Már megint csúszásban vagyok, hat hét telt el "A Platonov" bemutatója óta, így az előadásról most nem a születés pillanatában hagyok nyomot. A darabot viszonylag jól ismerem, ötféle rendezésben láttam is, bár jóval többször kellett/lehetett volna, hiszen összesen 19-féle előadást tart nyilván a színházi adattár. Érdeklődéssel vártam, hogy mire jut vele Székely Kriszta rendező.
Kocsis Gergely - Ónodi Eszter
Ezúttal Radnai Annamária fordítását használják, és ezen talán a szokásosnál több húzást eszközölt a dramaturg, Szabó-Székely Ármin. Lemondtak több szereplőről, a cselekmény Platonovot szorosan nem érintő mellékszálait eltávolították, de néhány betoldott mondatot is észrevehetünk, amelyek által az alkotók az egész történetet a mába helyezik. (A cím finom megváltoztatása - A Platonov - is utalás a módosításokra, lehet, hogy itt Pesten valóban így emlegetnénk.)
Jók ezek a beavatkozások, pörgősebbé válik a cselekmény, segítenek abban, hogy minden figyelmet a főszereplőnkre irányítson. Így most a Csehov daraboktól eltérően, a szokásosnál valamivel jobban háttérbe szorulnak a többiek, ennek most valóban egy középpontja van. Az előadás stílusa is ezt szolgálja: nagyon sok beszélgetés megszakad és egy pillanatnyi sötétség után indul újra, illetve nem egyszer kimerevíti a rendező a többi szereplőt, amíg Platonov beszél róluk, vagy akár hozzájuk.
A szöveg mellett legalább olyan fontos része az előadásnak a tér kialakítása. Tihanyi Ildi díszlete üres tér, amelynek két oldalán van emelvény a nézőknek. Ezúttal viszont nem a megszokott feketét látjuk, mint ahogy a Kamra legtöbb előadásában, hanem kék és barna színek dominálnak benne. "Mintha megállt volna az idő"- hangulatot áraszt a falra is felfutó parketta (egy apró részben még kilátszik az eredeti színpad fekete fája), és ebbe az üres nappaliba csak néhány bárszék kerül, nem kényelmes. Mindenkit idegennek érzünk benne, és egy-egy jelenetben a szereplők látványosan nem találják a helyüket, vagy legalább egy-egy olyan zugot, ahol megpihenhetnének. (Platonov is keresi a helyet, ahol lefekhetne, de igazán nem adja magát sem az ablakpárkány, sem a padló.) Amikor hátrafelé kitágul a tér, abban sincs sok köszönet: kietlen fekete üresség tátong mögötte, ahova nem szívesen lépnénk be. Akár a halál is eszünkbe juthat – ez lenne az alternatívája ennek a kék-barna szobának, amely ha nagyon akarjuk a földi létezést is jelentheti. Nem, nem áraszt otthonosságot e díszlet, de egy-egy képnél értékeljük, hogy szépen bevilágítható. (Lohár Antal a világítás tervezője.)
Ha már az alkotókat sorolom fel, nem maradhat ki Pattantyus Dóra jelmeztervező sem, aki a legtöbb szereplő ruháit nem variálja, illetve csak minimális mértékben. Mindenkit egy ruha jellemez, ahogy ezt megszoktuk. A ruhák pedig maiak, illeszkednek a szöveghez. (Lásd a mellékelt fotókat!)
A látvány és a szöveg is arra szolgál, hogy a színészek játékát kiemelje, a karakterek kellően plasztikusak lehessenek és jól érvényesüljenek, és ebben még Bodor Johanna mozgástervező is a rendező segítségére van
Platonov nárcisztikus típusú karakter, és mint ilyen – első látásra feltétlenül – vonzó. Szinte tipikusnak mondható Csehov-hős, aki fiatalon tehetségével tűnt fel ("a nagy ígéret"-típus), a környezete is sokat várt tőle, de menet közben elveszett kezdeti lendülete-lelkesedése, talán azért is, mert belátta a korlátozott lehetőségeket. Már jó ideje nem próbálkozik semmivel, és most már a többiekhez hasonlóan kényelmesen unatkozik-vegetál. A nők még mindig különlegesnek látják - ennyi maradt meg a múltból. Mivel valóban értelmes, és mindezt át is látja, még sokkal rosszabbul is érzi magát, mint a környezete.
Jordán Adéllal
A négy felvonásból két rész lett, az elsőben a főszereplő sikeresen zsonglőrködik az őt körülvevő emberekkel, akik mind szeretik és felnéznek rá, talán mert a társaságában kevésbé unatkoznak, a másodikban annak leszünk a tanúi, hogyan esik minden szét benne és körülötte is.
Ezúttal is felmerült bennem a Don Giovanni-párhuzam, mivel négy nőt látunk a központi szereplő körül keringeni, akik mind igényt tartanának rá, sőt van, aki kizárólagosan. Eközben Kocsis Gergely Platonovja nem tűnik igazán különlegesnek, inkább érezhetjük, hogy „alkalmas vetítőfelület”, mindenki azt látja meg benne, akire szüksége lenne, és akit nem talál meg a körülötte élő többi férfiban. Ránézve a színészekre, akár másik három alkalmas Platonovot is láthatunk játszani más szerepben, akikre szintén ráépülhetett volna egy-egy előadás, és ha alkatukat nézzük, talán inkább közelítettek volna egy olyan képhez, amit Platonovról szoktunk gondolni. Kocsis Gergely kiválasztásával, aki eddig is leginkább markáns karaktereket alakított, és sosem volt a Katona ügyeletes férfiszépsége, a rendező olyan férfit akart a középpontba állítani, aki leginkább elüt a környezetétől, mert nyomokban még megőrizte személyiségének eredetiségét.
Kocsis Gergely vinni tudja az előadást, ahogy a Katona törzsnézői ezt joggal remélhették is tőle, és illúziót keltő az a szétesési folyamat is, amit bemutat. Hiába, nem lehetett egyszerre több nő életében teljes értékűen jelen, elveszítette a fonalat, sőt le is bukott, és borult a kártyavár, amit felépített. Esete mégsem több, mint csak egy "zűrös ügy", semmiképp nem érezzük nagyszabású tragédiának. A benne valaha volt értékek már jóval régebben, és szinte észrevétlenül pusztultak el. (Ez most nem a Jeanne d'Arc, halálát nem éreztem szívszorítónak...- "ilyen az élet", nyom nélkül élünk, és így is halunk meg, hogy még az sem igazán fontos, hogy maga a halál miként következett be. Lehet lapozni.)
A feleség szerepében: Pálmai Anna
Platonov azért ahhoz képest jó helyzetben van, felesége – Pálmai Anna - nem követelőzik, szelíd és még fel is néz rá, sokat eltűr és emiatt ideális társ, amit a férfi be is lát, de kellően mégsem tudja értékelni. Legfőbb tragédiája, hogy igazán semmit nem tud értékelni, amije van, és a hiányérzetei miatt is csak ironizálni tud, nincs benne energia a változtatásra, amelyre pedig szükség lenne. Passzivitásából csak átmenetileg tudja kibillenteni hirtelen feltűnő fiatalkori szerelme – Jordán Adél -, már túlságosan elkényelmesedett és lecsúszott ahhoz, hogy újrakezdjen mindent. (A nő szintén képtelen erre egyedül, Platonovtól várná az energiát, változzon vissza azzá az ifjú titánná, aki egyetemistaként - talán - volt.)
Hozzá képest egyszerűbb helyzetben lenne a férfi, ha a tábornokné – Ónodi Eszter - szeretőjévé válna, aki nem akarja kibillenteni megszokott életéből, mindössze a mindkettejüket egyaránt kínzó unalom elűzését várja tőle, semmi mást. Ráadásul ez a viszony könnyen eltitkolható lenne, Platonovék már így is folyton az özvegy házában vendégeskednek, itt játszódik az egész történet is. Ez a viszony semmit nem változtatna a jelenlegi állapotok lényegén.
Csehov nem érte be három nő felvonultatásával, hanem Platonovja – félenergiákból, szinte ujjgyakorlatként - még egy egészen fiatal lányt – Staub Viktóriát - is behálóz, aki sógorának menyasszonya. Sokáig úgy tűnik, hogy kölcsönösen irritálják egymást, de ennek ellenére a férfinak csak intenie kell, és ez a nő is a lábai előtt hever. Ebben a hódításban több a rutinszerűség, mint a valódi vágyakozás. Csak egy magyarázatot találhatunk rá: szörnyen unatkozik ő is, akár csak a tábornokné.
Staub Viktóriával
Jó ez a négy nő, jó, hogy ennyire másfélék. (Két nappal korábban láttam egy egészen más hangulatú Molnár-vígjátékot, a Riviérát, ahol három nagyon eltérő nőszemély dongott körül ugyancsak egy átlagosnak tűnő férfit…- így alakult ez a hét.) Ónodi Eszter, Jordán Adél és Pálmai Anna esetén is bőven elég ajánló a név, hozzák most is csúcsformájukat, embereknek látjuk őket, nem színdarab-szereplőknek. Staub Viktória nyilván kevésbé ismert, mert még egyetemi hallgató, de már őt is lehetett Csehov-előadásban látni, sőt még mindig lehet is. (Az Ódry Színpadon január óta Nyina.) Beillik ebbe a közegbe, pontosabban: nagyon más, mint a többiek, egy ambiciózus, okoskodó kékharisnya, aki közben erősen befolyásolható és bár élelmiszer-mérnök, nem túl sok magához való esze van.
Bán János és Dér Zsolt - apa és fia
Platonov azon kevés férfiak egyike, akit szeretnek a nők, de még a férfiak körében is népszerű. Barátságosan viszonyul hozzá még a tábornoknénak udvaroló Bán János is, akinek a fiához fűződő konfliktusát ugyan meghúzza a dramaturg, de nem távolítja egészen el, így benne és Kirillben – Dér Zsolt által – láthatunk még két unatkozó embert. El lehet filozofálgatni napestig a szalonban, másra nem is nagyon kell időt szánniuk. (A pénz fontossága nem sikkad el egészen, bár ez a Platonov nem ezt a témát tekinti elsődlegesnek, inkább a „mire fordítjuk” az időnket kérdése az érdekes a rendező számára. Hogyan múlik el mellettünk - és sokszor tőlünk függetlenül - az életünk…)
Jól megjegyezhető figura Oszip is, akit Nagy Ervin játszik. Ugyan ez relatíve kicsi szerep, de felfigyelünk rá, a legfeszültebb jelenetekbe kerül bele véletlenül, és nem rejti el véleményét a főszereplőről, hiszen ahogy látjuk, ő is a tábornoknénak udvarolna.Jó ez a kis karakterszerep, a színész ki tud bújni a skatulyából, amibe egy ideje beleszorult. Ez most nem a sármőr-Nagy Ervin, de ettől még jól áll neki a feladat.
Pálmai Anna és Nagy Ervin
Fekete Ernő a tábornokné mostohafia, aki kellően tehetetlen, és még csak fel sem tűnik neki, hogyan szerezte vissza tőle Platonov régi szerelmét. Mindvégig azt hiszi, hogy boldog házasságban él, és látjuk, hogy ennek a látszata is bőven elég számára, hasonlóképpen hajlamos a megalkuvásra, ahogy Bán János milliomosa. („Elég a látszat is, hogy élni mégis érdemes?”)
A végére maradt Bányai Kelemen Barna, aki volt már Ivanov, és most nem a szinte rászabott címszerepet játssza, hanem – rengeteg humorral – Platonov sógorát, aki a barátja is, de ez persze nem jelenti azt, hogy menyasszonyát megtarthatja magának…
Változott az eredeti mű vége, és ennek részleteit majd fedezzék fel, akik megnézik, nem szpoilerezem le. Van ebben a rendezői döntésben logika, könnyen elfogadható, és nem bánjuk, bár Kocsis Gergő mégis szerethető főszereplő volt, aki jól összezagyválta az életét. Közel került hozzánk, és ha igazán mélyen nem sújt le minket sorsa, de megérezzük.
Már csak egy kérdés maradt, a színlapé, amely kiemeli a szöveg (a címszereplő) egyik kulcsmondatát: miért nem élünk úgy, ahogy élhetnénk?
Bányai Kelemen Barna és Fekete Ernő - Az ügy után ismét együtt
Most is az orrunk alá nyomják, hogy élhetnénk máshogy, mi pedig ülünk a Kamrában, szembesülünk mindezzel, de feltehetően nem kötjük össze Platonov szélsőséges életét a sajátunkkal, és bár tudjuk, hogy bőven lenne min változtatni, nem igyekszünk. Lehet, hogy mi is csak legyintünk, nyugtázzuk a jó színészi alakításokat, betervezzük a Katona két májusi bemutatóját a naptárunkba, és megyünk tovább a saját utunkon.
PS. A képek a Molmik Photography facebook oldaláról származnak, ahol még sokkal több hasonlóan nagyszerű megtalálható.
