Ha valaki az éppen egy évvel korábbi bejegyzésemet is átfutja (itt), akkor lehet, hogy több konkrétumot megtud az operáról magáról.
Ma összességében negyedszer láttuk a tavalyi rendezést, új szereplők beállásával. Ez volt a második előadás, lesz még hat - aki nem látta, bevállalhatná.
Előljáróban a szereplőkről annyit, hogy nekem Sümegi Eszter jobb Arabellának tűnt, de rá is és Bátori Évára is az igaz, hogy nehezen hisszük el róluk, hogy 30 évvel fiatalabbak a valós koruknál. Nyilván a szerepet fiatalabb énekes nem tudná elénekelni, lehetnek olyan nehézségei, amelyeket egy civil nem lát. Zdenkaként Keszei Bori illúziókeltő minden tekintetben. Ami érdekes, hogy sokkal rámenősebb húgot játszik, mint Váradi Zita tavaly. Pataki Potyók Dániel volt Matteóként a bajkeverő katona, aki nagyon passzolt Váradihoz és mindketten visszafogottabbra vették a figurát. Váradi a száz évvel korábbi grófkisasszonyként még szégyenkezett amiatt, hogy egy férfival töltötte az éjszakát és ez kiderült. Arra se volt büszke, hogy átverte Matteót (Arabellának tetette magát a sötétben) és nem is igen mert a szerelmére nézni, aki szintúgy meg volt zavarodva, mert 3 perc alatt nem tudta kiverni fejéből Arabellát, akibe hosszú hónapokig szerelmes volt. Ma Keszei Bori és Horváth Isvtán a helyzetet könnyedén vette, ők egy pillanat alatt maguk mögött tudták a múltat. (Lehet, hogy túl sok próbát nem is kaptak, hogy átéljék a folyamatot.) A szülők rendben voltak (Gábor Géza - Temesi Mária), ma a lányát lényegében kiárusító apából nem lett igazi pojáca, mint tavaly. Tomasz Konieczny összességében igazi minőségi szerepformálást nyújtott, ráadásul egy gyönyörű, erőteljes bariton hanggal. Jó volt, de akkor sem éreztem, hogy a két szereplő között létrejött volna az a varázslat, ami nélkül lényegében egy érdekházasság megszületéséhez asszisztálunk. Tavaly Larsen ha hangilag ezt a szintet nem is hozta, de a szerelmet és a hangulatváltozásokat igen. Ezen a ponton nyilván megoszlanak a vélemények, hogy a színészet mennyire fontos - én a magam részéről lényegesnek tartom, hogy átélhető-e egy történet, vagy csak el van énekelve. Ez esetben a néző fantáziáján még az átlagosnál is több múlik.
Ha valaki vele nem látta az előadást, nyilván nem fogja hiányolni Larsent, de mi azért kicsit visszasírtuk. Még akkor is, ha Tomasz Konieczny nyilván jobb hangú, Wotanként évekig emlékeztem rá és boldog voltam, hogy itt láthatom Pesten. (Múlt pénteken a Staatsoper programjában fedeztem fel, hogy Bécsben Ringet énekel, és persze elkezdtem vágyakozni utána. És erre tessék, most itt van, mindössze egy hét telt el.)
Nyugi volt a Házban, igazolatlanul távol volt vagy 200 néző, így a páholy második sorából az elsőbe átülve élvezhettük az előadást, bár egy foghíjas ház látványa alapvetően lehangoló, talán kihathat a színészekre is. Nagyon nem értem, hogy az elismert énekes jelenléte miért nem inspirált többeket arra, hogy eljöjjenek. Az Arabella kuriózum, a jelenlegi vezetése az operának törekszik széles Strauss-repertoárt előállítani, egyszer pláne meg lehet nézni. A zene miatt is, ill. a történet is andalító - vonzó lehet, ha valaki a romantikát szereti.
Persze ez az andalítás csak a felszínen igaz, mert Arabella, aki mintegy 5 perc beszélgetés után, amelyet mindössze három ember zavar meg, kisüti azonnal, hogy ez az ember az Igazi, el is döntik a házasságot. Mit lehet a nagy boldogsággal kezdeni? Mi van akkor, ha valaki évekig várja a nagy Ő-t, aki aztán betoppan váratlanul?
Straussnál Arabella az összes volt udvarlóval hatékonyan lezárja a flörtjeit egy órán belül, majd hazamenne a bálból, hogy egyedül élvezze "az eljövendő boldogság tudatát". Miféle boldogság jöhet, gondolhatjuk, hogy fog a tahó vidéki birtokos és a finom grófkisasszony összecsiszolódni az isten háta mögött? (Ez a kulturális háttérbeli különbség lényegében ugyanaz, mint a ma ismertetett könyvbeli, lsd. A pasi a szomszéd sír mellől. Véletlen egybeesés ugyan ez, hogy két hasonló problematikájú művel találkoztam épp ma, de csak jelzi ez is, hogy általános jelenség az, amikor az ellentétek vonzzák egymást.)
De aztán mégsem ezzel vagyunk elfoglalva az előadás közben, hanem követjük a szélsebesen pörgő eseményeket. A férfi félreértés áldozata lesz, féltékenyen meggyanúsítja az egy órával korábban beszerzett menyasszonyát. Természetesen ott a megírt kibékülés és az ismételt egymásra találás. Csak egy a gond: a magyar előadásban az ünnepélyes eljegyzéshez a végére előszedik a második felvonás báli díszletét, megspékelik egy hangulatvilágítással, háttérben a hó lepte mesebeli Bécs képe. Miután a jelenet előtt Mandryka, a hősünk egy széken elalszik, könnyen gondolhatja azt a néző, hogy ez a romantikus boldog kép mindössze álom. Kételyeink nem oszolhatnak el, az eljövendő boldogság helyett lehet, hogy jön a kiábrándulás, a hétköznapok szürkesége vár nemcsak az elegáns operából távozó nézőre, de a főszereplőkre is. De álmodozni lehet, elképzelni ezt az eljövendő boldogságot - ami persze a jelenből teljes egészében hiányzik.
Megjegyzés: az Opera jövő évi teljes programja már kiadásra került, haza lehet vinni a műsort, lehet válogatni. Lesz Mefistofele nyolcszor, nem lesz Anyegin, hiába épp azzal reklámozza a jövő évi bérleteket az Opera. Rajta Fekete Attila és Bretz Gábor képe, a párbaj előtti jelenetben. Egyik sem felismerhető, viszont tudni lehet, hogy ők azok. Holnap megpróbálunk egy Aidát (benne a mi Fekete Attilánk ugye, nem kihagyható) az Erkelben, annak ellenére, hogy az egész ház el van adva. Szinte kedvet kaptam mostanában a reménytelen esetekhez, majd elválik, hogy mi lesz.