Ez a színházi estém ismét bizonyította azt, amit eddig is tudtam: színházba az előadásra maximálisan ráhangolódva, pihenten érdemes menni. Sok múlik a befogadó állapotán, akinek a fejében végül megszületik az előadás.
A fentiek ismeretében, de a körülmények kényszerétől hajtva egy igazi pörgős nap után rogytam le boldogan, várakozásteljesen a Radnótiban. Le tudtam ülni az első sorba, ahova leginkább szeretek, ahonnan jó közel vannak a színészek és meg lehet közelről figyelni minden apró rezdülésüket.
Ez a húzás nem biztos, hogy célravezető volt ezúttal. Ilyen közelről látni lehetett még a színészek lábán a friss sebeket, ütődéseket is, amelyeket valószínűleg a próbafolyamatban szedtek össze. Az előadás - ahogy azt Horváth Csaba rendezéseiben megszoktuk - a legtöbb közreműködőtől akrobatikus ügyességet kíván meg, különösen a címszereplő Rétfalvi Tamástól, illetve az asszonyok karának három fiatalabb tagjától (Andrusko Marcella,Blaskó Borbála, Petrik Andrea).
Jó lehet játszani Horváth Csaba előadásaiban, talán éppen azért, mert a színészektől teljes fizikai és szellemi koncentrációt igényel.És minden mozzanat ki van dolgozva, nincsenek üresjáratok. Hiába volt ez főpróba, nem érződött félkésznek az előadás, talán csak a végén, az emelők használatánál gondoltam azt, hogy további gyakorlással ez a néhány jelenet másként fog hatni.
Euripidész darabját túl sokszor nem játsszák, a színházi adattár is csak kilenc előadásról közöl adatokat. Én korábban mindössze Alföldi rendezésében láttam a darabot 2008-ban, aki ezzel kezdte meg a Nemzeti Színházban működését. Az volt az az előadása, amelyik legkevésbé tetszett, emiatt is nyomot hagyott. (Bár igyekeztem elfelejteni, a csirke-kopasztásra és a bombasztikus díszletre most is emlékszem, sőt néhány színészi alakításra is. Nagy Mari és Garas Dezső még abban az előadásban is megfogott.)
Ez a mostani Oresztész, amely Térey János és Karsai György fordításában hangzik el, - számomra - sokkal jobban sikerült, mint az említett Alföldi-rendezés. Nem villantotta be a korábbi negatív emlékképekeket, viszont Khell Zsolt díszlete által (akinek ezen az estén premierje volt az Örkényben is!) behívta Alföldi tavalyi Iphigénia bemutatóját, amely éppen ezen a hétvégén volt ismét műsoron az Operában. Mindkét előadás Oresztész bűnének következményeivel foglalkozik, és mindkettőben hasonló benyomást kelt a díszlet is. Menczel Róbert operai díszletében egy rozsdás fémlap a háttér, itt szintúgy, de ez bonyolutabbá válik, guillotine lesz az előadás végére. Ennél fenyegetőbben nehéz lenne a szereplők felett lebegő halál közeledését érzékeltetni. Ugyanakkor mindkét esetben túl lassúnak éreztem a cselekmény bonyolódását, nem vitt egyik előadás sem magával. Ennek ellenére mégis sok értéket tudtam bennük találni.
Ebben nincs semmi rendkívüli, ez a tipikus helyzet egyébként is a legtöbb színházi előadás esetén, jellemzően részértékeknek lehet "csak" örülni. Az olyan előadás kifejezetten kevés, amely a maga egészében hat és működik. Mellesleg Horváth Csabának volt három, sőt inkább négy bemutatója, amelyeket az utóbbi két évadban láttam, amelyek messze felülmúlták a megszokott szintet (lsd. A nagy füzet, Toldi, Irtás, Pillangó) és csak egy volt az, amelyik tetszett is és nem is (Godot). Ezekkel a tapasztalatokkal azt mondhatom, hogy az Oresztész beillett Horváth Csaba előadásai közé, és bár a felsoroltaknál kevésbé fogott meg, nem vette el a kedvemet attól, hogy nyitottan fogadjam a rendező további munkáit. Felmerült bennem természetesen, hogy mi lett volna abban az esetben, ha ugyanezt a rendezést a Forte társulattal készíti, azokkal a színészekkel, akik már mind rá vannak hangolódva előadásainak sajátos formanyelvére, talán másként alakul minden...((Krisztik Csaba rendkívül erős szuggesztivitása feltétlenül hiányzott, én a címszerepre feltétlenül meghívattam volna őt a rendező helyében.)) Az előadás a radnótis színészeknek viszont egy tréninggel is felérhetett, a próbafolyamat önmagában is megérhette a bemutatót.
Mivel most a Radnótiról van szó, említődjék meg a tavalyi évad, amelyet nagyon jónak éreztem, kifejezetten erősnek több színész alakítását is (lsd: Platonov, Anatol és a nők, A csillagos ég), de a többi közül mégis a Hedda Gabler volt az, amelyiket a legegységesebbnek gondolok egy évad távlatából.
Ha ebbe a mezőnybe nézem az Oresztészt, láthatóan új színt hoz, de talán a fent említetteknél nagyobb kihívást jelent majd az előadás közönségének megtalálása és maga a befogadás is. Remélhetőleg a törzsközönségben lesz elég nyitottság a számukra valószínűleg ismeretlen rendező munkájának megismerésére.
Az előadás elején a társulathoz frissen szerződött Martinovics Dorina (Elektra) szavaival hangolódunk rá a történetre. Aki Euripidész darabját nem ismeri, az tőle tudja meg, hogy honnan vesszük fel a cselekmény fonalát. Érezzük azonnal, hogy ő is és bátyja is csapdában vergődik, mégpedig az istenek jóvoltából. Az apa halálát ugyan meg kellett bosszulni, de anyjukat mégsem ölhették volna meg.Tökéltes patthelyzet.
A szűk tér illik a beszűkült cselekvési lehetőségekhez, a falra lehet ugyan mászni (ezt a kar tagjai meg is teszik), de az sem jelent kivezető utat. Minden mozgás visszavezethető erre az alaphelyzetre. Az előadás végén ugyan működésbe lép a szokásos Euripidész-féle deus ex machina, amikor nagyon erősen látjuk, hogy álmegoldásról van szó és valódi harmónia nem fog beköszönteni intézkedései nyomán. Metakommunikatív eszközökkel (grimaszokkal) mindenki jelzi is ezt, nem várható semmi jó még a tervezett Püladész-Elektra frigytől sem.
A halandó emberek általános kiszolgáltatottságáról szólt a darab a szerző korában, és most is ugyanerre gondolhatunk. Nem szükséges semmiféle aktualizálás, hat így is.
Rétfalvi Tamás Oresztésze ugyan elvileg hős lenne, de Horváth Csaba rendezése által pusztán egy hétköznapi ember jelenik meg előttünk. Ez az Oresztész nem örül királyi származásának, keserűen veszi tudomásul, hogy sorsa a bosszúra predesztinálta, amelyért ráadásul valószínűleg életével kell fizetnie. Nem vígasztalja meg igazán, hogy megússza és száműzetés lesz belőle mindössze. A fiatal színész már most is jól állt a szereppel, érzékelteti Oresztész kiszolgáltatottságát is, átlagemberi mivoltát is. Adorjáni Bálint némi reményt ad nekünk, elhiszem neki, hogy sírig hű barát. (Valami értéknek kell maradnia a darabban, legalább ez nem kérdőjeleződik meg.)
Helené szerepére Szávai Viktória jó választás. Egy kicsit unott, kicsit riadt végzet asszonya ő, a szó szoros értelmében. Elképzelni is szörnyű, hogy miatta tört ki a trójai háború és ezrek haltak meg pusztán azért, hogy ezt a dívát (Benedek Mari ruhája telitalálat) visszahurcolják Spártába. Sőt, ha belegondolunk, hogy ezek után majdnem a népharag áldozatává válik Mükénében, ahova testvére halála után elzarándokol férjével együtt, még inkább nyilvánvaló, hogy mennyire feleslegesen haltak meg a görögök, vezetőik ostoba irányítása alatt.
Móga Piroska Hermioneként már távolabb nem is állhatna anyjától. Nem érzünk közöttük semmifajta kapcsolatot, ami a tíz év különléttel egyszerűen meg is magyarázható. Belőle könnyen lehetne egy újabb ártatlan áldozat. Úgy mozog hegedűjével, mint aki nem e világra való.
Meneláosz Gazsó György. Ő is inkább átlagos megélhetési politkusnak tűnik, még véletlenül sem hadvezérnek. Egy szavát sem hisszük, azt főleg nem, hogy segíteni vágyna Oresztésznek. Helyette hatalmi ambíciói vannak, szeretné még Mükénét is megszerezni.
Bálint András Tündareoszként, Schneider Zoltán pedig hírnökként kap rövid, de annál nyomatékosabb jeleneteket. Teljes sorsokat visznek ők is színpadra, felpörgetik a játékot megjelenésükkel.
Csomós Mari karvezetőként kevés mozgással, puszta jelenlétével is magára vonja figyelmünket. Kíváncsi asszony, helyenként "szomszéd néninek" tűnik, máskor viszont mintha egy lenne a párkák közül. A kar említett másik három tagja viszont szinte több időt tölt a falakon, mint a színpadon. Összekuporodva, kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb pozitúrákban várják, hogy mi is történik majd. Hiszen a fejük felett dől el, hogy ki lesz Mükéné ura, azaz az ő királyuk is. Érthető az aggodalom. Mert mit várhat a nép, ha urai egymást ölik? Ezek a nők azok, akikkel a néző leginkább azonosulni tud. (Én legalábbis.)
Petrik Andrea kapcsán valaki említette, hogy "nahát, most milyen kis szerepet kapott". Nekem nem ez volt a benyomásom. A rendezőnek is, de főként saját kisugárzásának köszönhetően szinte folyamatosan kénytelen a néző figyelni, hogy éppen mit csinál a színésznő. Attól tartok, hogy ez a képesség nemigen tanulható. Első színrelépése óta mindig éreztem Petrik Andrea esetén ezt az "aurát", ami körülveszi. Nehéz lenne észrevétlenné válnia, ha éppen az lenne a feladata...
Blaskó Borbála látnivalóan a többiekénél egy kicsit még bonyolultabb mozgássorokat kap, lévén ő Horváth Csaba "saját embere". Érezni a különbséget, hogy egy táncosnőt látunk, ugyanakkor Andrusko Marcellával és a már említett Petrik Andreával hárman együtt jó csapatot alkotnak. Egységesen is és külön-külön is hatnak. Nagy Norbert és Horkay Barnabás szintén a Forte társulatában edződött, őket is szemmel láthatóan jobban terheli a rendező, nehezebb mozgássorokat ír elő számukra.
Mire idáig eljutottam, már három teljes nap eltelt az előadás óta. Megállapítható, hogy ez az Oresztész is a késleltetve ható előadások közé tartozik és azóta is gyakran eszembe jut egy-egy mozzanata. Nyugtalanít. Igen, pontosan kifejezi általános közérzetünket. Az más kérdés, hogy akarunk-e ezzel szembe is nézni...
