Ha valakinek nem tűnne fel: ezúttal az Oidipusz cím mellett szerzőként nem Szophoklész szerepel, hanem Robert Icke, a történetet pedig egy kampányirodába helyezték, ahol a stáb a szavazás utáni ünnepléshez készülődik. Oidipusz, a jelölt, épp csak karnyújtásnyira a sikertől élő adásban spontán ígéretet tesz: amennyiben nyer, feltárja évtizedekkel korábban meghalt elődje, Laiosz halálának körülményeit, amelyet valami miatt eltussoltak…
A görög drámaírók nagy kedvvel dolgozták fel újra meg újra ugyanazokat a mitológiai történeteket és adták elő az athéni színházi játékokon, a kis és nagy Dionüszián. Ezek az előadások kötelezően nézendőek voltak az állampolgárok számára, és nem maga a cselekmény, hanem annak újratálalása (és a mögötte vélhetően felfedezhető politikai üzenet) volt a lényeges bennük.
Most, 2500 évvel később is jó alapanyagnak bizonyulnak a thébai mondakör alaptörténetei, az sem baj, ha fontos pontokon változtatnak rajta, ahogy Robert Icke is tette. Így is sok múlik a véletlenen, de valamivel mégis kevesebb.
Az egyik legfontosabb különbség: míg az eredetiben Laiosz halála után Oidipusz a királyné kezével együtt a trónt is azonnal megkapta (még szinte kamaszként), itt évtizedekig élt már Thébában, mielőtt ebbe a választási kampányba belefogott volna. Nem a semmiből érkezve kerülne a hierarchia csúcsára - ez nem mellékes apróság. Azon kevesek közé tartozik, akik komolyan veszik ígéreteiket, és valóban önzetlenül dolgoznak a város érdekében.
Pál András elhiteti velünk, hogy mind férjként, mind politikusként támaszkodni lehet rá. Nem érdemli meg, hogy összetörjön az élete – ebben a verzióban is erős szánalmat vált ki a nézőből, így a történet lényege nem sérül. Nagyon sokat számít, hogy „vele tudunk menni”, és ugyan több más szereplő is fontossá válik számunkra, de nem nő fölébe senki más, az arányok nem borulnak fel. (Egyedül miatta is érdemes lenne az előadást megnézni, különösen azoknak, akik már látták Kreónként is a színház 2022-ben bemutatott Antigoné c. előadásában.)
Azon lehet morfondírozni, hogy a modern környezetbe helyezés mennyivel teszi érdekesebbé a nyomozást – ismerősebb így. A feszültséget fokozza a (vissza)számláló, amelyen mi magunk is követhetjük, hogy még hány perc van hátra a választási eredmény kihirdetéséig. Miközben újabb tényekre derül fény, a szemünk láttára szállítják el darabonként az iroda berendezését is, eltűnnek a kampányhoz használt plakátok is, és marad a csupasz fekete fal. Zöldy Z. Gergely díszletét három díszítő az előadás végére szinte le is bontja egészen.Szophoklész idején az egész történet eljátszható volt három színésszel, most Szikszai Rémusz rendezésében viszont tizenkettőt látunk a színpadon, akik közül néhányan olyan karaktereket játszanak, akik az Oidipusz király-ban csak mellékesen említődtek, vagy éppen Robert Icke adta őket hozzá ehhez a változathoz.
Míg Szophoklésznél a királyné csendben eltűnik és a nézők számára láthatatlanul öngyilkos lesz, itt a darab második felében már szinte egyformán fontossá válik Jokaszté - Kováts Adél - sorsa is, és páros tragédiának leszünk a tanúi.
Az ókori görögök jól érezték, hogy a gyilkosságot/öngyilkosságot nem lehet hitelesen megmutatni, illetve zavarba is ejt minket a fröcskölő vér látványa – a darabvégi jelenetet az előadás leginkább kifogásolható pontjának éreztem. Hangjátékként erősebb lehetett volna.
Már a főpróbán nagyon erősnek éreztem László Zsolt alakítását, aki megmaradt a szürke eminenciás szerepkörben Kreónként. Ránézve biztosak lehetünk, hogy még ha titokban irigyelte is sógora népszerűségét, sosem ásta volna alá szándékosan annak pályáját, hiszen éppen ő volt legfőbb támogatója. Kevés a szövege, de nem lehet nem figyelni rá, amikor színpadon van. Alkalmas utódnak látszott, akire krízishelyzetben rábízható egy város sorsa. (Persze mi még a jósnál – akit most Bálint András játszik kellő nyomatékkal - is jobban tudjuk, hogy mit várhatunk – a hatalom birtoklása mindenkit megbolondít.)
Ugyanezt a magas minőséget tudja hozni Schneider Zoltán is, aki Jokaszté fiatalkori (félig-meddig titkos) imádójaként végig a család mellett maradt – ez jelentősen érdekesebb szereppé vált, mint amilyen az eredeti darabban a pásztoré volt, a régi események tanújáé. Csendes hallgatása sokatmondó maradt mindvégig, muszáj volt megjelenésekor őt is figyelnünk.
Gazsó György sofőrként tűnik fel, szinte futólag, viszont a kulcsjelenetben, amikor megtudjuk Laiosz halálának körülményeit. (Gazsó György jelenlétét nem használják ki eléggé a Radnótiban – örülnék, ha benne is gondolkodnának végre, és kapna egy olyan előadást, amelyik elsősorban ráépülne. Elbírná.)
Martin Márta szintén erős nyomot hagy Oidipusz anyja szerepében, előre érezzük, hogy mit akarna mondani, ha hagynák. (Az előadás alkalmat adhat sokaknak, akik hasonló módon nem mondják el a gyermeküknek, hogy örökbefogadták, hogy a helyzetüket tisztázzák – amióta Szalontay Tünde megcsinálta a Wágner Emesé-t, már erre a témára is van egy különleges előadás – de enélkül is egészen nyilvánvaló, hogy egy ilyen titkolózó gesztus felesleges károkat okoz.)
Az előadásban jó helyzetbe kerül több fiatal tehetség is, akikre szintén jó visszagondolni egy héttel a főpróba után is. Berényi Nóra Blanka – Oidipusz személyi titkáraként - bájosan üde, átérezzük, hogy a férfinak vannak kísértések az életében, nem lehet könnyű ennek ellenére is mindig kitartani a felesége mellett.
A másik, még ifjabb színésznő Kozma Veronika, aki még csak e.h., de kíváncsivá tesz magára ebben a kisebb, de emlékezetes szerepben is. Érezni a határozott kiállást mindig a gyengék oldalán, bele lehet látni azt a lányt, aki száműzött apját egyedül kísérni fogja, majd vállalja a konfliktust Kreónnal is, akivel most együtt tud érezni, amikor őt bántják méltatlanul. Izgalmas kísérlet lenne, ha esetenként ugyanezt a szerepet a színház már említett Antigoné-előadásában is átvenné, és esetleg a két darabot egymást követő napon játszanák…
Ami Oidipusz két fiát illeti (Kuttner Bálint, Major Erik), akik Szophoklésznél sosem jelennek meg színpadon: két eltérő magatartást látunk, a szerző markánsan elkülöníti őket, érezhetően ezzel is társadalmi mondanivalót kifejezve.
Érezni a sarkítást: mi a jobb, egy hűtlen hetero vagy egy hűséges homoszexuális férfi?
Ez már kilépés az Oidipusz történet nagyon egyszerű problémaköréből… De a világban más bajok is vannak, más tisztázatlan kérdések.
Szikszai Rémusz rendezésének évekig műsoron kellene maradnia, és nemcsak azért, mert hálás szerepek vannak benne a Radnóti színészeinek, és ráadásul kiválóan alkalmas gimnazisták számára a kötelező olvasmány Antigoné megszerettetéséhez is. Van miről beszélgetni az előadás kapcsán…
PS. A fotókat Dömölky Dániel készítette és a színház Facebook oldaláról származnak.
