Augusztus 1-én este Balatonfüreden operamozi lesz. Ingyenesen megnézhető a június 26-án közvetített „Figaro3”, a Rossini-Mozart-Milhaud-Dömötör-Litkai-Máthé patchwork-opera, Dömötör András rendezésében.
Ebből a gesztusból kikövetkeztethető, hogy ez az Operaház számára is fontos előadás, és sokaknak meg szeretnék mutatni még mielőtt (a tervek szerint kissé rövidített formában) újra nézők elé kerülhet változatlan szereposztásban.
A bemutató éjszakáján azonnal írtam ennek kapcsán 21 ezer karaktert, mivel előre tudtam, hogy ha nem teszem, akkor vagy három hétig nem tudok rá reflektálni. Így is lett volna, csak ezen a héten tudtam a témához visszatérni, és némileg finomítani a szöveget, majd 18 új képpel ellátni a „Hoppá, Színház” jóvoltából, amelynek fotóit (másokat) ebben a jelentősen rövidebb ajánlóban is felhasználom.
Ebben a bejegyzésben egyetlen kérdés van: miért érdemes megnézni a 2022. májusára tervezett sorozat hat előadását – egy vagy akár több alkalommal?
Cherubino és a Grófné - Kálnay Zsófia és Fodor Gabriella
1.Működhet opera-beavatóként, felkeltheti az érdeklődést a Sevillai borbély és a Figaro házassága iránt– véleményem szerint megnézhető és megérthető felkészületlen nézőként is. (De szeretnék végre valakiről hallani, aki így látta – érdekelne a véleménye.)
2.Intellektuális élmény - a már beavatottakat n+1 Borbély/Figaro után is felvillanyozhatja az előadás gondolatgazdagsága, ahogy elemzi a szereplők viszonyait, nem hagyja ki a legvalószínűtlenebb mozzanat átültetését sem, sőt még saját kritikáját is tartalmazza.
3.Érdekes, korszerű a keret történet, vonzó a pszichológiai megközelítés, amely tudományos fantasztikus utópiaként is nézhető. A családállítás sokakat foglalkoztat, érdekes a Figaro világán belül átgondolni, hogyan válik valaki azzá, aki végül lesz. (León, a grófi család sarja nyomozásában vehetünk részt.)
A koncepció kivitelezése működőképes előadást eredményez, a három opera anyagát váltogatják, prózai betétek beillesztésével felpörgetik a cselekményt, és már a dinamikus kezdéssel felkeltik érdeklődésünket. (A második részben kevesebb a megszakítás, Mozartba nehezebb belebeszélni, mint Rossiniba – nézőfüggő, hogy kinek melyik rész tetszik jobban.)
4.VAN happy end, ahogy ez vígoperáknál megszokott és elvárt. KELL nekünk a derű, a humor és a remény, még akkor is, ha tudjuk, hogy irreális. (Rossini és Mozart lezárása se túl életszerű, lássuk be.) Feltétlenül örülünk, hogy nem Milhaud művével zárul le a cselekmény.
(Azt, hogy mi ez a vég, nyilván eszembe sincs elmondani – meglepetés, senki nem kombinálná ki a három darab együttes ismeretében sem, soha. De az előadás akkor is élmény lenne, ha valaki pontosan tudja, hogy mi lesz, mert egy kedves ismerőse már lelőtte neki a poént – egy operát ritkán tud tönkretenni a cselekmény előzetes ismerete…)
Ez még a boldog kezdet, az előadás legelső percei - a férfiak: Szegedi Csaba, Cser Krisztián, Cseh Antal
5.Leleményes, humoros szöveg, köszönhető Litkai Gergely, Dömötör András, Máthé Zsolt és Bíró Bence munkájának. (A nevüket ebből a rövid verzióból is méltatlan lenne kihagyni, sokat ad hozzá a szöveg stílusa az előadás élvezeti értékéhez.)
Sokszor tapasztaljuk, hogy modern operarendezésben is megmarad az eredeti szöveg, és mást látunk, mint ami elhangzik. Nagy pozitívum, hogy ez az alkotói csapat mer továbblépni, az ismert áriák is mind új szöveget kapnak. VAN ehhez felirat is (angol és magyar!), ismerjük el, hogy ez jól jön, az énekelt szöveg nem mindig érthető. (Az, hogy a megírt új szöveg mennyire jól énekelhető – nem nézői kompetencia, az énekesek nyilván tudják.)
6.Az előadás zenei minősége, amelyre garancia a jól zongorázó karmester, Cser Ádám személye. – Három szerző zenéjét hallgatjuk felváltva, de több a Rossini és még több a Mozart. A Milhaud részek kisebbségbe kerülnek (nem hosszúak, csak annak hatnak néha), és még jobban kiemelik a két „sláger-opera” zenéjének kellemességét. Az előadás minden néző minden kedvenc áriáját nem fogja tartalmazni, erre fel kell készülni. (Én leginkább Figaro negyedik felvonásbeli nőket szapuló áriáját hiányoltam, más mást fog. Sajnos, nem pluszok beemelése a téma, hanem húzni készülnek a már elkészült műből.) Annak kell örülni, hogy maradtak zárt számok, és élvezni lehet az előadásukat – ez is az opera műfajához tartozik, a közönség reakciói mutatják, hogy van erre igény.
León: Tarjányi Tamás
7.Díszlet és jelmez összhangja, harmonikus és érdekes látványvilág, amely Horváth Jenny (díszlet), Nagy Fruzsina (jelmez), Baumgartner Sándor (világítás) és Czeglédi Zsombor (videó) munkája. Megemlítendő a forgó ügyes felhasználása, amely nemcsak a változásokat könnyíti, de azt is, hogy az előadás időnként fel tudja villantani elhanyagolt címszereplőjét is.
A szereplőkre jellemző ruhák színszimbolikájára érdemes figyelni végig. Paradoxon: élénk sárgával lehet beolvadni a háttérbe, amelyik elvileg a legfeltűnőbb szín. Említendő, hogy a szkafanderszerű védőruhába öltöztetett, sárga maszkos statiszták utalnak csak a mögöttünk álló covidra. (Olyan hosszú szériát kívánok az előadásnak, hogy ezt a későbbi nézők már ne tudják értelmezni.)
A látványhoz tartozik a filmbejátszásokon megjelenő Kántor Csaba, azaz Rudolf Péter, akit sikerül szervesen így is beilleszteni a produkcióba (szinte várnánk, hogy kijöjjön a tapsrendre is). A youtube-on nézhető interjú, amelyet a rendező készített vele, a szereplő valódiságát erősíti.
8.Jól megválogatott szereplőgárda, alkatilag és hangilag is alkalmas énekesek szerepeltetése, akik CSAPATként vannak jelen.
A szereplők akár egyenként is kaphatnának külön sorszámot, a megtekintést egy-egy énekes miatt is érdemes bevállalni, mindenkit jó helyzetbe hoznak az alkotók. (Jó látni, hogy a szereplők jó formában vészelték át a covidot.)
Miután León családállításának lehetünk a tanúi, Tarjányi Tamás áll a középpontban. „Vele lehet menni”, felkelti maga iránt az érdeklődést az érzékeny fiatalember sorsa iránt. Prózai szövegei is nagyon rendben vannak, elmondható róla, hogy ő „León, a Profi”.
Sztankay Orsolya jól megoldja a terapeuta (egyes megjegyzésekből érezhetően Takács Katinak szánt) szerepét. Nagyon jó színész, bár más alkat – egy jelenetet leszámítva ez nem is probléma.
Az alkotók elébe mentek az operaénekesek színészi játékával kapcsolatos esetleges minőségi kifogásoknak: az előadásban kiemelik, hogy akiket látunk, azok nem színészek, hanem a cég alkalmazottai, akik León családját képviselik a családállítás során. Ügyes húzás.
JÁTÉKot nézünk, ezt húzza alá a második felvonás eleje közben az, hogy a szereplők bemelegítését nézhetjük, és így ráadásul van helye a Figaro nyitányának is, amelyiket mindig jó hallgatni. (Az „Opera Otthonra” közvetítéseihez sem véletlenül választották.)
Az „alkalmazottak” színészi teljesítménye szerethető, Dömötör András első operarendezésében jól hasznosítja csapatának erőforrásait, akár hozott ötleteit is.
Egyénenként tekintve a nagy család tagjait:
"Átöltözős jelenet" a második felvonásból - Susanna: Szemere Zita
Fodor Gabriella most lehetőséget kap, hogy az életvidám Rosinából indítsa a Grófnét, aki az előadásban árnyaltan mutatkozhat meg, teljes életet élhet. Nem egyszer elgondolkodhattunk, hogyan fér össze a két karakter egy személyben, de most itt a bizonyíték – az énekesnő elhiteti velünk a teljes"átváltozási folyamat" valószerűségét.
Szegedi Csaba Grófjáról ezúttal sem derül ki, hogy miért változott lelkes trubadúrból féltékeny nőcsábásszá (Beaumarchais nem ásott mélyre ez ügyben), de az énekes erőteljesen képviseli ezt az alakot ebben a verzióban is, ahogy már sokszor megtette a „hagyományos” Figaróban.
Szemere Zita Susannája most is bájos, de helyzeténél fogva nem válhat az előadás motorjává, és csak annak örülhetünk vele együtt, hogy legalább a Rózsa-áriát meghagyták neki.
Kálnay Zsófia apródként most is maga a tökély, férfiként vagy nőként, szinte egyre megy. Nem érezzük, hogy gond lenne, hogy a központban erre a szerepre „már csak nő maradt” – Mozart döntését indokoltnak látjuk, ha ő játssza Cherubinót.
Cseh Antal Bartolója ebben a formában felejthetetlen, ha meg is izzadhat játék közben. Kap mellé még egy kevésbé érdekes, de dramaturgiailag kihagyhatatlan intrikus szerepet is, aki az operai körforgásba frissen bekerült ifjú és üde tehetség, Süle Dalma (azaz Florestine) körül forgolódna…
És mi a helyzet Figaróval, aki elvileg a köbön szerepelne a produkcióban?
Egy (a rendezővel) kevésbé elégedett, de annál dinamikusabb Figaro - a "nagyária" közben fotózva
Cser Krisztián nem sok Milhaud-t énekelt, viszont csak két ziccer-áriája maradt. (Ezt a "csak"-ot "legalább"-nak is mondhatjuk.) Az a kettő viszont nagyon hatásosan hangzik el, nem felejthetően, és így összességében nem reklamálhatunk azért, hogy Figaro-mentessé vált a produkció és becsaptak minket.
(Akinek ennyi kevés az énekesekről, az még mindig elolvashatja a hosszabb ajánlóm megfelelő részét.)
9.Az előadás reflektál fontos ügyekre is, nyomokban tartalmaz társadalomkritikát, ahogy eredetileg Beaumarchais művei is – nem véletlenül volt betiltva. Teszi mindezt humorral, elegánsan – a megtekintők majd minden bizonnyal felfedezik benne a rejtett és kevésbé rejtett utalásokat, és viszonyulnak az alkotók véleményéhez. Az operajátszással kapcsolatos kritikai észrevételek apró megjegyzések formájában jelennek meg, érezhető, hogy egy, a próza felől érkező alkotói csapat néz rá a darabokra és ez jó.
Végezetül: felmerülhet a kérdés: többszörnézős előadás lesz-e ez, vagy ha kiderülnek a meglepetések, akkor már oda is a varázs?
Meggyőződésem, hogy ez is sokszor megnézhető, bár minden egyes héten az összes prózai résszel együtt azért nem hallgatnám újra, ahogy teszem ezt a Figaróval már több, mint 15 éve. (És ahogy tette ezt évtizedeken át Koltai Tamás is, akire nem tudok nem gondolni, ha a Figaro-téma szóba kerül, bár néhány napja volt halálának már a hatodik évfordulója. Hihetetlen. Erről a produkcióról biztosan részletesen akart volna írni...)
Hat előadás készül májusban, majd júniusban öt „rendes” Figaro - remélhetőleg semmiféle hullám nem áll útjába ezeknek – közelről vagy távolról, de drukkolni fogok, hogy sikerük legyen.
