Elég izgalmas vállalkozás egy hét várakozás után ajánlót (mert ez annak készül) írni egy olyan előadásról, amelynek napokkal korábban megvolt a premierje. Én csak a főpróbát láttam, amely viszont a színház megítélése szerint még egyértelműen a próbafolyamat részét képezi.
Úgy gondolom, hogy ha részletes elemzést nem is illik Alföldi Róbert rendezéséről írni ebben a helyzetben, de néhány mondatot muszáj, mivel az előadás lényege nekem ezen a főpróbán is átjött, úgy hiszem. László Zsolt alakításában pedig egy hús-vér Platonovot láttam. Rengeteg gondolat ötlött fel bennem, ugyanakkor most ébredtem rá, hogy idén mégsem tudom újranézni az előadást, és ezeket a gondolatokat őszig nem jegelem le.
Ez valóban csak ajánló lesz, mert az előadásnak csak néhány mozzanatát emelem ki. Persze az még inkább kérdéses, hogy kell-e egyáltalán ajánló egy olyan előadáshoz, amelynek az idei sorozatára minden jegyet eladtak. Egyértelműen azt gondolom, hogy László Zsolt már önmagában elég ok arra, hogy valaki próbálkozzon még idén a bejutással, menjen oda az előadás előtt, hátha akad egy pótszék legalább.
László Zsolt hosszú évek (talán húsz is megvan) után tért vissza pályakezdése színházába. Én itt vettem észre először, amikor Füles volt a Micimackóban. És azóta nézem mindenben, amiben csak fellép Pesten.
Többrétű élmény lehetett neki magának is ez a visszatérés, nyilván végigfuttatta magában a megtett utat, ahogy az eltelt húsz év eseménysora ennek az előadásnak a kapcsán bennem is futólag felmerült. Sőt, a darab egyik alapmotívuma éppen ez a szembenézés fiatalkori önmagunkkal, Platonov régi szerelmével ismét találkozva éli át ugyanezt, bár az ő esetében mindössze öt évről lenne szó, nem húszról. Ez az élmény rá erőteljesebben hat, mint Karinthyra az a bizonyos Találkozás egy fiatalemberrel. Szinte késztetést érez, hogy az ismét fellobbanó régi szerelem hatására ismét újrakezdje az életét, de aztán megtorpan. Mégse téved nagyot, aki a darabban kijelenti róla, hogy Platonovnak a tétovázás az egyik legfontosabb karaktervonása.
Platonov a darab szövege alapján feltétlenül harminc év alatti kellene, hogy legyen. A be nem fejezett egyetemi tanulmányai után falusi tanító lett és még öt évet sem töltött el így. Nem csodálkoznék, ha néhány recenzens ezt a pontot nem hagyná figyelmen kívül. Ez feltűnik. Ugyanakkor ott van a darabnak az a mondata, amelyben Platonov utal erre: „nincs az a patkány, amely ennyire szétrágja az arcot, mint az enyémet ez az öt év”. Ez mindent indokol, mindent megmagyaráz és kulcs a szereplő megértéséhez. Itt van egy kiégett ember, aki egykor nagyobb jövőt szánt magának, csalódott, lélekben megöregedett és most belső lelkesülés, lendület nélkül, valahogy megpróbálja élhetővé tenni az életét úgy, hogy igazán nem hisz benne. Kiéli magát a keserű megjegyzésekben. A többiekkel ellentétben ő legalább őszinte és nem csapja be önmagát. A lélekben megöregedettséget hangsúlyosan húzza alá a szereplőválasztás: László Zsolt elvileg 28 éves és nagyjából 48-nak látszik. És még csak sminkkel sem próbálnak fiatalítani rajta. (Hasonló ehhez, ahogy nemrégiben Zsótér kecskeméti előadásához Trokán Nórát kiválasztotta, ott is a lélek állapota és nem a tényleges életkor volt a kiinduló alap.)
Itt ez a Platonov, aki lényegében már „rom”, vegetál, bár szórakoztatóan, de így is minden nő vonzódik hozzá. Pontosabban: hozzá vonzódik, nem a különféle egyéb férfiak egész sorához, akiket a darab felvonultat. Kisebb-nagyobb mértékben hősnek, rendkívüli embernek tekintik, várnák tőle az önmegvalósítást. Legkivált igaz ez Szofjára (Petrik Andrea), aki majd kirobbantja ebből az állapotából. Ebben a felvezetésben Alföldi szándékosan taszítóvá teszi ezt a nőt, ahelyett, hogy a legvonzóbbá tenné, akinek nem lehet ellenállni.
Szintén érdekes, hogy amíg Platonovtól elvárnák többen is, hogy legyen hű önmagához és hajtson végre nagy tetteket, addig a nőkben a kor szelleméhez mérten hasonló gondolat nem merülhet fel. (Ez még egy fiatalkori Csehov-darab, itt nem hajtogatja mindenki, hogy „dolgozni fogunk!” Egy nő van, Marja, akinek tudományos ambíciói vannak, őt meg kinevetik.)
A nők számára a siker egyetlen mércéje, hogy micsoda embert tudtak begyűjteni, ki az, akivel az életüket leélik. És persze mindenki észreveszi, hogy még így is a legizgalmasabb ember Platonov, tehát őt akarják, mert szeretik.
Ezen az estén engem legkivált ez foglalkoztatott a Platonovot nézve: milyenek ezek a Platonovot körülvevő nők, milyen ez a szeretet, amely jogán követelőznek, mennyit használ hősünknek? (Másnap láttam egy Kékszakállút, annak kapcsán is ugyanez a kérdés: mire jogosít fel a „mert szeretlek” – akár arra is, hogy valakinek szétverjük az egész életét?)
A jelmeztervező és sminkes (Nagy Fruzsina) közreműködésével az a benyomásunk alakulhat ki, hogy az összes nő inkább hasonlít egymásra, mint amennyire eltér. Hajviseletük hasonlósága sokat elárul. Platonov lehet, hogy képes lenne életét értelemmel feltölteni, amennyiben mindössze egy nő jelentkezne megváltására, aki magába tudná foglalni az összes őt ostromló nő legjobb tulajdonságait. De így, hogy feleségén (Szása – Andrusko Marcella nagyon szeretnivaló és azonosulni lehet vele) és Szofján kívül rendelkezésre állna a gyönyörű, értelmes és okos tábornokné is. Kováts Adélról ismét csak felsőfokon tehetnénk említést, ha részleteznénk – az Anatol és ez alapján is kapnia kellene egy legjobb női mellékszereplő díjat a kritikusoktól, és remélem, hogy ez így is lesz. Sőt, még van egy negyedik jelentkező, aki még ártatlan leányzó, sőt neki vannak kutatói ambíciói is: Marja, aki önmaga előtt is próbálja eleinte letagadni Platonov iránt érzett szerelmét (Martinovics Dorina, szintén jó és hiteles).
Négy nővel, aki mind kizárólagosan akarja birtokolni, ráadásul a csehovi dramaturgia jóvoltából szinte egyszerre jelentik be az igényt rá, nincs az a masszív férfi, aki boldogulna, Platonov pedig még bizonytalan is. És az is kár, hogy a feleségén kívül, aki viszont nem szellemi partner és lelki társ, senki sem tudja úgy szeretni, ahogy az a férfinak jó lenne. Persze leginkább az lenne a jó, ha békén hagynák és nem próbálnák minden áron megszerezni. De a nők (is) csak magukra gondolnak. Túl nagy a kísértés, Platonov pedig gyenge.
Kedvenc jelenetem volt a darabban, amikor a tábornokné udvarolt Platonovnak, a férfi által is értékesnek talált barátságot mindenáron át akarta változtatni szerelemmé. Platonov ekkor még képes az értelmére hallgatni, hosszú távon gondolkodni, de aztán már nem tud ellenállni, elsodorják az események. Nincs semmi, ami belülről megtámassza, nincs életcélja, a munkájában sem hisz. Szofja követelésének látszólag enged, de mégsem tudja magát rávenni, hogy felrúgja a jól megszokott életét. Ahhoz hinnie kellene abban, hogy lényegesen jobb lesz, ha változtat. De éppen a hit és a küzdőképesség hiánya, ami tönkreteszi. Csehov ezzel a darabbal kezdi a pályát, de már most reménytelennek látja az orosz tehetség érvényesülését, nem mutat kitörési lehetőséget. Ugyanakkor ez a Platonov mégsem tudná rávenni magát, hogy mély kétségbeesésében öngyilkos legyen – halála csak annak lesz beállítva.
László Zsolt alakításában egy gyenge, bizonytalan embert látunk, aki feltétlenül jobb sorsra érdemes, akinek majdnem minden adott volt a sikerhez, de mégsem jutott semmire. Tanulságos a történet, engem az előadás teljes három és fél órája alatt lekötött.
Ha most szabályos kritikát írnék, akkor természetesen ezen felül hosszan lehetne beszélni a színpadkép kialakításáról, melyben egy zuhany kapja a főszerepet, az előadásban megjelenő további kilenc férfi színészről, akik közül nem egy igazán jó formát mutatott már ezen a főpróbán is (azért Schneider Zoltánt nem bírom most sem említés nélkül hagyni, nagyon jó partnere László Zsoltnak). De most ők pontosan úgy járnak, ahogy a történetben is: minden nőt csak Platonov érdekli, hoppon maradnak most is.
De a következő évadban, jön az újranézés és akkor aztán már egy bejáratódott előadás alapján szó lehet már minden másról is. Most csak a felszínt kapartam meg. Várom a lehetőséget.
