Nagyon egyszerűen ajánlható az Albina, a Spinoza felolvasószínházi előadása: hetven percen keresztül Csákányi Eszter látható– csak ő és senki más. Ez a tény is elég, hogy a Spinoza minden alkalommal tele legyen a tavaly őszi bemutató óta. A mai, 9. alkalom kapcsán ennél azért hosszabb beszámolót írtam, bár tényleg nem szorul ajánlásra a produkció.
Csákányi Esztert nem először látjuk monodrámában, rég tudjuk, hogy egyedül is le tudja kötni egy egész nézőtér figyelmét. (Jelenleg is fut még egy saját előadása a 6Szín szervezésében - Amikor találkoztam Barisnyikovval -, szintén a kihagyhatatlan kategóriába tartozik.)
Mivel Albina évtizedekig pincérként tartotta el a férjét, és ebben a közegben mozgott otthonosan, Czeizel Gábor rendező egy kávéházat rakott fel háttérnek– a színésznő a három asztal közül választ, néha átül, iszik a kikészített számos pohár egyikéből, de leginkább csak olvas. Az is lehet a benyomásunk, hogy éppen befejezte emlékiratait, és azt kommentálja nekünk - kikacsint ránk, reflektál az elhangzottakra. Kapcsolatot teremt velünk, és el is hisszük, amit a szöveg sugall: valaki a síron túlról látogat el hozzánk, és osztja meg életének főbb fordulatait.
A rendező nem talált ki pótcselekvéseket: marad a színész és a szöveg – ha nem lenne ennyire rendkívüli, ahogy Csákányi Eszter átváltozik, azt is mondhatnánk, hogy az előadás nem túl színházszerű és alapvetően statikus. (Nagyjából annyira az, mint az Etna krátere messziről.)
Csákányi Eszter – bár tényleg szinte végig „csak” olvas – a szemünk előtt változik át Vas Albinává, Kertész Imre első feleségévé - teljesnek érezzük az azonosulást. Megismerjük életének főbb fordulatait, amelyek kellően szövevényesek, kalandosak, helyenként borzasztóak is, de az is kiderül, hogy se a börtön, se a vagyonelkobzások sora nem töri meg - mindennek dacára nagyon élvezi az életének minden pillanatát, és képes szenvedélyesen „a mában élni”, könnyedén túllépni a veszteségeken. Ebből az emberből süt az életöröm. (Boldog gyerekkora vagy szerencsés alkata lehet a stabilitás hátterében? Vagy mindkettő?)
Ezt kellene tőle eltanulni, ez a hozzáállás az előadás egyik nagy tanulsága – így is lehetne élni.
Ugyan a Spinoza most is szokásos alapelvei szerint működik, tanítva szórakoztat, de a lényeg mégis csak az, hogy látunk egy olyan színészt, aki így, eszköztelenül is képes nagyon erősen azonosulni ezzel a személlyel, aki láthatóan képes volt arra, hogy 42 éven át biztosítsa a nyugodt hátteret ahhoz, hogy többek között a későbbi Nobel-díjat kiérdemlő Sorstalanság megszülethessen. Eltartotta az írót, és elejétől kezdve hitt a tehetségében. Nem kizárt, hogy ez az utóbbi tényező legalább annyit számított, mint az, hogy a megélhetéséről gondoskodott, miközben magát nem tekintette áldozatnak. (Milyen kár, hogy a dicsőséget már nem érhette meg, az író ezt már egy másik feleség oldalán élvezhette.)
Az előadás szövegét Spiró György esszéjét is alapul véve Sándor Anna, a színház igazgatója írta, majd ebből Fabacsovics Lili és Czeizel Gábor készítette el magát a produkciót.
A Spiró-szöveget olvastam korábban, nem most fedeztem fel Vas Albinát, de ezek után már csak Csákányi Eszter arcával tudom majd elképzelni.
PS. A fotók a Spinoza FB-oldaláról származnak, Fábián Évi készítette őket.
