A József Attila Színház október elején bemutatta az Equust Hargitai Iván rendezésében, Fila Balázs és Fekete Gábor főszereplésével. Stúdióelőadás a nagyszínpadon, különleges térkihasználással (díszlettervező: Magyarósi Éva, jelmez: Pap Janó, dramaturg: Szokolai Brigitta), két óra öt percben, szünet nélkül.
Én szerettem, így ajánlom a megtekintését – különösen azoknak, akik eddig elkerülték ezt a történetet, és a címből nem következik számukra semmi. (Ha vannak ilyenek egyáltalán… – népszerű az Equus, eddig 17 magyar nyelvű bemutatója volt.)
Fekete Gábor és Fila Balázs
Peter Shaffer darabját először 1985. december 20-án láttam a Pesti Színházban – a legendás (akkor már hat éve futó) Darvas Iván-Gálffi László előadás egyben a legelső (prózai) színházi élményem is volt, amelyet Pesten láthattam – utána mindenáron ide akartam költözni, ahol ilyen jó előadások és színészek vannak. Ez volt az egyik legnagyobb vágyam, amelyik viszonylag gyorsan be is teljesült, és meg se bántam. Még 35 év után is örülni tudok annak, akárhányszor kijutok a Duna-partra színházba menet/jövet.
Ezen a hétfő estén kellő ideig tudtam nosztalgiázni, amíg megtettem azt a 6 kilométert, amely a József Attila Színháztól elválasztott – 85 perc alatt a többi három Equus-t is fel tudtam idézni, melyeket idő közben láttam, köztük Czeizel Gábor rendezését, amelyik elsősorban a fiút emelte ki (Varga Ádám játszotta).
Ügyvédnő: Szabó Emília
Azért is írom le az előtörténetemet, mert egy Equus-előadás megítélésénél lényeges szempont, hogy valaki már tudja-e előre a cselekmény részleteit, vagy meglepetésként hatnak rá. Most, ötödik nézésre csak ráébredtem, hogy nagyon sok fordulat, sőt mondat megmaradt bennem, de ez egyáltalán nem vont le az élményből – nem unatkoztam.
Természetesen nemcsak az számít, hogy valakinek van-e erős előélménye, ugyancsak rengeteget számít a néző élettapasztalata, háttere és pillanatnyi élethelyzete is. Diákként vagy szülőként nagyon más ránézni erre az előadásra, amely éppen a szülői hatások meghatározó voltáról, a generációk között tátongó áthidalhatatlan szakadékról és a kommunikáció lehetetlenségéről is szól, nemcsak a felnőtté válás nehézségeiről.
Anya: Fehér Anna
Rengeteg előadást lehetne sorolni, amelyikben ez központi kérdés – történetesen a másnapi Szalontay Tünde-performansz, illetve a szerdai Albina, sőt a csütörtöki 3tél is erősen szólt a szülő-gyerek kapcsolatról (is).
Az Equus bombasztikus felszíni rétege alatt, amely persze első nézésre önmagában is leköt minket (miért vakít meg egy 17 éves fiú hat lovat?? – ezen azért ki lehet akadni), ott van nagyon sok olyan probléma, amely bármelyik nézőt – vagy akár mindenkit – érinthet.
Sokat ad az élményhez, hogy négy oldalról körülvesszük a játszókat, akik 3-4 méterre vannak tőlünk (vagy néha még közelebb), különösen azoknak, akik nem járnak független pincékbe, ahol néha csak 30-40 ember jelent egy teltházat.
A nézőtér is színpaddá vált...
Erre az előadásra érkezés szerint lehet beülni, azaz a néző szabadon választhat a négy oldal közül. A rendező végig tekintettel volt arra, hogy mindenhonnan nézik a színpadot, így eleget mozgatja a színészeket ahhoz, hogy minden szereplőt jól meg tudjunk figyelni bármelyik helyről.
A játékba egy pont után a nézőteret is bevonják, és ha valaki szeretné, ha neki magának is változna a nézőpontja menet közben, annak melegen ajánlom, hogy a függöny előtti székek közül válasszon ülőhelyet, ha időben érkezett. (Nem mondom el az okot, legyen meglepetés.)
A József Attila Színház előadásában a legnagyobb hangsúly a fiú tettére magyarázatot kereső pszichiáter személyére esik – ő az, aki végig a közelünkben marad, míg a páciens alkalmanként kiesik a látókörünkből, ha nem is tűnik el egészen. Fila Balázs nem is olyan rég Salieri lehetett Shaffer másik híres darabjában, az Amadeus-ban. Aki látta mindkettőt, átérezheti, hogy a szerzőt valószínűleg nagyon érdekelte a zsenialitáson kívül a szenvedély működése is, amely nem mindenkinek az életében van jelen. Salieri és ez a Martin nevű pszichiáter is nagyon hétköznapi ember, aki viszont (Salierivel ellentétben) azonnal szerethetővé válik. Egy közülünk, hasonló problémákkal küzd, mint mi.
Fila Balázs játéka ezúttal is nagyon természetes, és ahogy elhittük neki annak idején a dadogós György királyt (ld. A király beszéde – mindmáig kedvenc előadásom a József Attila Színházban), úgy most is könnyen elképzeljük valóban praktizáló, családi bajai elől munkába temetkező pszichiáternek. Nagyon jó, hogy velünk van, az előadás igazi tartóoszlopa. Neki drukkolunk, igazán szeretnénk, hogy járjon sikerrel és nyomozza ki, hogy mi okozta a fiú szokatlanul durva tettét, mi vezetett hat ló megvakításához.
A lány: Kónya Merlin Renáta
A fiú ugyancsak lényeges szereplő, és Fekete Gábornak szintén elhisszük mindazt, ami szerepe kapcsán kiderül róla és családi viszonyairól. Ebben támogatják nagyon eltérő karakterű szülei, akiket Fehér Anna és Zöld Csaba alakít. A szülők emberi gyengéi és az ebből fakadó kínlódása szintén nyilvánvalóvá válnak előttünk, de ezzel együtt is lehet velük rokonszenvezni.
Apa: Zöld Csaba
A további szereplők - Szabó Emília, Kónya Merlin Renáta, Újvári Zoltán, Lukács Dániel és Molnár Zsuzsanna szintén tesznek azért, hogy elhiggyük, egy valódi terápia folyamatába tekintünk be. Ez a benyomásunk úgy sem sérül, hogy a múlt történései szükségszerűen csak jelzésszerűen mutatkozhatnak meg – szerencsére nem merült fel senkiben, hogy igazi betanított lovakat állítson a színpadra. A lovakat Kékesi Diána, Veres Dóra, Vianello Julia, Czakó Gábor, Horváth Ádám, Jakab Roland jeleníti meg, akik Horváth Ádám koreográfiájára táncolnak. A lovakhoz is kapcsolódó jelenetek az előadás leginkább felfokozott pillanatai, amelyben kiemelkedő szerepe van Irmalós Gábor ütőhangszeres művésznek, aki dobütésekkel növeli az egyes jelenetek feszültségét. (Zenei vezető: Kéménczy Antal)
A pszichiátriai helyszín miatt egészen civil gondolatai is támadhatnak azoknak, akiknek volt már bármilyen okból rálátása a magyar zártosztályok helyzetére: innen nézve csodás álomnak tűnik az, amit látunk az előadásban - teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy egyetlen beteggel ilyen sokat foglalkozik egy orvos…- de ez mellékszál. Az alkotókat nem az ideális pszichiátriai ellátás bemutatása érdekelte, inkább a szülői felelősségünkre hívnák fel a figyelmet: tudunk-e elfogadhatóan otthonos légkört biztosítani gyermekeinknek, olyan helyzetet, amikor nincsenek se túlféltve, se túlkorlátozva, se elkényeztetve.
Lehet, hogy ha valaki ebből a szempontból vizsgálja magát, pont elég nyugtalanító eredményre jut, nem hiányzik ehhez még az is, hogy a magyar egészségügy problémái is eszébe jussanak.
Ehhez képest jobban járunk, ha csak a színészi teljesítményeknek és a lebilincselő játéknak örülünk.
Ps. Az előadás színlapján elég feltűnő, hogy négy Jászai Mari-díjas művész is fellépett. Hogyhogy nem tartozik közéjük Fila Balázs is?
Ps.2. A színház FB-oldaláról és honlapjáról Kállai-Tóth Anett fotóit használtam fel.
