Új bemutatót tartott a Radnóti, és csak az a kérdés, hogy kik járnának a legjobban az előadás megnézésével.
Az „Én, Daniel Blake” esetében a helyzet nem bonyolult, és az ajánlóm sem lesz hosszú, már csak azért sem, mert a Radnóti Színház esetén – a színház saját ajánlója mellett - számos alaposan megírt elemző kritikára lehet számítani, könnyen elérhetőek a fontos információk az előadás kapcsán.
Schneider Zoltán az előadás címszereplője és legelsősorban miatta ajánlható az előadás. Annyira azonosul az infarktusa óta munkaképtelen özvegy áccsal, hogy csak onnan tudom, hogy nem Daniel Blake, mert f.h. kora óta nézem a pályáját, így talán minden szerepében láttam, amit Pesten eljátszott. Aki szereti, az nyilván nem fontolgat, nem olvasgat róla semmit, hanem nézi - ezúttal kb. száz percen keresztül szünet nélkül lehet.
Schneider Zoltán minden rezdülésében IGAZI, és élettel telíti meg ezt az érzékenyítő tanmesét, amely beleillik a színház repertoárjába. Kováts Adél korszakában a színház elsődleges céljának az tűnik, hogy társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, így ez az előadás a Schneider-rajongók mellett nagyon ajánlható iskolai csoportoknak is, akik jó esetben még a Radnóti által nyújtott felkészítő és feldolgozó foglalkozást is igénybe veszik majd. (Ezzel csak az a bökkenő, hogy a színház jegyárai csak kicsivel alacsonyabbak, mint azoké a helyeké, ahol a néző „fájdalomcsillapító színházat” kap, azaz két-három órára elfeledkezhet a valóságról – ez az előadás nem nyújtja ezt, sőt nem is kelti azt a látszatot.)
A történet Angliában játszódik, ezen nem változtattak, és azok, akik a filmet nem ismerik, akár meglepődéssel láthatják, hogy a nálunk sokkal fejlettebbnek tartott nyugaton is lehet ennyire reménytelen a helyzete annak, aki hirtelen veszíti el a munkaképességét. Ugyan nem adaptálták a magyar viszonyokhoz, de azért megjegyzem, hogy azért az se semmi, hogy jelenleg akárhány év munkaviszony után is csak maximum 90 napig kaphat valaki álláskereső támogatást (az utolsó 3 év számít csak, ami előtte volt az érdektelen), így aki egészségi problémái miatt kénytelen abbahagyni a munkát, ahogy a történet címszereplője, az jobban teszi, ha inkább táppénzen marad, amíg teheti.
Valló Péter ezúttal nemcsak rendezője, hanem díszlettervezője az előadásnak. A független előadásokra jellemző ez a minimalizmus, amely kapcsán szükségszerűen eszembe jut, hogy a legfőbb oka jellemzően mégis a forráshiány. Ebben az egységesen fekete térben egy hatalmas gerenda dominál, hasonlóképpen, ahogy A pelikán-ban egy kanapé – a színeket Benedek Mari ruhái képviselik.
Nagyon kifejező a gerenda felhasználása, erősíti a történet tanmese jellegét is. A bürokrácia öncélúsága minden helyzetben dühítő, élőben is, színpadon is, és tenyérbemászóra sikerül Porogi Ádám és Bata Éva figurája, akik a munkaügyi központ alkalmazottait meggyőzően játsszák (és további szerepeket is) – lehet őket nyugodtan utálni.
Ami a történetben nekem kiverte a biztosítékot, és nehezen hittem el, hogy ezt jól látom: a Daniel Blake által pártfogolt egyedülálló anya, Katie Jenkins egy escort munka által tudja helyzetét stabilizálni, és az előadásból úgy tűnik, hogy ez elfogadható megoldás lehet. (Egyedül Daniel B. háborog emiatt, de aztán lenyugszik ő is.) Valóban sugározhatja egy érzékenyítő előadás azt, hogy egy kislányát egyedül nevelő életerős fiatal nőnek jobb megoldás bármilyen-akármilyen fizikai munka helyett az, ha a testét adja el? Miután több ismerősöm is így értékelte a látottakat, nem én értettem félre. Mészáros Blankát egyébként persze örömmel látom színpadon bármikor és bármiben…
A történetben jelentős feladat jutott egy gyerekszereplőnek (Reé Ritának illetve váltójának, Mátyássy Kála Cecíliának) és Juhász Tibor egyetemi hallgatónak, aki még egy rap számot is előad.
Az előadásból Schneider Zoltán figuráját visszük tovább, tragédiája akkor is megérint minket, ha esetleg az előadás egyéb tényezőivel kapcsolatban felmerült bennünk némi ellenérzés. Ismét arra láthatunk jó példát, ahogy egy nagy színész – amennyiben neki való szerepet kap – diadalmaskodni tud akár még a darab ellenére is. Ez a halvány reménysugár, ami éltethet minket...
PS. A fotók az előadás oldaláról származnak, fotós: Dömölky Dániel
