Immár negyvenedik alkalommal adták át a színikritikusok díját 19 olyan kritikus voksai alapján, akik a tavalyi évadban 90 bemutatónál többet láttak, tehát van rálátásuk az egész évadra. Még voltak hárman, akik 50-et, így kisebb pontértékben ők is szavazhattak – ez egy új kiegészítés, amelyről, illetve minden szavazatról részletesen olvasni lehet a Színház folyóirat októberi számában.
Az egyes szavazatokat látva erősen árnyalódhat majd a kép, és az is kiderül, hogy a jelölteken kívül hány másik vidéki, határontúli, független és gyerekelőadás szerepelt még. Az, hogy kik kapják a díjakat, erős összefüggésben van a minőségen túl azzal IS, hogy hova könnyű eljutnia egy kritikusnak, és akár azzal is, hogy hova hívják meg.
Idén a 16 kategóriából három díj ment vidékre mindössze, de ne rohanjunk még előre...
Jöjjön először némi leírás magáról az ünnepi eseményről, amely a Katona József Színházban történhetett meg, és persze néhány szubjektív megjegyzés is. 1 óra 45 perc volt szünet nélkül, és még egy órát maradtam beszélgetni utána – ezek után nem csapom össze pont ezt a bejegyzést.
Nagyon ritkán voltam díjátadón, jellemzően ütközött éppen valamilyen fontos előadással, de ettől függetlenül én is minden évben alaposan átnéztem a jelöltek listáját, és vagy harminc éve részletesen elolvasom a kritikusok indoklásait. Ilyenkor megállapítom, nemcsak azt, hogy a felsoroltak közül hány lett volna az én képzeletbeli lapomon (jelenleg 11 a 22 jelöltből, azaz a fele említődött is az én évadértékelőmben), de azt is, hogy mely előadásokat kellene mindenképp pótolnom. (Ezúttal szintén 11, valamely kategóriában érintett előadást nem láttam.)
I.A műsorról
A díjátadó gálát Markó Róbert rendezte, a Katona (Bányai Kelemen Barna, Mészáros Blanka, Ónodi Eszter, Vizi Dávid) az Orlai Produkció (Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia és Mészáros Máté) és a Győri Vaskakas Bábszínház művészei (Horváth Márk, Markó-Valentyik Anna) vettek benne részt előadóként, díjátadóként, sőt a katonás vezető művészek Ötvös András főszakács-műsorvezető irányításával konyhalányi szerepkörben, konkrétabban krumplipucolóként is. Összetett hasznosítása ez a rendelkezésre álló erőknek, de ezeket a színészeket még így is jó volt nézni, és közben vissza is emlékezhettünk, hogy őket korábban hány nagyon jó előadásban is láthattuk már ugyanezeken a deszkákon. Székely Csaba írta a szereplők valóban spontánnak tűnő szövegei közül a vitát Ötvös András és Bányai Kelemen Barna között, hogy kell-e szalonna a paprikáskrumpliba, azaz pityókás tokányba. A Katona színpadára a parasztkonyhát pedig a az egyik díj várományosa, Cziegler Balázs díszlettervező "álmodta meg", saját korábbi katonás díszletének néhány darabját újrahasznosítva. Már a műsor közben kiderült, hogy a Céhnek kék színű fazekak vásárlására nem futotta, viszont volt forrás a kékfestő terítők megvarratására. (Utóbbi egy utólag kiszivárogtatott titok, amelyet most a nyomhagyás miatt azért beleírok mégis az utókornak.)
Ötvös András munkában, mellette a rendező - Markó Róbert
Ha valakinek feltűnt, hogy már a címben is ez a népszerű, ámde egyszerű ételt hoztam szóba, és látták a fenti képet is, az sejti nyilván, hogy ez nem véletlen.
Az alkotók főműsorként paprikáskrumplit főztek, amelyet a magyar színházi élet metaforájának nyilvánítottak. Ötvös András viszonylag sikeresen alakította a hozzá nem értő benyomását, nyilván rendezői instrukciókat követve, hogy a metaforát kiteljesítsék.
A fenti képen látható katonás színészek végezték az előkészületi munkákat, amelyekre nyilván a színpadhoz közelebb ülők jobban ráláthattak. (Nagyon hátra voltak rendezve, Markó Róbert nem akarta, hogy Ónodi Eszter és társai elvegyék a fókuszt a főzésről - átjött ez a szándék is.) Fontos szerepük volt, kolbászt karikáztak, pucolták az előfőzött krumplit, amely a műsor közel két órája alatt nem főtt szét mégsem a rendelkezésre álló nem túl nagy rezsón, ahogy az egész program sem vált egy percre se hosszúvá vagy unalmassá. Továbbá minden díjazott is hozzájárult az étel elkészítéséhez, a szükséges hozzávalók, fűszerek általuk kerültek a fazékba. Az előadás közben egyre érzékelhetőbbé vált az étel illata is, amelyet néhány díjazott erős gyanakvással szemlélt és elidegenítő megjegyzésekkel is kísért. (Mindenkinek nem is juthatott volna, muszáj volt a gyávább nézőket elriasztani.) Ezúttal e művészek nemcsak alkotói, de kritikus szerepkörben is felléphettek. Ezek után kellemes meglepetés volt az, hogy az előadás után a Kantinban nemcsak kiváló pogácsa, meggyes rétes volt a többféle bor mellé (hát igen, a címkéket nem néztem meg, erről nem tudok beszámolni), de a paprikáskrumpli, mint fő attrakció mégis ehető volt, ha kissé sótlan is. Ráadásul lebomló tányérokon kínálták, nem valami ócska műanyag akármiben. Ez az étel állaga miatt nyilván nem rúghatott volna labdába egy főzőversenyen, de nekem ízlett – majdnem két órán keresztül ezt néztem, hogyan alakul a sorsa. Akár ezt is tekinthetem metaforának.
Összességében ilyen a mi színházi életünk is, aki nagyon akarja, az nagyon sokféleképpen értékelheti, de lehet szeretni is.
Még az értékelés előtt hozzátenném, hogy ugyan nagy érdeklődéssel szemléltük az ételkészítést, de ennél többet is kaptunk. Minden díjosztás előtt a konyhalányok (és fiúk) kara énekelt a feszültséget némileg fokozva, Dargay Marcell kísérte őket zongorán, aki a produkció zenei vezetőjeként minden kategóriához másik dallamot is választott.
Orlai Tibor színészei az ünnepség vége felé négy részletben olvastak régebbi kritikusdíj-indoklások szövegeiből is, amelyeket Papp Timea válogatott. Ezek mindegyike poénként működött, bár ez a trió – na még egyszer: Mészáros Máté, Kovács Patrícia és Járó Zsuzsa -bármilyen szöveget képesek lennének szórakoztatóan felolvasni.
Mészáros Máté néha egy-egy megjegyzést beleszúrt, de a korábbiak után nem zárnám ki, hogy ezeket is Székely Csaba vagy a rendező írta bele a szövegbe, pontosan annyira saját szövegnek tűnt, mint a korábbi „szalonnás” beszélgetés. Igen, ezen a gálán csupa olyan színész dolgozott, akik el tudják hitetni egy szövegről, hogy az nekik jutott eszükbe. A nézőtéren ülő nem egy kritikus meghallgathatta régi szövegét – MGP és Koltai Tamás neve is többször elhangzott, akikre viszont csak mi szoktunk visszagondolni. (Akit ezek az idézetek érdekelnek, a Színházi Kritikusok Céhének fb-oldalára mehet rá, ott több is van az elhangzottak közül.)
Valóban jól szórakoztunk, miközben vártuk, hogy a legfontosabb díjakat is kiadják végre, a feszültség az előadáson fokozatosan növekedett.
Az egész gála hangulata, a térdnadrágban és elegáns zakóban megjelenő műsorvezető megjegyzései mind utaltak a színháziakat sújtó elvonásokra, a TAO-törvényre, és nem kívántak úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond. Ezt jobban semmi más nem is fejezhette volna ki, mint az, hogy az előre kihirdetett életmű-díjas, Pogány Judit József Attila „Hazám” című versét mondta el nyitányként. Nagyon sok kemény sor van a versben, akinek nem ugrik be, hogy ez melyik, olvassa el itt.
A nézőtéren egy-két üres szék volt mindössze, ezúttal álló nézők nem voltak, ahogy a színház legtöbb előadásán ezt megszokhattuk, viszont egy Színházi Élethez hasonló orgánum hírt adhatna akár e jelenlevők feléről, mert sok előadást nemcsak a színház igazgatója, rendezője, de számos színésze is képviselt. A díjazottak beszédeikben rendre felsorolták néhány munkatársukat, sőt olyan is akadt, aki a háttérdolgozókkal együtt előadása összes közreműködőjét felemlítette. Akár megtette ezt valaki, akár nem – nem is kérdéses, hogy a színház közösségi művészet, és még egy monodráma színpadra állításához is sok ember munkájára van szükség. Éppen emiatt joggal büszke egy-egy színház a színész-díjakra is, hiszen az az egy-két ember nem tudott volna kiragyogni, ha a többiek nem jó partnerek.
Többen is voltak, akik a saját kategóriájuk másik jelöltjének méltatásával kezdték, amely szintén szimpatikus megoldás volt. Úgy tűnik, miközben sok művész méltatlanul későn jut egy kevés elismeréshez, nehezére is esik szembenéznie a nyilvános elismerés helyzetével. Összességében kevés a színvonalas visszajelzés (ha nem számítjuk ennek a rajongók "fantasztikus, zseniális, tökéletes" jelzőit a fb-kommentekben), nincs elég forrás a kritikusok működésére sem, ahogy a független színházi alkotókéra sincs. Ez pedig nagyjából így volt harminc éve is, amióta követem ennek a világnak a történéseit. Folyamatos a válsághelyzet érzete, de ahogy az este folyamán az egyik szövegben elhangzott, ez szükséges is ahhoz, nehogy lanyhuljanak az alkotók. ) (Hát nem is tudom, lehet, hogy egyszer ők is kipróbálnák a bőség zavarát.)
DE most már jöjjenek a díjak, a gála sorrendjében:
Ha sokak titkos szavazata alapján valaki/valami bekerül a háromba-négybe egy-egy kategóriában, az már feltétlenül figyelemre méltó teljesítmény, hát még akkor, ha több kategóriában is jelen van.
Éppen ezért még mielőtt belekezdek a díjazottak kiemelésébe, előre gratulálok minden jelöltnek.
1.A legígéretesebb pályakezdő:
Két színész – Markó-Valentyik Anna és Vizi Dávid – és egy rendező, Tarnóczi Jakab volt a három jelölt.
Különösen nagy dolog, hogy ebbe a kategóriába bejuthattak.
Markó-Valentyik Anna ráadásul főleg Győrben dolgozik, havonta csak kétszer látható Pesten, legközelebb október 16-án a Bábszínházban, ahol jó lenne megnézni.) Nekem csak az Anyajegy alapján is átjött a művész sokoldalú kreativitása. Vizi Dávid viszont jó közel van hozzánk, a Katonában játszik, és nem kis szerepeket, így szinte kizárható, hogy van olyan színikritikus, aki ne ismerné a munkáit. Csak egy példa: a Rozsdatemető 2.0 egyik alappillére, és lehet is benne szeretni. Nekem már egyetemistaként is ott volt az évadzáró toplistámon, évek óta figyelem, és nem lepett meg, hogy jelölték. Tarnóczi Jakab pedig egészen nagyformátumú rendezőnek mutatkozott be eddig, izgalmasnak találtam mindent, amihez nyúlt; a Tassótól a Schroffenstein családig (még a színmű keretei között), kedveltem a Leláncolt Prométheuszt, Az eltört korsót (nemsokára lesz a Szkénében megint, és még van rá jegy!) és különösen a Bach-kantátákból alkotott „új operáját”, az Örömünnepet. Két napja volt legújabb premierje („Amit akartok”) Salgótarjánban, amelyet decembertől a Szkéné is játszani fog majd.
A díjat Tarnóczi Jakab vehette volna át, de mivel Salgótarjánban új előadásával volt elfoglalva, a díjátadón üzenetét helyette barátja, Varga Vanda olvasta fel.
2.A legjobb díszletek között a miskolciak/Mohácsi János több kategóriában is kiemelt A velencei kalmárja (tervező: Mohácsi András) és a Trafóban játszott szintén több jelölést is kapott Megfigyelők (tervező: Schnábel Zita) mellett ott volt A vihar is, amelynek látványtervét Cziegler Balázs készítette a Budapest Bábszínház számára. Fogalmam sincs, hogy hány Kritikusdíjat vagy mást söpört eddig be, de évek óta előre tudom, ha kiírják a nevét, hogy invenciózus ÉS praktikus díszletet hoz össze mindig. A vihar történetéhez igazán passzolt a hajó-kép, és a vitorlák is milyen jól jöttek a bábosoknak. Végül ő lett a befutó, aki emlékképeim szerint a sokat vitatott szalonnát végül betehette a fazékba.
3.A legjobb jelmez díj mindhárom várományosa több kategóriában is érintett előadás volt: Az Ügy (Nagy Fruzsina), Jeanne d’Arc (Kálmán Eszter) és a Secondhand (Ignjatovic Kristina). Utóbbi esetben a díszlet nagyrésze is ruhákból áll, amelyeket a nézők által behozott használt holmikból válogattak az előadáshoz. A nyertes Nagy Fruzsina lett, akivel a Színház már említett októberi számában van egy beszélgetés is. (Ha ezt a beszámolót végre befejezem, azonnal elolvasom.)
4.A legjobb színházi zene kategóriába is három olyan előadás került, amelyek többszörös jelölést kaptak. Ez annyira nem is csoda, hiszen, ha valakit az egész előadás megfog, akkor hajlamos lesz a részleteit is kiemelni. Kovács Márton (A velencei kalmár), Bartha Márk, Halas Dóra és a Soharóza (Az Ügy) mellett Cári Tibor (10) kapott elég szavazatot, és utóbbi vitte haza a csokoládéból készült díjat.
Ezek után gáláktól egészen szokatlan hangulatú átkötés következett. A konyhalányok kara Weöres Sándor Bolerójának Orbán György által megzenésített változatát énekelte, amelyben Markó-Valentyik Anna is részt vett Alaine c. előadásából hozott bábjával, amely a halál elfogadásáról szól. Először nem jöttem rá, hogy ez miért is kerülhetett ide, de aztán Ötvös András bejelentette a következő díjat.
5.Posztumusz különdíj – amelyet a nemrég elhunyt dramaturgnak, az SZFE tanárának Radnai Annamáriának adott. Ezúttal a díj átadása elmaradt, a család majd később veszi át, mi viszont felálltunk és néhány perces néma csenddel emlékeztünk rá. Radnai Annamária esetén a „meghatározó alkotó” kifejezés nem közhely, valóban számos előadásnak volt háttérmunkása dramaturgként, fordítóként, és sokan kötődtek hozzá a jelenlévők közül – nem egy díjazott is szóba hozta.
6.Ezek után következhetett az életműdíj átadása Pogány Juditnak, akinek hosszú laudációt is olvasott fel Bányai Kelemen Barna és ÓnodI Eszter 54 éves eddigi pályájáról (160 színházi szerep említődött!), amelyet hokedlin ülve hallgathatott végig, majd ő is megkeverhette a paprikáskrumplit. Az egész előadásban ez volt az egyetlen komoly szöveg, amelyhez egy valóban ünnepélyes hátteret is oda lehetett képzelni. Pogány Judit élete egyik legnagyobb meglepetéseként említette ezt a díjat, amelyhez hasonlót csak kétszer élt át pályája során, amikor még az elején Rosalinda szerepét kapta meg Kaposvárott, illetve tavaly a Rubenset. (Utóbbi nézhető és nézendő az Ódryn!)
Az ünnepelt a díjat Kulka János kezéből vehette át, akinek a megjelenése a közönségből hasonló lelkesedést váltott ki, mintha ő lett volna a legjobb férfi főszereplő díj nyertese.
Nemcsak a díját kapta meg a színésznő, de ezek után rá várt a négy színészdíj átadása is. A kitüntetett nők sót, a férfiak borsot szórhattak a fazékba, ezt a lehetőséget kapták az oklevél és a csoki mellé.
7.A legjobb női mellékszereplőre jelölt négy színésznő közül nekem egyedül Halász Judit Vándorkutyája maradt ki, de pótolni fogom. Sodró Eliza nekem is tetszett a 10-ben, de annak az előadásnak éppen abban éreztem a varázsát, hogy az egész csapat minden tagja nagyon jó volt, nemigen tudtam volna senkit kiemelni. De ezek szerint sok kritikus őt valamivel erősebbnek érezhette, mint a többieket. Csákányi Eszter viszont számomra igazi oázis volt a Secondhandben, amelyik előadásként EGÉSZben nem igazán hatott rám, és így az általam látott események azon egy százalékába tartozott, amikor inkább megfutottam a blogírás elől. Róla külön szívesen írtam volna persze, akit azért most már 34 éve figyelek, és sosem okoz csalódást. Az Örkénynek volt ebben a kategóriában még egy esélye: itt mutatták be Mohácsi János rendezésében a Patikát, amelyben Kerekes Éva igazán emlékezetes volt, a főpróba után én is kiemeltem, és ez esetben nagyon tudtam az egész előadást is szeretni.
Kerekes Éva vehette át a díjat, és köszönő beszédével is jól elszórakoztatott minket.
8.A Patika aratott – a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában is. Znamenák István patikusát ismerték el, aki a másik két jelölthöz képest egyébként előadásában sokkal hosszabb színpadi jelenléthez és szöveghez jutott. Mindhárom jelölt alakítását kiemelkedőnek éreztem én is. Krisztik Csaba nagyszerűsége az Octopusban átjött azoknak a tanítványaimnak is, akik egy hete látták a szerepben, és korábban nem is hallottak felőle, sőt még az egész előadással sem voltak kibékülve. Nagy Ervin ugyan apró szerepet kapott A Platonovban, de szintén egészen kiváló. Ezt a három alakítást látva nehéz lenne a magyar színházat paprikáskrumplinak nézni.
9.A legjobb női főszereplő kategóriába három, számomra egyformán az osztályon felüli kategóriába tartozó színésznőt jelöltek. Simkó Katalint éppen ebben a szerepében nem láttam, mivel féltem attól, hogy túl megrázó élmény lesz az Árvácska, de talán minden más pesti szerepében igen. Szirtes Ági tetszett a Rozsatemető 2.0-ban (de miben nem?), és persze ez sem lepett meg, hogy bekerült a top háromba. De mivel Mészáros Blanka olyan nagyon szerethető volt a Jeanne d’Arc-ban, érzelmileg is bevont egy különösen lehangoló hét végén, már a decemberi főpróba után azonnal elkezdtem neki drukkolni, hogy ez a díj legyen az övé, ÉS MEGKAPTA.
Azt hiszem, hogy kicsit cseles megoldás volt a szervezők részéről több érintettet is felhasználni a konyhalányok karában, sőt ha meggondoljuk, akkor a legjobb rendezés kategóriában jelölt Platonov miatt mind a négy színpadi közreműködő ilyen volt. Mészáros Blankát mindenesetre láthatóan mélyen érintette, hogy ő lett a befutó, és beszédében leginkább Szirtes Ágiról beszélt, aki mellett kisebb szerepet játszhat a Rozsdatemetőben.
10.A legjobb férfi főszereplők között érthető, hogy ott van Kocsis Gergely Platonovja, nekem is tetszett. Az ifjabbik Vidnyánszky Attila „A diktátor”-ban nyújtott alakításáról pedig annyi dicsérő facebook kommentet olvastam, hogy az évad vége felé már szabályosan rosszul éreztem magam, hogy még mindig nem láttam. Mellesleg éppen most a díjkiosztó időpontjára volt eredetileg beírva a naptáramba, a papírforma szerint ott kellett volna lennem.
Most megint örültem, hogy tavaly néhányszor lejutottam szülővárosomba, és a megnézett tíz miskolci előadás között ott volt A velencei kalmár is, benne Görög László igazán jó formában. Muszáj hozzátennem, hogy nekem mellette hasonlóképpen tetszett Simon Zoltán is, együtt maradtak meg. Az előadás alapja, hogy hasonlóan fajsúlyos Shylock és Antonio létezik benne, és akkor még nem volt szó a csapat többi színészéről, akik nélkül ez a díj valóban nem juthatott volna neki.
A lényeg: a paprikáskrumpli legyen elég jó!
Görög László beszéde volt a legszórakoztatóbb és egyben a legszemélyesebb is, jó, hogy nem fogta rövidebbre magát. Megtudtuk, hogy harminc éve egyszer, egy pécsi vendégjáték keretei között léphetett a Katona deszkáira, és azóta nem. Szavaiból átérezhette az is a pesti és a vidéki színészek élethelyzete közötti markáns különbséget, aki erre sosem gondolt. Hát igen, ott van az a 180 km, közel két óra utazás, ami Miskolcot elválasztja Pesttől. Hiába működött ott tavaly az ország egyik legjobb színháza, nem lehet egyszerű még vezető színészként sem kitartani a folyamatos ingázás miatt, de ahogy ebből a díjból is látszik, tényleg érdemes. A szakma figyelmét csak jelzi, hogy egy vidéki előadás főszereplője nyerni tudott ebben a kiemelkedően fontos kategóriában.
A velencei kalmár ünneplő alkotói csapata
11.A Dramaturgok Céhe kihasználta a helyzetet, és „Az évad legjobb magyar drámája” díjat e gála keretei között adhatták át Pass Andreának „Eltűnő ingerek” című alkotásáért.
12.A kritikusok hasonló díja – „A legjobb új magyar dráma/színházi szöveg” – megosztva került a Megfigyelők (Kelemen Kristóf) és a 10 (Székely Csaba) szerzője kezébe. Kelemen Kristóf volt az a díjazott, aki TÉNYLEG minden egyes kollégát felsorolt, akinek valami köze volt az előadásához. Fábián Péter-Benkó Bence kettős újabb opuszával, az „Eklektikon 2048”-cal szintén bekerült e kategóriába, ezek szerint második helyre, és ez is szép teljesítmény. (Pont ezt nem láttam, hm hm. Pedig a K2 Színházat követem, most rendeltem tőlük három teremszínházi előadást a diákjaimnak. Drukkoltam nekik is.)
Székely Csaba és Kelemen Kristóf
13.A legjobb rendezés kategóriában nagyon vártam, hogy mi fog történni, ráadásul négy jelölt volt.
Vannak esetek, amikor bizonyos nézői rutinnal azonnal érzékelhető, ha egy színész vagy produkció jelölt lesz – olyan sok revelatív előadás mégsem készül egy évadban, bár a kínálat óriási.
Igy voltam december közepén két előadással, amelyeket talán négy napon belül láttam, ráadásul főpróbán és a két helyzetben az volt a közös, hogy mindkétszer rendkívül gyatra lelkiállapotban sikerült beülnöm, szinte előadásnézésre alkalmatlanul. (A műsor nagy úr, sokszor néz meg az ember valamit akkor, amikor módja van rá, nem akkor, amikor éppen arra az előadásra lenne ráhangolódva.)
Ennek ellenére mind a 10, mind a Jeanne d’Arc két percen belül berántott, és vitt magával. Jobbkor nem is jöhettek volna. A 10 esetén ráadásul egy technikai hiba miatt le is állt a főpróba, de még ez sem tudott kizökkenteni.
A legjobb rendezések között ezeken kívül ott volt a nekem is elég jó Platonov, amely a krumplipucolók és Kocsis Gergely kapcsán már említődött, és az a miskolci „A velencei kalmár”, amelyik az én tízéves fiamat is erősen beszippantotta. (A tavaszi megtekintés óta gyakran emlegeti, bár nemigen tartozott bele az előadás célcsoportjába.) Ennek is minél több nézőhöz el kellene jutnia, de mivel miskolci produkció, nemigen lesz rá esélye.
A díjat a Platonov, Székely Kriszta rendezése kapta. A díjazott nagyon kevés esélyt adott annak, hogy a paprikáskrumpli jó lehet: „rosszul néz ki ez a metafora”. Igen, neki vannak nyilvánosan is hangoztatott kritikai észrevételei is a magyar színházi viszonyokkal kapcsolatban. (Mellékesen az is eszembe jutott: hogyha ugyanezek a kritikusok, akik a Katonában mindent néznek, vagy két éve elmentek volna zeneakadémiai operarendezését megnézni, akkor már lett volna neki „legjobb zenés előadás” díja is.)
14.A legjobb gyerek- és ifjúsági előadás kategóriában szereplő egyik bábelőadást sem láttam, és ez nagyon nyavalyás, bár ezek közül kettő – A boldog herceg (Mesebolt) és a Lúdas Matyi (Bóbita) - vidéki, és az is csoda, hogy sok kritikus mégis meg tudta nézni. Nem a bizonyítványomat akarom magyarázni, de Ascher Tamás Coraline-ját először a fiam meccse miatt halasztottam, mert reméltem, hogy tudok rá vinni „célközönséget”, jobban le tudom mérni a hatást. De menet közben János látott néhány felnőtt előadást, köztük az előbb említett A velencei kalmárt és Varga Ádám Túlélőjét, és ezek után már nem kíváncsi a saját korosztályának készülő előadásokra. Ezek szerint végül kénytelen leszek mégis egyedül pótolni.
A díjat nem a pesti, könnyen elérhető előadás kapta, hanem a pécsi Lúdas Matyi, amelyet éppen a gála rendezője, Markó Róbert vehetett át, akinek a képét már az elsők között meg is nézhettétek a bejegyzés tetején.
A közönség soraiban - Botos Éva is
15.A legjobb független előadás kategóriába került a legjobb színpadi szöveg kategória egyik nyertese, a Megfigyelők, és a szintén a Trafóban játszott „Az ügy”, amelyeket nem láttam, de gyanús, hogy kellett volna, mert több kategóriában szerepeltek. A díjat a Megfigyelők kapta, így Kelemen Kristóf a háttérmunkások után a színészeit is fel tudta sorolni. Ebben a kategóriában szintén versenyzett egy hozzám nagyon közelálló előadás, az RS9 tavalyi évadkezdő CsRSnyése, Botos Éva Cseresznyéskert-átirata, amely nemcsak a minősége miatt érdekes, hanem azért is, mert szinte jóslatként működött. A TAO megszüntetése néhány héttel később erősen sújtotta a függetleneket és a magánszínházakat, a kulturális kormányzat sajnos utólag ezzel a döntéssel óhatatlanul is még megemelte az előadást. Ha nyert, ha nem, már az is óriási, hogy az összes többi versenytársához képest gyengébb anyagi helyzetben lévő RS9 labdába tudott rúgni ezen a pályán. Amíg megjegyeztem magamnak, hogy a másik két előadást pótolnom kell, feltétlenül ajánlom ezúttal is a CsRSnyést mindazoknak, akiknek tényleg érdekes a magyar színház.
Kiss Diána Magdolna, Horváth Csaba és Varga Gabriella
16.A legjobb zenés/szórakoztató előadás kategóriában a már emlegetett Fábián Péter és Benkó Bence kecskeméti (és a POSZT-on letiltott, és emiatt híressé vált) Állami Áruháza mellett a székesfehérvári Chicago (Horváth Csaba rendezése) és a szegedi (Szőcs Artur által rendezett) Valahol Európában indult. Ezek közül csak az Áruházat láttam, amely nem fogott meg annak ellenére sem, hogy a két fiatal rendező minden korábbi munkáját szerettem, így ezúttal nem rágtam a körmeimet az izgalomtól a kiosztás előtti pillanatokban. A díjat a Chicago kapta, és ahogy Horváth Csabára néztem, némi lelkiismeretfurdalással eszembe jutott a Káprázat, amelyről már lassan kilenc napja írom a beszámolót, amelyet megint félbehagytam éppen e díjkiosztó miatt.(Azóta befejezve.) Horváth Csaba két főszereplőnőjét is magával vitte a színpadra, Varga Gabriellát és Kiss Diána Magdolnát is.
17.Ezek után már nagyon vártam a legjobb előadás díjat.
A 10 csapata
Itt megint a sokszor említett előadások kerültek elő: a 10, A velencei kalmár és Az ügy. A díjat a 10 nyerte el, amelyet Kováts Adél, Sebestyén Aba rendező, Székely Csaba, Cári Tibor vettek át. Kicsit drukkoltam Ötvös Andrásnak, hogy jusson már eszébe a gálán jelenlévő és díjra jelölt Sodró Elizának is szólni, hogy jöjjön fel, de hát el volt foglalva a krumplival. Ez is metaforának tekinthető.
A program előtt egy orgonarajongó ismerősöm az általa szervezett koncertre invitált szokása szerint, hozzátéve, hogy lesz ott némi harapnivaló is, menjek inkább arra. Közöltem vele, hogy itt biztosan nem lesz semmi, de engem ez érdekel, hiszen ezeket a színészeket nézegetem most már több, mint három évtizede folyton, és megyek drukkolni.
Mégis volt fogadás, és a magyar színházak sanyarú helyzetéhez képest nagyon színvonalasnak érződött a fogadás a gála után, és jó, hogy lehetett még egy kicsit csak úgy beszélgetni. A minőségi borok, meggyesrétes és pogácsa esetén nem merültek fel kételyek, ezek előtt vagy után jól esett a paprikáskrumpli is, immár nem metafora alakban.
PS. A bejegyzéshez a Céh facebook oldaláról Éder Vera fotóit használtam, de még sokkal több igazán jó is van, érdemes ott megnézni.
