Nagyon jó hangulatban ültem be ezen a kedd délelőttön két BFZ-templomi koncert között a Puskinba, a „Magasságok és mélységek” c. film sajtóvetítésére. A történet nem volt ismeretlen, Lovas Rozi podcastjának köszönhetően („Egyszer lent”) elmondhatom, hogy eléggé tisztában voltam Sterczer Hilda és Erőss Zsolt közös történetével kapcsolatban, és éppen ezért nagyon érdekelt, hogy mit lehet ebből filmes eszközökkel kihozni. Feltételeztem az előzetes beharangozóknak köszönhetően, hogy a róla készült filmben az Erőss Zsolt halála utáni időszak és a gyász feldolgozása lesz a fókuszban.
Most néhány benyomásomat rögzítem, ugyanúgy az a fő kérdésem, mint mindig: miért érdemes elmenni a moziba és pont ezt megnézni?
A film valóban a balesete, és lábamputációja óta már celebnek IS számító hegymászó helyett az özvegy élethelyzetére koncentrál, aki láthatóan végig igyekezett higgadtan szembenézni a rá váró új nehézségekkel, igazi hegymászóként mindig józanul mérlegelve. A legtöbb ember feltehetően egy ilyen tragédia súlya alatt összetörik, ahogy a film nézői közül is kevesen lehetnek majd, akiket a látottak egyáltalán nem rendítenek meg. Egy csomag papír zsebkendő bekészítését melegen ajánlom, nekem is szükségem volt rá, bár sok minden mondható el erre, de az nem, hogy érzelgős, vagy hatásvadász lenne.
(Már előre elnézést kérek azoktól, akik nagyon informatív posztot várnak, nem, ez talán túl személyes is lett – túl sok ponton érintettek meg a látottak, emiatt is vártam vagy tíz napot a posztolással, bár eredetileg az indafotó akadozása miatt nem tettem ki azonnal a film megnézése után egy nappal készült első verziómat.)
Aki valaha gondozott már egyedül két kis gyereket, akár csak néhány napig, az talán – hozzám hasonlóan – már átérezte annak a nehézségét is, amikor még mindössze arról értesültünk, hogy egy több hónapon át elnyúló expedíció idejére marad egyedül Hilda, a főszereplőnk. (Ez tényleg elsősorban róla szól, és nem a férjről.) Eleinte nem történik semmi különös, csak a gyerekek szükségleteit kell ellátnia, innen oda hurcolnia őket és a nagyobbik kérdéseire válaszolni.
(Lenyomtam 2006-ban így 10 hónapot, napi öt és fél óra alvással sikerült helytállnom – életem legnehezebb időszaka volt. (Akkor szoktam rá úgy igazán a Figaróra, és komoly szerepet tulajdonítok Kovalik Balázs előadásának abban, hogy ezt átvészeltem, ebből következett később az „operák túladagolása” is, ennek folyományaként pedig ezen a felületen 600-nál több operás bejegyzés. Minden mindennel összefügg.) )
A kisgyerekes periódus még két szülő folyamatos jelenléte esetén is kemény, plusz akadályok nélkül is, így Sterczer Hilda számára pont elég nehezítés volt az, hogy a férje celebbé válása után keveset volt vele. Már abból is sok tanulság leszűrhető, ha bemutatja egy film, hogy mi lesz egy normálisnak mondható kapcsolatból, amikor az egyik fél hirtelen híresség lesz, már alig van otthon.
Itt ennél azért még több történik: ez a bizonyos celebesedő hegymászó, aki folyamatosan előadásokat tart és ezekből tudja az újabb expedíciókat beindítani, meg is sérül, de ennek ellenére nem képes leállni, sőt még csak arra sem, hogy ne a nyolcezreseket célozza meg, hanem beérje könnyebben megközelíthető helyszínekkel.
A film nyilván a Himalája és a hegymászás téma miatt is érdekelt: évekkel ezelőtt egy barátnőmmel 21 nap alatt megtettük az Annapurna körtúrát egy-egy 12 kilós hátizsákkal. A terep nem volt túl extrém, a sziklamászáshoz semmilyen szinten nem kötődött, de az alapos akklimatizációra szükség volt. Volt benne egy 5600-as hágó, amelyen csak át kellett menni, 3500-ről indulva és 2500-re érkezve egy napon belül, mégpedig az út közepén. Az egészben ennyi a nehézség, ez az egy hágó. Az út félidejéig mindenkiben ott volt az aggodalom, hogy elkapja-e a magashegyi betegség, vagy nem – előre nem lehet ezt biztosra venni, edzésekkel sem lehet rá készülni. Miután engem elkapott, és csak annak köszönhetem, hogy le tudtam mászni a hegyről, hogy Orsi segített (és a két hátizsákot felváltva vitte előre az utolsó kilométeren már), nyilvánvalóan megérint az összes ilyen történet, különösen, ha a Himalájához köze van. Ismerős a helyzet, amikor valaki egy projektet mindenáron végig akar nyomni, akár úgy is, ha nem éli túl. Néha van, amit nem lehet feladni – különösen akkor, ha valaki már túl sokszor fordult vissza.
Erőss Zsolt baleset és az amputáció egy harmadik személyes élményt is előhívott belőlem: az apám orvosi műhiba miatt – csak azért, mert a kórházban nem kapta meg a hat éve szedett vérhígítóját egy hónapon át – szintén elvesztette az egyik lábát, térd fölött. Azzal a nehéz műlábbal, amit kapott, Erőss Zsolt se nagyon ment volna hegyet mászni. (A TB mérlegelte apám korát, 70 év fölött eleve nem írnak fel korszerűbbet, nehogy túlterhelje a szívét a túlzott mászkálással.) Az apám persze nem is volt ez a "csakazértis megcsinálom" típus, csendben elüldögélt a tévé előtt még 17 éven keresztül, és még attól is félt, hogy bárki ismerőssel találkozzon – voltaképp szégyellte, hogy mozgássérült lett. (Ez itt a reklám helye: érdemes figyelni a gyógyszerekre…)
Jóval több olyan mozgássérült lehet, aki csendben meghúzódik, nem akar semmit bizonyítani, és könnyedén lemond korábbi kedvteléseiről is, és inkább egy jó minőségű tolókocsira gyűjt, nem egy hegymászásra is alkalmas műlábra.
Erőss Zsolt pont emiatt válhatott példaképpé: a saját útjához való ragaszkodása és a küzdőképessége miatt. Akár erről is szólhatott volna a film, és láthattuk volna hősként beállítva.
Ez a film ugyanezt a sorsot másként közelíti meg: a környezet, a család számára ez az elhivatottság, Erőss Zsolt feltétlen ragaszkodása a kitűzött céljához (megmászni mind a 14 nyolcezres csúcsot) mégsem lehetett egyértelműen jó. A filmet nézve csak felmerülhet bennünk: balesete után nem választhatott volna egy másik életcélt Erőss Zsolt, egy olyat, amelyik lehetővé tette volna, hogy még fel tudja a gyermekeit nevelni, és egy ennél általánosabb kérdés: át lehet-e egy életet egy másik vágányra terelni? Előbb-utóbb úgyis elfogytak volna a nyolcezresek (ahogy megtudtuk már csak négy maradt mászatlanul), utána mindenképp szükség lett volna egy újabb célra.
A film nézői között is lehetnek bőven, akik hasonló váltásra készülhetnek, akár külső, akár belső okból. Néha kénytelen valaki megtalálni azt a B tervet, még akkor is, ha egész életében biztos volt abban, hogy az A működni fog, és nem lesz fennakadás. Én is éppen így vagyok, egy éve feladtam a tanítást, amelyre 16 éves koromtól készültem, szerettem, de a jelen helyzetben vállalhatatlannak érzem, és nem lett volna megoldás a kockás ing vagy a polgári engedetlenség. Muszáj valami másik utat találnom, éppen ebben a folyamatban vagyok – ahogy a filmben többször is hangsúlyosan elhangzik: a hegyről le kell jönni.
Az, hogy Csoma Sándor filmje ennyire jó lett, érzékenyen érintett, PÁL EMŐKE személyiségén, színészetén, kisugárzásán múlt elsősorban. Pál Emőke által Sterczer Hildával
nagyon együtt lehet érezni, és ezek után nyilván meg fogom ragadni az alkalmat, hogy színházban is megnézzem, ha egy mód lesz rá.
Elhittem neki, hogy ő maga az özvegy, a saját életéről beszél, mellesleg szintén el tudtam fogadni Erőss Zsoltnak Trill Zsoltot, aki viszont éppen nem volt ismeretlen számomra - első magyarországi vendégjátéka óta rengetegszer láttam (és az több mint 25 éve volt már).
Nagyon jónak éreztem a teljes szereposztást, örömmel láttam a többi színészt is.
A film után még aznap éjjel elolvastam Révész Szilvia riportkönyvét is, amelyben Hildával beszélget. Ebben is találtam egy fontos mondatot: mindenkinek megvan a saját csúcsa, és ezt kell megtalálnia. Már ez sem egyszerű…
A film feltehetően így vagy úgy, sokakat megérinthet, ahogy a fentiekből látszik, nekem elég sok ponton közöm lett hozzá. Csak ajánlani tudom, hogy mindenki személyesen győződjön meg arról, hogy neki miről szól.
