Egy évvel az Equus bemutatója után újra egy különleges formájú előadást rendezett Hargitai Iván, mindössze száz nézőnek. Az előadás a nézőtéren és a színpadon is játszódik, sőt ezúttal mi nézők sem maradunk a helyünkön.
Néhány praktikus tudnivaló ehhez a száz perces, szünet nélküli látványos előadáshoz:
Középen Leonardo felesége: Horváth Csenge
Az élmény az előcsarnokban kezdődött, ahol a kezdés előtt gyülekezőknek a rendező beszélt a szerzőről és barátairól – láthatóan nem tekinti alapnak, hogy Garcia Lorcát mindenki ismeri, aki az előadásra jegyet vett. Biztosan igaza van, de ez azért szomorú. (Aki nem tudja, hogy miről szól a darab, az is könnyen követni tudja majd a cselekményt, aggodalomra semmi ok.)
Kevesen lehetnek azok, akik úgy mennek a József Attila Színházba, hogy látták még 1996-ban Novák Eszter emblematikus előadását az akkor még Székely Gábor által irányított Új Színházban és egy életre megjegyezték. (Ez ebben az esetben hátrány, azt az élményt ez az előadás nem tudja legyőzni, sőt inkább visszahozta újból.)
Ez az előadás ennyire mélyre nem mehet, de ez azt is jelzi, hogy közel 30 év alatt a világ is rengeteget változott. Ezúttal nem sorsszerűnek és kikerülhetetlennek tűnt a vérbosszú a menyasszonyszöktetés után, hanem ostobaságnak. Végignézve a játszókon, sokkal természetesebb lett volna, ha túllépnek a történteken és nem gyűlölködnek.
A vőlegény és anyja - Molnár Zsuzsanna és Fekete Gábor
Lehet, hogy igazából ez is a jó impulzus, ha ezzel megyünk haza – mire vezet az ellenségeskedés? Kinek jó ez? Miért kellene az egymás iránt szenvedélyesen vonzódóknak külön életet élni, és miért ne mehettek volna el együtt bárhova? Minek a túl sok kötöttség?
Hargitai Iván elmondta nekünk az elején, hogy nem akar múzeum-színházat mutatni (ezzel csak egyet lehet érteni), a szereplőket talán emiatt mai ruhákba át is öltözteti az előadás végére. Ez a megoldás szintén aláhúzta számomra, hogy ez a tragédia egészen feleslegesen következett be, a szereplők akarata ellenére. Ilyen az ember, minden helyzetből képes kihozni a legrosszabb megoldást és győz az önsorsrontás.
Visszatérve a praktikus információkhoz: az előadás első 25 percében a nézőtéren ülünk le, a jobb és bal oldalról is jól látható a színpad meghosszabbított része, amely elválaszt minket. (Aki volt az Equus-on, annak már ismerős lesz ez a megoldás.) Az első kép után mindannyian felmegyünk a színpadra (most nem használják a forgót), mindenhonnan jól látni.
Ennyire sok művész kell egy stúdióelőadáshoz is...
Láthatóan minden táncos és színész beletette magát az előadásba, érezni ezúttal is a csapatmunkát, ahogy nemrég a Luxemburg grófja esetén is. Általuk egy közösség életébe pillantunk be, ez válik lényegessé. Ebben a közegben mindenki elkerülhetetlenül kapcsolódik mindenkihez. Az új esküvő híre sebeket tép fel, a látszólag lenyugodott indulatok újra felélednek az egykori szerelmesekben és minden felkavarodik. A színészek és a táncosok karnyújtásnyira mozognak tőlünk, így aki sosem volt még stúdióelőadáson annak önmagában a közelség (az élő zene mellett) sokat hozzátesz az élményhez. Mivel a tánc túl közel van hozzánk, jobban bevonódunk, és nem látvány-színháznak érzékeljük a történteket, hanem kicsit mi is részesévé válunk a közösségnek. A spanyol nyelvű megszólalások a hangulatot némileg színezik és távolítanak – így sem, úgy sem jutna eszünkbe, hogy a szomszédunkban is megeshetne ez a történet. Bár még ez is lehet, csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, és akinek az egész darab új volt, arra akár egészen másként is hathatott. (Ha akad ilyen nézőtárs, kommentben akár közölhetné a véleményét.)
A menyasszony és apja: Kónya Merlin Renáta és Nemcsák Károly
A legtöbb színházi előadás hatása elsősorban nem a produkció látványosságán, a színre állítás formáján múlik, hanem azon dől el, hogy találunk-e valakit a szereposztásban, akivel tudunk azonosulni, akinek a sorsa felkelti az érdeklődésünket. Ha akad ilyen, akivel „együtt tudunk menni”, akkor sok olyan megoldást el tudunk fogadni, ami kevésbé tetszik.
Ezen az estén megkaptam azt a szereplőt, akinek a sorsát sikerült igazán átélnem, még úgy is, hogy sokszor olvastam a darabot, és néhány mondatot előre vártam.
Ez a szereplő pedig Leonardo (Lukács Dániel) felesége. (Ld. a fenti képen) Törékeny jelenség, két éve ment férjhez, feltehetően abban reménykedve, hogy a férfi rég lezárta korábbi viszonyát előző jegyesével, aki történetesen unokatestvére is. Szerelmesen várja haza a férjét, okkal féltékeny, de nehezen szedi össze a bátorságát, hogy kiálljon magáért, hogy elérje, legalább a közösség előtt párként jelenjenek meg. (A férfi különlegességét kiemeli a szerző, a darabban csak neki van saját neve.)
Az ünnepnek induló esküvő (nagyon sok táncot sikerül ennek apropóján szervesen beilleszteni a cselekménybe a koreográfusnak, Gyulai Júliának) menyasszonyszöktetéssel folytatódik, amely után özvegyen marad ez a fiatal nő, egy csecsemővel, de már várandósan. Az egész darab is ezt készíti elő, már az első jelenetből (az Anyától) megtudjuk, hogy ebben a világban a nők a négy fal közé bezártan élnek, egyedül nevelik fel a gyermekeiket, majd a fiaiakat rendre megölik és így megy ez a végtelenségig. Végignézve az összes női szereplőn, kirajzolódik azonnal, hogy mi lesz ennek a fiatal nőnek a sorsa, akinek szívből lehetett drukkolni még 2024-ben, Budapesten is, bár a történet most mégsem igazán aktuális. (Manapság a szakításoknak, megcsalásoknak ritkán lesz párbaj a vége - mi lenne, ha minden pár-váltás után a vetélytársak meg is ölnék egymást?)
Néztem a fiatal és nagyon bájos színésznőt, pont őt nem tudtam beazonosítani (miközben szinte mindenki mást igen), és örültem előre, hogy előadás után úgyis kiderül, a színlap megint nagyon részletes, minden táncos is név szerint szerepel, a megadott linken minden név megtalálható, ahogy ennek a posztnak a címkéi között is.
Ekkor jött a meglepetés: a szerepet az a Horváth Csenge játssza, aki egyébként a Luxemburg grófjá-ban a primadonna volt. Láttam már néhányszor korábban is, de most egészen új jelenségnek tűnt számomra ebben a szerepében. (Ezért a nagyon szép alakításért a rendező is dicsérhető, aki helyzetbe hozta.)
Akinek egyáltalán nincs se Garcia Lorca, se Vérnász-élménye, azok most szembesülhetnek vele, megnézhetik maguknak is, hogy milyen Horváth Csenge, de akár átélhetik a történetet bármely további szereplő szempontjából is...
PS. fotók: Kállai-Tóth Anett (József Attila Színház FB-oldala és honlapja)
