Ez a hétvége olyan volt, mint a régi szép időkben: olyan sok volt a bemutató, hogy lehetetlen volt mindet épp a premieren megnézni. A József Attila Színház Amadeusát Koltai M. Gábor rendezésében így a második előadásán, vasárnap délután láthattam, jellemzően nyugdíjas közönséggel. A második előadás, illetve a délutáni időpont önmagában sem szerencsés, így együtt különösen nem, és ennek nyomát éreztem az előadás tempóján is, amelyik még talán nem állt be véglegesre. Az előadás értékei ettől még így is érvényesültek, és ajánlót tudok írni a három és fél órás produkcióról.
Tasnádi Bence és Fila Balázs - Mozart és Salieri
Az előadás a művészlétet több szempontból is körbejárja, látjuk, hogy nem elég az érvényesüléshez a zsenialitás, mennyire sok múlik a szerencsén, a művész alkatán, mennyire képes kapcsolatot teremteni, protekciót szerezni…Nem mondhatjuk, hogy a történet csak Mozart és Salieri kapcsolatáról szól, érvényes ma is.
Peter Shaffer darabja ráadásul nagyon alkalmas arra, hogy kedvet csináljon Mozarthoz, és ezt megnézve akár „rá is lehet pörögni” – így voltam vele én is néhány évtizeddel korábban, amikor még gimnazistaként elolvastam. Valóban elhihető, hogy mi most az igazi Mozartot ismerjük meg, és ezek után több kedvet érzünk ahhoz, hogy akár a műveit is végig hallgassuk. Az előadás célközönsége feltétlenül elég széles réteg lehet, és csak azt sajnálom, hogy nem derülhet ki számomra, hogy milyen arányban lett kedve a nézőknek a szerző megismeréséhez, vagy akár egy bármilyen opera meghallgatásához az előadás hatására.
Ugyan elmegy-e valaki erre, akit sose érdekelt se Mozart, se a komolyzene? – ez itt a kérdés. A premier utáni második előadáson félház volt, elsősorban a vírusnak köszönhetően. Manapság a nézők arra mennek be csak, ami NAGYON érdekli őket, erős motiváció kell. Az előadásban Salieri meg is szólít minket, „a jövendő árnyaiként”, felkapcsolt nézőtéri fényeknél - szükség van a jelenlétünkre, ezt érezzük.
Mivel a darab minden fordulatát jól ismerem, biztosan nem tartozom bele a rendező által megcélzott rétegbe, ráadásul most már több, mint 14 éve állandóan hallgatom Mozart zenéit, különösen a Figarót, amelyet én is a legjobb operának tekintek, és ezen a blogon is már 84 írás foglalkozik a nyolc éven belül színre vitt feldolgozásaival.
Amiért én mentem, az elsősorban a két főszereplő volt, rájuk voltam leginkább kíváncsi.
Salieri a "Szellőcskékkel" - Előd Álmos és Horváth Sebestyén Sándor
Szerencsés a leosztás, mind Tasnádi Bence Amadeusként, mind Fila Balázs Salieriként hiteles.
Tasnádi Bence vendég, övé a csodagyerekből lett csodazenész szerepe, újdonság a színház törzsközönségének. Óriási energiákkal jelenik meg minden egyes alkalommal, felélénkül az előadás már egy-egy mondatától is. Amadeusa megmaradt gyereknek, sőt ilyennek képzelném Cherubinót a legideálisabb Figaróban – szétveti a tesztoszteron is, és a zenei ötletek is. Márciusban volt utolsó bemutatója, a Poppea, abban Ámor kisebb szerepéből formált főszerepet, és most is szerencsésen viszi bele az előadásba játékos énjét. Remélhetőleg a Katona törzsközönségéből is sokan utána fognak jönni, kíváncsiak lesznek rá, hogy „idegenben” hogy játszik.
Tasnádi Bence Mozartja nem is különösebben rokonszenves, mégis összességében szerethető, egy igazi tipikus nárcisztikus alak, aki nyilvánvalóan nem képes mások szempontjaival is törődni, és így nem csoda, hogy csak kevesen képesek lenyelni neki gátlástalan magatartását a művészi élményekért cserébe.
Az előadás nemcsak arról szól, hogy miként reagál egy zsenire a közepes művész – a féltékenység két hasonló helyzetű művész között is megszokott, semmi rendkívüli nincs a látottakban, eleve talán nem is tipikus, hogy valaki önzetlenül a saját érdekeit háttérbe szorítva segítsen másoknak.
Nagyon fontos ez az Amadeus azért is, mert a mezei nézőket talán ráébreszti arra, hogy tévhit az, hogy a nagy művészek egyben mind erkölcsös és nagyszerű emberek. Leveleiből és tetteiből valóban látható, hogy bármilyen hibátlan zenét írt Mozart, emberi megnyilatkozásaiban mégsem volt modell értékű ő sem, messze állt a tökéletességtől. Ezt jó, ha tudjuk, így kell elfogadni és szeretni. „A művészetben a jóság nem érdem” – hangzik el az előadásban is.
Salieri és felesége
De az előadásban szerepel egy másik művész is, Salieri.
Azért, hogy a zenetörténészeken kívül más is ismeri a nevét, ez a darab tette a legtöbbet. Ami az előadás szempontjából igazi szerencse: a saját korában Mozartnál jelentősen sikeresebb, gazdagabb, jó pozíciókat megszerző Salieri ebben az előadásban a címszereplőnél is hangsúlyosabb feladatára Fila Balázst választották. Ő az, aki végig narrálja a teljes három és fél órát, eléri, hogy elsősorban az ő oldaláról nézzük az eseményeket, és elfogadjuk tettét: ahol lehetett, ott gáncsolta el az általa mégis felismert zsenit, és nem tudott önzetlen lenni, hogy inkább támogassa.
Fila Balázs ugyanúgy teljes mivoltát beveti a szerep megformálásakor, első jelenetében – halála előtt nem sokkal – félmeztelenül, nagyon előnytelen pozícióban látjuk. Négykézláb mászik előttünk, Salieriként. Nem takarja el a hasát, amelyen meglátszik az olasz édességek imádata, amely feltehetően némi kárpótlás lehetett számára a középszerűség tudatáért. A színészi alázatról is szólt nekem ez a sokat mondó jelenet, amely az előadás egészét tekintve lényeges, hiszen a darab éppen erről szól, Salieri lelki lemeztelenedéséről, ahogy a halála előtt vállalja tetteit.
Éppen a megtekintés előtt közvetlenül írtam a szombati Poppea megkoronázása kapcsán a színészi azonosulás fontosságáról egy hosszú utószót, arról, mennyire életbevágó, hogy a színész ne hazudjon a színpadon, ne illusztráljon. Elsőrendű fontosságú, hogy képes legyen magából beletenni egy darabot a szerepébe.
Egy szavam sem lehet, mert ahogy ezt leírtam, utána másfél órával már láthattam ebben az előadásban, hogy most ez a két főszereplő valóban IGAZI. Tasnádi Bence teljes pályáját követtem eddig, így nem kételkedtem, hogy neki való lesz a címszerep, és Fila Balázs is annyira király volt tavaly (lsd. A király beszéde), hogy az ő esetében sem éreztem kétesélyesnek, hogy egy jól elemző rendezővel, amilyen Koltai M. Gábor, ezt az alakítást is meg tudja majd minőségi módon formálni.
Középen Katherina Cavalieri szerepében Szigeti Karina, operaénekes
Az előadás további alkotóelemeit sorra véve elmondhatom, hogy minden rendben volt. Jó a Vereckei Rita által tervezett látvány, a kopottas falak és a jelmezek is megidézik Mozart korát, igazán szerettem az élő zenét – négy vonós játszotta végig az előadást -, sokat idéztek az említett Mozart művekből, és én még néhány ütem erejéig is szívesen hallgatom a Figarót vagy a Don Giovannit.
Szerettem a két „Szellőcskét” – Előd Álmost, Horváth Sebestyén Sándort -, a hírek, rémhírek és pletykák hordozóit, akik időről időre betoppantak, és bejelentéseikkel tovább lendítették a történetet, helyenként meglehetősen szokatlan pozícióban. Jók voltak a táncosok is, akik Blaskó Borbála koreográfiájára táncoltak, és szerethetőek a történetben szereplő kisebb karakterek is: az ostobácska Constanze szerepében Kónya Merlin Renáta, a szórakozott hangulatemberré formált és kevéssé komolyan vehető II. József, azaz Chajnóczki Baláz s, és a császári udvar három fontos embere együtt, azaz Quintus Konrád, Molnár Zsuzsanna és Galkó Balázs, és persze a Mozart áriarészleteket is megszólaltató Szigeti Karina is része a jó összhatásnak.
II. József: Chajnóczki Balázs - kamarása: Molnár Zsuzsanna, mögötte Von Swieten báró: Galkó Balázs
Minden stimmel, ugyanakkor nem hallgatható el, hogy a darab problematikája mégis azonnal átlátható, és mostanság ehhez a három és fél óra nagyon sok. Lehet, hogy persze ezt másként érzi az, aki korábban nem ismerte a történetet alaposan, akinek minden fordulat új. Az ilyen néző véleménye számít igazán, és ez esetleg kommentekből derül majd ki, illetve abból, hogy mennyire veszik majd a jegyeket. Az én benyomásom szerint a szövegváltozat kialakítóinak – Zsigó Annának és Koltai M. Gábornak – kegyetlenebbnek kellett volna lenniük, még húzni, és kicsit mindezt megpörgetni.
Pontosan érzem, hogy ez milyen kegyetlenül nehéz, húzni valamiből, ami minden részletében fontos. Nekem sem megy mindig, minél jobban szeretném, annál kevésbé. (Az említett Poppea bejegyzésem a példa, nekem sem sikerült három oldalban összerántani, lett belőle 13 – így nagyon nem szívesen dobálnék követ valakire, aki ugyanabba a csapdába játszotta bele magát, amelybe én is be szoktam időről-időre.) Ez esetben remélem, hogy sikerült pont ezt a szokásos gödröt megkerülni…
PS. A fotók a József Attila Színház honlapjáról és Facebook oldaláról származnak, készítette őket: Kállai-Tóth Anett.
