Mezei néző

A mai függetlenek forráshiányos helyzetéről is sokat elmond, hogy tegnap este az RS9-ben Vass György, az Újszínház színművésze NÉGY néző előtt játszotta el a Petőfi Sándor írásaiból saját maga által összeállított 100 perces színjátékát, amely során a küzdő és sehogyan sem boldoguló Petőfit látjuk. A segesvári csatatéren haldokló költő lázálmai hozzák vissza a múltat, egészen a sorsfordító pillanatig, amikor fogja magát (1844 februárjában) és Debrecenből elindul Pestre, hogy átadja Vörösmartynak az egy füzetbe összemásolt költeményeit.

Már betöltötte a 90. évét is Eisemann Mihály és Szilágyi László operett-bohózata az Én és a kisöcsém, és ha az OSZMI színházi adattárának hihetünk, ez volt a 36. magyar nyelvű bemutatója. A darabból tévéfilm is készült (1989-ben), sőt az Operettszínház 2015-ös előadását az M5 négy évben is leadta (2018-21), így a tatabányai közönség soraiban várhatóan sokan lesznek, akik nemcsak a címadó dal első két sorát tudnák idézni. De olyan nézők talán még többen, akiknek a történet egészen új, és nem fogják észre sem venni, hogy mely dalok kerültek be ebbe az előadásba kiegészítésképpen a dramaturg Guelmino Sándor és a rendező Király Attila döntése által. (Ez nem a Hamlet, amelyet legutóbb Tatabányán láttam, ez esetben nekem sem volt előélményem, nem viszonyíthatok más előadásokhoz – ezt muszáj még itt a bejegyzés elején leszögeznem.)

Mikola Gergő és a tánckar

Röviden: az előadás operett-bohózat, azt adja, amit ígér, kellemes szórakozást két részben, pontosan három órában. Az előadás elsősorban a színészekre épít és a rendező mindenkit jó helyzetbe hoz. Aki szereti a tatabányai társulatot, annak akkor is ajánlom a megtekintést, ha nem rajong sem az operettért, sem a bohózatokért.

Ennél hosszabban:

Nagy reményekkel mentem az év első koncertjére és elégedetten tértem haza. Fischer Ádám idén megint az Évszakok-at vezényelte a A teremtés helyett, bár nem először, de most ez nem csak elfogadható alternatívának tűnt, hanem egyenesen jobb választásnak.

A téli és különösen a nyári hónapokhoz képest az év utolsó harmadában aztán nagyon felpörögtek az események – négy hónap alatt száz előadást néztem, sok régen halogatott produkciót is. Minden alkalomról nem írtam -  részben azért, mert ez egy AJÁNLÓ blog, nem kritikai.

László Zsolt - Játék a kastélyban - Fotó: Szokodi Bea

A bevezetés után folytatódjon 2024 felidézése áprilistól.

Takács Kati - A vágy villamosa - Fotó: Borovi Dániel

Sokan küldözgetnek éves beszámolókat, most kaptam én is egy 17 oldalasat egy barátnőmtől - idén ezt a mintát követem én is, időrendben fogok haladni néhány előreutalással.

Az itt kiemelt előadások természetesen a számomra legemlékezetesebbek, nem a teljes magyar színházi kínálatból merítettem, mindössze 216 koncert, opera és prózai előadás élménye van a bejegyzés hátterében. Az itt említett összes előadást ajánlom megtekintésre, a legtöbbről külön írtam is, szeretném rájuk ismét felhívni a figyelmet.

Mindenkinek köszönöm, aki akár művészként, vagy bármely színház dolgozójaként kitart, nem választ egy stresszmentesebb, könnyebb megélhetést adó civil munkát, illetve azért választ, hogy mégse kelljen a pályáját egészen feladnia.

Drukkolok, hogy 2025-ben ne alakuljon rosszabbul a helyzet, én is igyekszem folytatni a blogírást. Köszönöm, akik ebben 2024-ben is támogattak meghívásokkal, ajándékjegyekkel, a Patreonon, vagy lájkokkal, kommentekkel, megosztással a Facebook-oldalamon, hogy az ajánlók több embert érhessenek el, vagy akár „csak” a blogom olvasásával. Az, hogy lassan már 12 éve minden nap többszáz ember használja az ajánlóimat, sokat segít abban, hogy most ebbe a 3376. bejegyzésbe is belefogjak. Mindenkinek kívánom, hogy olyan előadásokhoz legyen köze 2025-ben, amelyeket igazán szeretni tud majd.

Prudencia Hart különös kivetkeztetése - Stúdió K - Pallagi Melitta és Nagypál Gábor - fotó: Dömölky Dániel

Most pedig „lásd, akiket én szerettem” (az évadértékelők mottóján nem változtatnék továbbra sem)

Az előadás óta hihetetlen sebességgel teltek a napok, most már 16 napja – ugyanígy telnek el az éveink is, és jutunk túl szerencsés esetben a negyvenen, aztán az ötvenen is, és nem leszünk tőle boldogabbak. (Egy kivételt tudok biztosan mondani, a most már főleg külföldön éneklő basszbaritont, Kálmán Pétert, aki 55 évesen elégedett a ténnyel, hogy beleöregedett a szerepkörébe.) Ha viszonyítunk, még az is eszünkbe juthat, hogy lassan túléltük a legzseniálisabb költőink többségét is.

A „Mit ér, ha?” Romankovics Edit rendezése, aki Zsigó Anna dramaturggal együtt a szövegkönyvet is jegyzi az életközepi válságot vizsgálja női szemszögből. A színlap hat sornyi leírása pontosan jelöli meg, hogy miről lesz szó ebben a száz perces, szünet nélküli előadásban, az előadás saját oldalán még ennél is több információ adott.

Új bemutatót tartott a Radnóti, és csak az a kérdés, hogy kik járnának a legjobban az előadás megnézésével.

Az „Én, Daniel Blake” esetében a helyzet nem bonyolult, és az ajánlóm sem lesz hosszú, már csak azért sem, mert a Radnóti Színház esetén – a színház saját ajánlója mellett - számos alaposan megírt elemző kritikára lehet számítani, könnyen elérhetőek a fontos információk az előadás kapcsán.

Egy, a 40-50-es nők életközepi válságával foglalkozó zenés előadás (Mit ér,ha?) ajánlóját hagytam félbe (de hamarosan befejezem!), hogy ne késsek el az Art Színtér musical-stand up előadásáról, amely viszont a 30-as művészek útkereséséről szólt.

Lehetünk egyáltalán jó életkorban, amikor semmi sem nyugtalanít bennünket? Nagyon úgy tűnik, hogy nem, és minden időszakból meg kell próbálni kihozni lehetőség szerint a maximumot – mindkét előadás kapcsán ez volt az elsődleges gondolatom. De most csak legyen szó erről, amely Ember Márk köré épül, így az ő rajongói bázisa jelenti az előadás elsődleges célközönségét - a Tikk-Takk…bumm!-ra én is miatta voltam kíváncsi.

Szünet nincs, 100 percnyi kellemes estét kap az, aki az Art Színtérbe ellátogat. Az előadás legközelebb január 18-án és 19-én lesz műsoron (2 szóló jegy maradt még), és aztán még február 4-én is látható (12 jegy van) – aki meg szeretné nézni, azonnal rá kell, hogy keressen…

A Mercedes Benz és Az imposztor után egy héttel ismét a Pesti Színházban kötöttem ki, ezúttal Fesztbaum Béla önálló estjén.

Korábbi színpadi estjei alapján biztosra vehető volt, hogy Fesztbaum Béla egymaga nemcsak a Rózsavölgyi Szalont és a Házi Színpadot tudja megtölteni (ld. Szülőfalum, Pest), hanem az ötszáznál is több néző befogadására képes Pesti Színházat is. Van igény a régi pesti kabaréra és orfeumdalokra, amelyeket 45 éve (!) újra divatba hozott a legendás Budapest Orfeum előadás, amelynek lemezfelvételét én is ezerszer meghallgattam gimnazista koromban, így nem volt kérdés, hogy a Benedek Miklós emlékére összeállított műsornak célközönsége vagyok-e.

A Pesti polgár is olyan előadás, amelynek könnyen kialakulhatna rajongói bázisa, a Víg számos más zenés előadásához hasonlóan, mindössze rendszeresen műsorra kellene tűzni. - Remélem, hogy így lesz – „lesz nekünk” egy újabb időutazós-zenés előadásunk, amelynek a százéves szövegei is egészen frissként hatnak, így akár a magunkénak is érezhetjük. Ezt az ajánlót nyilvánvalóan abban a hitben írom, hogy nemcsak egy egyszeri eseménynek hagyok nyomot.

Ami ettől is függetlenül is egyértelmű: Fesztbaum Béla átvette a stafétabotot Benedek Miklóstól, akivel 170-nél is többször játszotta a Játék a kastélyban-t a Vígszínházban.