Kovalik Balázs Elektra-premierje 2007 novemberében volt, amikor munka mellett az olasz szakomat végeztem éppen, és csak nagyon indokolt esetben hagytam ott este a két lányomat valami színházi élményért, hetente kettőnél nem többször. De a rendező miatt erre fontos volt mennem.
Annak ellenére, hogy érzékeltem a kivitelezés profizmusát, nem ez volt a kedvenc Kovalikom, mélyen nem érintett, „hideg előadásnak tűnt”. Később csak 2010-ben egyszer, majd 2014 júniusában még egyszer láttam a Strauss-fesztiválon, utóbbiról már itt a blogomon is van nyom. (Amit abban leírtam, azt igyekszem nem ismételni, változatlanul igaz, a szereposztás pedig alig tér el.)
Ennek ellenére örültem, hogy idén elővették megint, és mivel a nagyobb lányom országos drámaversenyre készült, elvittem a színpadi próbára, hogy lássa a rendezést, majd a másik, nem operába járó lányommal megnézettem a vasárnap délelőtti utolsó alkalmat. Bertára nem kifejezetten hatott Elektra, Klytaemnestra pedig taszította. Az egyetlen szereplő, aki tetszett neki, a Miksch Adrienn által játszott Chrysothemis volt. Ha valaki végiggondolja, ez azt mutatja, hogy megtalálta a mű egyetlen valóban szerethető alakját, rajta kívül senki másba nem lehetett belekapaszkodni, ez valóban így van.
Ha már itt kezdtem, akkor elmondhatom, hogy Miksch Adrienn alakítása a próbán is és most is igazán tetszett. Ezt már 2014-ben is részleteztem, akár ide is másolhatnék mindent, amit róla írtam akkor. Vannak énekesek, akik nekem úgy tűnnek, hogy mindig tökéletesek, nem észlelek semmi lazaságot, ha hibáznak is, az én szintemen ez nem észrevehető. Miksch Adrienn egyike ezeknek, aki immár három éve minden esetben meggyőzött, és várom, hogy megint szerepeljen A tenorban a hónap végén.
Ez a Chrysothemis egy nagyon érzékeny, szeretetéhes fiatal lány lett az alakításában, aki szívesen kötődne az anyjához is, Elektrához is, de mégsem talál kapcsolódási pontokat, és egyáltalán nincs semmi kilátása egy kevésbé magányos életre. Jó ellenpontot alkot Elektrával, viselkedésük is kiemeli a kettőjük közötti kontrasztot, nemcsak a ruhájuk színe (fehér illetve fekete menyasszonyi ruhát viselnek).
Rálik Szilvia Elektra alakítása kétségbevonhatatlanul igazi nagy teljesítmény, de nem az első, vele kapcsolatban már régen megszoktuk, hogy rendkívül hosszú szerepeket is magától értetődően énekel el, és nem most vált Elektrává. Éppen ezért őt nézve az alakításon magán túl, a történetből levonható tanulságokra kezdtem gondolni, mégpedig két mozzanatra különösen.
Elektra képtelen szabadulni apja emlékétől, nem tudja megemészteni erőszakos halálát, és – immár tíz éve – anyját hibáztatja. Erősen úgy néz ki, hogy nem jutott eszébe, hogy a család tragédiája nem itt, sőt még csak nem is a trójai háború elején, Iphigénia feláldozásával kezdődött, Aigiszthosznak is vannak kiheverhetetlen sérelmei. Nincs egyetlen igazság, és a tény, hogy tíz éve nem tud kijönni a fürdőből, ahol apját megölték és a többieknek sem hagyja, hogy túllépjenek ezen, élhetetlenné teszi a hangulatot. Ráadásul hiába érzünk részvétet iránta, mégsem kerülünk hozzá közel. A múlt sebeinek hordozása a rendezésben kifejeződik abban, hogy egy fácskát vonszol maga után, amely egy műanyag zsákból nőtt ki, nem a természetben él. Ebben a képben benne van az egész helyzet természetellenes mivolta, illetve: ahogy a fát is el lehetne ültetni, Elektra problémáját is meg lehetne oldani, de ahhoz is ki kellene ebből a közegből jutni.
Azon kívül, hogy Elektra nem képes leszámolni a múltjával, a megoldást mástól várja. Tíz éve nem cselekszik, várja haza Oresztészt, akinek bosszút kellene állnia a nevében is. Ez is tipikus, a halogatás, a másra várás. „élni és mégsem élni” – hangzik el a műben – tíz év tehetetlenségének utolsó pillanatait követhetjük. - Érdekes látni, hogy amint megtudja, hogy Oresztész halott, abban a pillanatban aktivizálja magát, és meglehet, egyedül is végrehajtaná a bosszút, amit megtehetett volna már közvetlenül apja megölése után is. A történet dramaturgiája alapján erre mégsem lesz szükség, Oresztész megérkezik, és egyből cselekszik.
Kovalik némileg megváltoztatja Strauss befejezését, amelyik szintén már eltért attól, amit a legtöbb Elektra-feldolgozásban találunk. Jelen esetben Orestes nem áll meg anyja és Aegistus megölésénél, egy egészen új világot hoz, amelybe nem viszi át testvéreit sem, nekik is pusztulniuk kell. (A megoldást nézve felmerülhet bennünk, hogy valóban Orestés-e az, akit látunk, vagy sokkal inkább egy csaló, aki egy puccsal szeretné megragadni a hatalmat. Ez – ahogy a saját bejegyzésemet elolvastam – legutóbb is hasonlóképpen eszembe jutott.)
Ez a 2007-es előadás mentes az aktuálpolitikai utalásoktól, de így is eszünkbe juthat, hogy mi van ha azt látjuk, hogy éppen egy sokat szidott, velejéig romlott rendszer bedől, az érintettek kicsit ünnepelgetnek, és egy még keményebb diktatúra lesz belőle . Biztosan jobb lesz-e öltönyben, mint törülközőben? (A tapsrendre kijönni feltétlenül kellemesebb lehet azért rendesen felöltözve. El nem hiszem, hogy lassan tíz év alatt nem jutott senkinek eszébe, hogy a tapsrendre már civilben jönnek ki a művészek, egy törülköző egy magánénekesnőnek NEM megfelelő viselet, ha már nem szerepel.)
Bretz Gábor most is félelmetes és rezzenetlen Orestés, saját érzelmeiről sokat nem árul el, a terv érdekében muszáj visszafognia magát. Nem tűnik gyengének, nem tűnik a sors által üldözöttnek, akinek lelki válságot okoz a megtorlás. Geiger Lajossal együtt mintha két jóképű terroristát látnánk, akik hideg vérrel gyilkolnak. (Bretz Gábor néhány nap múlva háromszor is énekel a Puritánokban, legalább kétszer szeretném nézni.)
Az előadást nézve megint eszembe jutott, hogy a kisebb szerepeket éneklők is jelentős igénybevételnek vannak kitéve, nehezek a szólamok, pusztán annyi a különbség, hogy nem hálásak egyáltalán, mert kevés reflektorfény jut egy-egy énekesre, abban az egy-két mondatban kell tökéletesnek lenni. Miután ezeket az énekeseket is sok mindenben láttam, nekem így is különálló egyéniségnek mutatkoztak, és mindenki érdemes arra, hogy legalább a neve szerepeljen itt is, mert igazi teljesítmény az, amit végrehajtanak. Töreky Katalin az Elektra sorozat közben egy jelentős főszerepet (A bűvös szekrény) is bemutatott (ebben Bakó Antal is fontos szerepet kapott), így őket emiatt is külön figyeltem. Haris Nadin tavaly az Élet a Holdonban tűnt fel nekem. Mindketten igazi támaszai voltak a királynőnek, aki érezhetően megkönnyebbült, amikor meglátta őket ismét feltűnni. Megyesi Zoltán most a fiatal szolga rövid szerepében látszott. Zavaros Eszter az egyetlen Elektra-párti nő, így ő talán a legjobban megjegyezhető, Farkasréti Mária – aki az én Marcellinám a Figaro 2.0-ban – most a lányok felvigyázója, megúszta legalább azt, hogy egy törülközőben kelljen énekelnie. Fodor Beatrix nagyszerű Grófné volt három nappal korábban egy operabeavatóban, róla ezt is megemlíteném. Bakos Kornélia, Vörös Szilvia és Simon Krisztina most is hozták a szokásos jó formájukat – az egész csapat együtt volt, és átjött általuk, hogy mennyire rossz lenne ebben a közegben élni és nemcsak azért, mert mindenki tele volt lemosni való vérfoltokkal.
László Boldizsár énekelte most Aigistus nem hosszú, de lényeges szerepét. Általa láttunk egy elpuhult és kéjvágyó embert, aki már rég túllépett a tíz éve történteken, és Elektra számára nem több, mint zavaró akadály, de valami miatt nem vacakolt azzal, hogy felesége lányát is eltávolítsa. Egy igazi embert látunk.
Ez a rendezés legfontosabb jellemzője, hogy valóban minden szereplő átváltozik, nem maradnak operaénekesek. Ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatnánk, és beigazolódik az is, hogy ha megfelelő feladatot kap valaki, ami az alkatához és a habitusához illik, akkor nagyon jól tud érvényesülni a kisebb és a nagyobb szerepekben is.
Végezetül legyen szó Komlósi Ildikó Klytaemnestra alakításáról, amelyik különösen figyelemreméltó. Az énekes alapvetően királynői alkat, árad belőle a magabiztosság és a nőiesség, ez így volt mindig, már 1988-ban is, amikor először láttam, így nagyon szerencsés, hogy most pályája során először ezt a szerepet is eljátszhatta. Árnyaltan formálja meg ezt a részben bűntudattól gyötrődő asszonyt, akinek voltak valós sérelmei is (lányának a meggyilkolása elég ok lehet önmagában is a bosszúvágyra), Elektrát gyűlöli is, mert emlékezteti folyton a tettére, de szereti is, mert mégis a lánya. Nyomasztja ezen kívül a közelgő öregség is, Orestes létezése pedig önmagában is örökös bizonytalansággal tölti el. Nagyon szépen felépített jelenet, ahogy Elektrához közelít, próbálja megbékíteni, majd eljutnak oda, hogy kénytelen eltűrni, hogy baltával fenyegessék. Ezen a ponton – ahogy három éve is – Rálik Szilvia mozdulataiból valóban azt gondolnánk, hogy meg is fog történni ez a gyilkosság, most azonnal, késlekedés nélkül. Lenyűgöző ez a királyné, emlékezetes marad, mint Komlósi Ildikó Hercegnője a Triptichonban.
Ennek az Elektrának igazán lehetett örülni, én a magam részéről továbbra is várom vissza a repertoárra Kovalik Balázs további rendezéseit is.
