Ebben az évadban már két jó élményem volt a József Attila Színházban, így az Equus és A Karamazov testvérek után most már az egyik főpróbán megnéztem a Nádasdy Ádám fordításában és Kiss Csaba rendezésében játszott Vízkereszt-et. Bánom is én, hogy mi az alcíme ebben a fordításban, az ajánló első verzióját mindenesetre megírtam az előadás utáni éjszaka azonnal, és csak keveset módosítottam rajta. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a színház társulatát, és nem tudnák így hirtelen elmondani, hogy miről is szól a történet - ők az előadás igazi célközönsége. (Ha az OSZMI Színházi adattárának hihetünk, akkor a darabnak ez éppen a 91. magyar nyelvű bemutatója volt.)
Nem, nem akarom azt sugallani, hogy indulás előtt célszerű el is olvasni a darabot, és esetleg hozzáolvasni néhány tanulmányt Shakespeare tipikus színházi sablonjairól, amelyeknek az összegzésével találkozhatunk ebben az utolsó, igazi vígjátékában. Már megint egymástól eltávolodott ikrek, akik HÁROM HÉT után nem ismerik fel egymást… (Ez kell a nézőknek? Ez négyszáz éve szórakoztató? - Egyébként igen és igen.)
Az előadás első öt perce után az volt az első gondolatom: az alkotók nem bíznak abban, hogy azok a nézők is követni tudják a történetet, akik korábban soha nem találkoztak ezzel. Ennek köszönhető, hogy „kikönnyítették”, bevezető jelenetet írt hozzá a rendező vagy/és Szokolai Brigitta dramaturg, amelyben a szereplőket bemutatja nekünk Chajnóczki Balázs, helyenként egy olasz vásári mutatványosra is emlékeztetve.
Az, hogy ez tényleg kell-e az új nézőknek ez a segítség, nem tudom, de aki jól ismeri a darabot, az jobb, ha számít rá, hogy van.
A cselekmény nem lesz igazán tömörebb attól, hogy egyszerre ismerünk meg mindenkit, a tapsrend és ruhatár után már majdnem este tíz van, amikor távozunk a színházból.
A kezdésen túl, a szöveg számos későbbi pontján is értelmezik a szereplőket és helyzetüket, így akár Vízkereszt-beavatónak is tekinthető az előadás.
Horesnyi Balázs díszlete egyszerű, de nagyon jól használható – az egy hatalmas ajtó, amelynek mindkét oldala más színű van a központban, és a forgószínpad segítségével más-más nézőpontból látszik. Ennek segítségével érzékeljük a kint és bent változásait is, és az is világossá válik, hogy éppen a herceg vagy a grófnő házában vagyunk.
A szereplők nincsenek agyonöltöztetve, Balla Ildikónak szerencsére nem jutott eszébe, hogy akár a gyászoló Oliviára minden megjelenésekor újabb jelmezt adjon – mindenkit egy ruhával jellemez (Violát leszámítva, aki menet közben ölt álruhát, és abban marad végig).
Igyekeznek szórakoztatni minket, a zenei betétek hangsúlyosak, így ne maradjon ki a produkció zenei vezetője, Kéménczy Antal, de megérdemlik a felsorolást a fellépő zenészek – Kerényi Róbert, Molnár Ilona, Korsós Kinga – is, illetve a karmester, Szakács István. Néhány szereplő Horváth Ádám koreográfiájára táncol, sőt énekel.
A bevezető után már a szokásos mederben folyt a történet, és néhány színészi alakítás engem is levett a lábamról, bár nekem ez volt a tizedik Vízkereszt-em, így nem is egy korábbi élménnyel kellett ennek az előadásnak versenyeznie. (Valójában csak eggyel, az 1989-es katonás Vízkereszt túl erős emlék, az jut eszembe a mai napig, ahhoz szoktam az éppen aktuális előadást ösztönösen is hasonlítani.)
Néhány színész játékát így is nagyon tudtam szeretni, például Lábodi Ádám epekedő hercegét, aki nem veszi észre, hogy már csak azért is sikertelen, mert mást küld maga helyett udvarolni. Hasonlóképpen igazán erős alakítás Fila Balázs Malvoliója – utóbbi kapott egy nyíltszíni tapsot is magányos morfondírozására, ami Shakespeare darabok közben nem tipikus. Feltétlenül jól járt ezzel a feladattal, bár ebben az előadásban középszereplőnek számít, nem központi tartóoszlopnak. Jó csapatjátékos, emiatt is jelölhette a társulat egymás után hatszor a Kaszás Attila-díjra, amelyet ez a gesztus önmagában is erősen megemelt. (Na, ki hány korábbi díjazottat tud magabiztosan felsorolni a 15-ből? Erre a jelölésre és kampányra fogunk emlékezni. Szívet melengetőek voltak a társulat videói kollégájuk támogatására, jó volt ezeket nézni.)
Pikali Gerda helyzetét nagyon rontotta az előadás vége felé a stílusváltás, közös jelenete Fekete Gáborral (aki a fiú-ikret játszotta) lemészárolta a Grófnő álmodozó-bezárkózó karakterét, következetlenséget mutatott és nem biztos, hogy ezzel jól jártunk.
Az teljesen igaz, hogy Shakespeare üzleti színházat vitt, legfőbb célja az volt tehát, hogy a darabjai a kifinomult előkelőségeknek és a köznépnek is megfeleljen, de mi már nem vagyunk hozzászokva, hogy egy előadás játékstílusa ennyire kevert legyen. Nem vonom kétségbe, hogy lehetnek olyanok, akik a durvább poénokból többet szerettek volna, sőt lehet, hogy ők ültek többen a nézőtéren, de akkor feltehetően az előadás egésze nem is lehetett a kedvükre való, mert 95%-ban elüt ettől az egy jelenettől.
A szokásosnál erősebb egységet alkotott az előadásban a bohém trió –– Szabó Gabi – Zöld Csaba – Horváth Sebestyén Sándor, és közülük is kiemelkedett a legutolsónak említett színész, aki Fonnyadi Nemes Keszeg András szerepét tökélyre vitte. Őt nem éreztem egy pillanatig se soknak (kevésnek pláne nem), illeszkedett a rendezői koncepcióhoz, és folyamatosan lehetett minden gesztusán nevetni.
Jó pillanatokat szerez nekünk Quintus Konrád és Kuna Károly is, akik szintén nem vesztik el az arányérzéküket a komédiázás közben sem. Blazsovszky Ákos szerepe náluk hálátlanabb, a Sebastianba szerelmes kalóz viszont a darab központi témájához kapcsolódik – ő legalább tudja, hogy egy másik férfihoz vonzódik, nem hiszi azt, hogy nő az illető…
Meg lehet piszkálni a történet középpontjában álló, fiúnak hitt Viola – Kónya Merlin Renáta – viszonyát mind a herceggel, mind a Grófnővel, és akár a rejtett homoszexualitás/leszbikusság is felmerülhet. Shakespeare szerette a ruhacserés sztorikat, eljátszott ezekkel, ez a téma inkább játékosan, felszínesen merül fel, leginkább a közönség szórakoztatására.
Bármire hajlandó volt azért, hogy bemenjenek az előadásaira, ennek köszönhetőek komédiái alcímei is. A bevétel kényszerét érezte, így a közönség vélt vagy valós igényeit ki kellett szolgálni. Ez most is részben még így van, a kőszínházak is kénytelenek erre törekedni – köztudott, hogy a romantikus vígjáték zenével és happy enddel nagyon népszerű.
Az más kérdés, hogy ha kicsit megkaparjuk, amit happy endként adnak el nekünk, az lehetne akár az ellenkezője is: alig van a darabban valaki, aki ténylegesen azt kapja, amit szeretne. A herceg és Nemes Keszeg András Oliviát nem nyeri el fél év sóvárgás után, Olivia Cesarióhoz nem mehet hozzá (annak bátyja csak pótlék, fél órája ismeri), Viola megkapja a herceget ugyan, de ő is pótléknak érezheti magát – még csak most fog kiderülni, hogy nőként meddig érdekes számára, ráadásul úgy, hogy nem kell érte megküzdeni. A sort még folytathatjuk Böffen Tóbiás és Mária elrendelt házasságával (kinek lesz ez büntetés?), de említhetjük Antoniót, az életmentő tengerészt, akinek a kivégzéséről mindössze egy odavetett mondatból értesülünk. A zenészek jól jártak, őket kifizették.
A szereplők valószínűsíthető hiányérzetei nem kapnak hangsúlyt, ez a rendezés nem érezteti, hogy ez nem igazi happy end, ha a néző maga nem kezd gondolkodnia részleteken, akkor azzal megy haza, hogy minden rendben van. És nem ezt szeretnénk legalább ideiglenesen érezni? Meg is kapjuk.
A darab mégsem lesz túlságosan rózsaszín. Malvolio záró mondata megmaradt reális fenyegetésnek, nincs lepuhítva, elviccelve. Az összes ökörködésért, gúnyolásért jönni fog a bosszú, a kierőszakolt happy end csak ideiglenes. De az már a történeten kívül fog bekövetkezni, és nekünk nincs félnivalónk, hiába nevettük ki mi is az udvarmestert. Nem mi élünk Illíriában, nem mi kergetünk irreális álmokat, ismerjük félre vágyainkat és csapjuk be magunkat. Mi nyugodtan mehetünk haza...
Ps. Kállay-Tóth Anett képeit használtam fel a színház Facebook-oldaláról. Ha lesz több elérhető kép, még utólag ki fogom egészíteni a bejegyzést.
