Nem vonzott soha különösebben Shakespeare Viharja, de ez nem tartott vissza attól, hogy színészek, társulatok és/vagy rendezők miatt többször is megnézzem. Most is így történt, ráadásul még 1989 októberéből volt egy bábszínházi Vihar-emlékképem Garas Dezsővel, amelyik majdnem annyira jó nyomot hagyott, mint az abszolút kedvencem, a "gálffilászlós", amelyik azon kevés prózai előadások egyike volt, amelyikre a főpróba után másnap is visszaültem, nem tehettem másként, és persze később is újranéztem. Azóta még egy nagyobb Vihar-kalandom volt, mégpedig Ades operaváltozata, amelyiket szintén eléggé szeretni tudtam.
Azóta évek teltek el, így reménykedtem, hogy jó lesz Szikszai Rémusz verziója is, és 29 év (és egy hónap) után ismét visszatértem Vihart nézni a Bábszínházba, ha nem is a bemutató napján, mert akkor egy kihagyhatatlan koncertre kellett mennem, hanem másfél hónap csúszással mezei nézők társaságában.
Prospero és Ariel megtöbbszörözve
A Bábszínház fő szlogenje, hogy "a báb nem korosztály, hanem műfaj", és bár valószínűleg ennél a meghatározásnál elsősorban a közönség életkorára gondolnak, ez a mondat jutott eszembe, amikor a szereplőkre néztem, akiknek a többsége évtizedek óta van a pályán. Elsősorban nem is a Prosperóvá érett és játékával most is erős nyomot hagyó Fodor Tamásra gondolok, aki bábok és bábosok partnere, de neki nincs báb alteregója, hanem például Blasek Gyöngyire, aki a három Ariel egyike. Felléptetése szintén lényeges, hiszen más hatása lesz annak, amikor szabad Arielként az előadás végén egyedül ő hagyja el a színpadot, nem pedig Pallai Mara vagy Spiegl Anna, akikkel osztozik a szerepen. Egy pályája végén "nyugalomba vonuló" színészt látunk elballagni, aki nem látszik boldognak a nehezen megszerzett szabadságtól. Lehet, hogy a varázslatok nélküli független élet annyira mégsem lesz érdekes? Már Blasek Gyöngyi jelenlétének is súlya van, de persze a szellem varázserejének megmutatásához az is hozzátesz, hogy hárman játsszák, és hárman énekelve izgalmasabban is hangzik Dinyés Dániel zenéje, amely természetes háttere a történéseknek, illik a varázshangulathoz. Bábokkal egyébként is könnyebb csodát csinálni a színpadon, de jó megoldás, hogy Ariel sem báb, és meg is van többszörözve.
Egy teljes világot látunk, az eltérő jellegű és méretű bábok (volt akit csak egy életnagyságú fej, mást teljes test is, vagy éppen csak egy üvegre vagy botra tűzött aprócska fej játszott el), és a bábosok eltérő életkora is erre mutatott.Hoffer Károly bábtervező és Kiss Julcsi jelmeztervező láthatóan harmóniában dolgozott együtt Cziegler Balázs díszlettervezővel, érdekes volt a látványvilág, amit egy hajótestben létrehoztak, amelyben még a vitorlák is praktikusan működtek - még a tapsrendben is, amely akár még az előadás részének is volt tekinthető.
Miranda és Ferdinánd
Sikerült elkerülni még a fiatal szerelmeseknél is a jellegtelenség csapdáját - egyéniségekkel találkozunk.
Az előadásban talán legjobban Ferdinánd, a nápolyi királyfi fahordó jelenetét szerettem. Prospero szándékosan akadályt állít a fiatal szerelmesek elé, mert tudja, hogy az ember azt, amit erőfeszítés nélkül kap meg, rendszerint egyáltalán nem képes megbecsülni. (Hasonló ez a felesleges csuklóztatás, mint a Varázsfuvolában, csak itt nem húzzák az időt annyira, és csak egy forduló van.) A királyfit játszó Barna Zsombornak, aki néhány perce élte túl élete legtragikusabb eseményét, elveszteni vélte apját, és kikötött egy elhagyatottnak tűnő szigeten egészen egyedül, tényleg megtetszik a lány, fellélegzik, amikor meglátja - lám, minden remény még sincs veszve -, és hajlandó is teljesíteni azokat a követelményeket, amelyeket vele szemben támasztanak, de metakommunikációján mindvégig látszik, hogy mit is gondol a zsarnokként viselkedő Prosperóról. Az sem hátrány, hogy a királyfi kidolgozott izomzattal rendelkezik, és azonosulni lehet Mirandával is, amikor megcsodálja. Pájer Alma Virág ebben a szerepben hozza azt, amit hozhat - a lányt, aki egyszerre próbálja megtartani apjához fűződő kapcsolatát, és szeretni az életébe hirtelen bekerülő "legszebb férfit".
Idill fahordás közben
Muszáj elismerni, hogy az alkotók kénytelenek a művet nem ismerő közönségre is gondolni, és a kevésbé izgalmas, ámde a háttérinformációk átadása miatt nélkülözhetetlen részeket sem hagyhatják el, és helyenként így szükségszerűen vannak ebben a Viharban hullámvölgyek is. De többségében vannak a nagyon ötletes megoldások, amelyeknél a báb kifejezetten hasznos eszköz, és a darab humora kiemelődik.
Leginkább a Stephano - Trinculo ( Pethő Gergely - Tatai Zsolt) jelenetekre gondolok, amelyekben Alonso két részeges szolgája jelenik meg, akik nem rendelkeznek semmi ambícióval, még kevésbé hatalomvággyal, de Caliban - Hannus Zoltán - közreműködésével felébred bennük ez a vágy mégis, és képesek lennének végül gyilkosságra is, hogy a sziget feletti uralmat megszerezzék. Puccskísérletüket nem érezzük veszélyesnek, sőt inkább a paródiája nemcsak Shakespeare királydrámáiban (vagy akár a Macbethben) elkövetett gyilkosságoknak, de a Viharban nem sokkal korábban bemutatott összeesküvésnek is, amelyet Prospero öccse, a jelenlegi milánói herceg (Ács Norbert) fundál ki, hogy hűbérurának, a nápolyi királynak (Beratin Gábor) öccsét, Sebastiant hatalomra segítse. Utóbbi eleinte inog, de aztán kötélnek áll, és nem rajtuk múlik, hogy a gyilkosság mégsem történik meg. A rendező érzi a fordulat képtelenségét, az, hogy voltaképp semmi ok nincs arra, hogy kudarcot valljanak a merénylők, így először megmutatja az orgyilkosságot, majd leállítja a játékot és mindent visszacsinál. Nem ez az egyetlen hely, amikor kizökkentenek minket, és a színházi üzem működéséről fellebbentik a fátylat, de ez talán a leghatásosabb. (Utalnak közben a szerzőn kívül a fordítóra is, Nádasdy Ádámra.) Muszáj átéreznünk, hogy csak a színházi alkotók hozzáállása menti meg szereplőinket a véres tragédiától, egészen más irányba is kanyarodhatnának az események.
Trinculo, Stephano és Caliban szövetkezik
Ezekben a komikus, vagy azzá váló jelenetekben nagyon jól érvényesült a báb és a színész együttese, és különösen szerettem az említett Pethő Gergely-Tatai Zsolt kettőst, Hannus Zoltánt, aki valóban torz és vad volt, a színlap leírásának megfelelve, de közben könnyen azonosulhattunk az ő nézőpontjával is, hiszen valóban ő volt a sziget eredeti tulajdonosa, és Prospero a betolakodó. Nem csodálkozhattunk, hogy az agresszióra agresszióval válaszolt, lázadását megértettük, Jelenlétének fontosságát az is kiemeli, hogy báb nélkül saját maga egyedül játssza el a szerepet. Prospero pedig durva bosszújával nem nőtt a szívünkhöz, lám, ő sem jobb a többinél, gondolhattuk. (Épp a legnyomorultabb szolgának nem bocsájt meg, miközben öccsének, aki annak idején kilökte a tengerre, igen...Hm. Ráadásul ezt a szerepet Hannus Zoltán játszotta, aki egyik kedvenc előadásomban, a Tíz emelet boldogságban annyira a szívemhez nőtt. Ne csodálkozzon senki, hogy éppen ezért ezt a húzását még nem emésztettem meg Prosperónak, három nappal az előadás után sem.)
Nagyon szerettem a fentiek mellett Kemény István árnyalt játékát is a sikertelenül merénylő nápolyi király-öccs szerepében, ami benne volt, azt kihozta, sajnáltam, hogy nem volt több jelenete.
Sebastian és Antonio - a másik összeesküvés
A király nem utazott egyedül: az udvari emberek sorát Teszárek Csaba, a jó Gonzago is növelte, bár ez jóval kevésbé hálás szerep, mint a cselszövőké, sőt Szolár Tibor egyszerre két nemes is lehetett egymaga.
A színészek által a darab, így az előadás egyik központi gondolata remekül érvényesült: a hatalomvágy mindenkit elragad, senki sem kivétel, és még Prospero sem, aki élete egy korábbi fázisában maga mondott le annak gyakorlásáról, de mégis szeretné visszaszerezni a koronát. Ahogy ez tényleg sikerül, és Fodor Tamás magához a tárgyhoz nyúl, abból azonnal tudjuk, hogy nem tud vele semmit kezdeni.
A hatalom senkinek nem tesz jót, mégis megszerzendő értéknek tartjuk. Fontos és tanulságos ez a gondolat, - mégis kár, hogy így van -, bár nem most tudtuk meg. Evidencia ez a legtöbb néző számára, főleg, aki nézett már elég Shakespeare előadást, vagy csak kicsit is figyel arra, hogy mi történik a nagyvilágban, vagy akár csak a mikrokörnyezetében. Színházban azért mégis mulatságosabb ezt a tanulságot levonni...
PS. Az előadásról viszonylag sok fotó fellelhető, ezek közül használtam fel hatot.
