik Kovalikhoz hasonlítják. Az összehasonlítás nekem is eszembe jutott, de nem válik Anger Ferenc javára. Van útjelzőtábla és jármű pl. Kovalik nagyszerű Xerxeszében is, azzal a leheletnyi különbséggel, hogy nála minden ötletnek, akármilyen extrémnek is tűnik, van hozadéka, egy összefüggő rendszert alkotnak. Itt van filmvetítés (ami zavaró, mert a filmbeli Pasiphaét később a színpadon Ariadnéként látjuk), van egy hatalmas csúszda, fekete óriáspolip, 3 vonatkalauz, egy óriási piros vonat Naxos szigetén, a települést jelző tábla és a sokak felháborodását kiváltó fekvő pucér férfitesteket ábrázoló szobrok tömege. Fekszenek a napozó (?) férfiak a földön, egyik lábuk felemelve és van egy piros zokni, sőt piros sapka is rajtuk. A látvány különös, valamilyen avantgard festő világára utal. Valószínű, hogy előbb-utóbb fel is bukkan valaki, aki vagy megkérdezi a tervező Zöldi Z. Gergelyt, hogy mit akart ezzel (ez a könnyebb út), vagy műveltebb és lazán felismeri. Én egy festmény-előképre tippelek. Az előadás után sokan anyáztak, háborogtak, majdnem mindenki emiatt. Nem a meztelen gipsz-szobrok jelenléte a baj, hanem az, hogy ezek nyilvánvalóan semmilyen üzenetet nem bírtak nekünk átadni, a polgárpukkasztáson kívül persze. Én a költségeket sajnáltam, hiszen folyton panaszkodnak a színházak, forráshiányt emlegetnek és tessék, most megy a felesleges költekezés. Ugyanezekkel az énekesekkel még koncertszerűen is több lenne az előadás, mint ebben az összehányt díszletben. Nem lehet majd ezt kijátszani, ingyen sem biztos, hogy lenne rá elég néző. Akinek van rá jegye már, annak javaslom, hogy csukja be a szemét, engedje el magát és csak a zenét élvezze.

Színlap