December elején gyors egymásutánban két kortárs magyar szerzőt is bemutatott a Vígszínház, az E.P.-Zsótér-féle Mercedes Benz után Az imposztor következett. Spiró György darabja egészen más rendezői hozzáállást kíván, mint Esterházy Péteré, és úgy látszott a kész előadásból, hogy ezzel Rudolf Péter, akit Hársing Hilda dramaturg támogatott nagyon is tisztában volt. Alázatosan nyúltak hozzá a szöveghez, jó helyzetbe hozták a színészeket, mind a 19-et – általuk a Víg társulata nagyszerű formáját mutatta. Az előadást megelőző próbafolyamat akár egy csapatépítő tréninggel is felérhetett – a 46 társulati tag közel fele együtt dolgozott benne.
Nagyon szeretem Spiró György darabjait, ezt különösen – ebben a klasszikus, számomra nyolcadik verzióban is boldogság volt Az imposztor-ral találkozni. A jól válogatott, alkalmas színészekből álló szereposztásnak köszönhetően még sokáig fogok örömmel visszagondolni erre a felhőtlen, szép estére. Az előadás megtekintését mindenkinek ajánlom, a társulat kedvelőinek különösen.
Ennél hosszabban kifejtve:
Míg Esterházy Péter színpadi utasításiból is tudhatjuk, hogy a műveibe belekomponált hiány kitöltését a rendező kreativitásától várta, aki ezáltal szükségszerűen szinte társszerzővé lép elő (amennyiben bele mer fogni egyáltalán a darabok színpadra állításába), Spiró György színművei alaposan kidolgozott kották, és minél kevésbé akar a rendező a leírtaktól elrugaszkodni, annál jobban járunk mi nézők. Már nyert ügye van, ha minden szerepre jut alkalmas színésze. (Most volt.)
Az 1983-ban, a Katona József Színház részére írt Az imposztor nagy társulattal adható csak elő, 19 szereplős - a szerepeket nem is lehet kettőzni és egy sztárszínész feltétlenül szükséges hozzá. Emiatt túl sokszor nem vették elő az elmúlt negyven évben, bármennyire is élnek a történet karakterei és hálás a „színház a színházban” téma. (Ez nem Shakespeare-darab, amelyek közül néhányban a 42 szerep is megoldható 8-10 színésszel, mint ahogy ezt éppen Spiró György tanulmányaiból tudhatjuk.) Minimális nehezítés, hogy a címszerep Major Tamásra íródott, aki a XX. századi magyar színháztörténet egyik legmegosztóbb személyisége, gyűlölték és imádták, politikai szerepvállalása miatt is és különösen azért, ahogy néhány színésszel elbánt.
A jelenlegi idősebb színészkorosztályban senki nincs, aki ilyen (vagy minimálisan hasonló) ellentmondásos megítélés alá esne, és Major óta a szerep 11 további birtokosa is „csak” a nagyformátumot hozhatta, így a „nagy Boguslawski” színpadra lépésekor ugyanazt a hatást nem kelthették. A szerep legutóbbi tulajdonosa Benedek Miklós sem volt megosztó személyiség, sőt közszeretetnek örvendett, ahogy a jelenlegi bemutató középpontja, Kern András is. (Nagyon gyakran hívtak vendéget erre a szerepre, de azokban a társulatokban nem volt olyan „húzónév”, aki mellőzöttnek érezhette magát emiatt. Jelen esetben még Kern Andráson kívül akár Lukács Sándor és Hegedűs D. Géza is nyugodtan szóba jöhetett volna, de rájuk a párhuzamosan készülő bemutatókban volt szükség.)
Kern András, „A KERN”, csak főszerepeket kap már évtizedek óta, tömegek akarják mindig ugyanolyannak látni, míg – a darab szempontjából szerencsés módon – mégis létezik egy vékonyabb réteg, akiknek „túl kernes” és megújulást várnának tőle. A szerep szempontjából persze jobb lenne, ha valamiféle vitatható politikai kiállás, zaklatási botrány, akármi fűződne hozzá, és kis borzongással nézhetnénk, de nem – ő tényleg „csak színész”. „Kernes” most is, de megvettem tőle ezt a Boguslawskit, sőt elhittem neki, hogy kívülállóként van jelen a saját társulatában, ahol 54 éve tag. Aki szereti, annak muszáj megnéznie ezt az előadást. (Nagyon remélem, hogy hosszú éveken át fogja játszani, a néhány nappal ezelőtti rosszulléte már nyom nélkül elmúlt, nem lesz kihatással az előadás sorsára sem.)
Az első rész elején Bagossy Levente színpadképe pontosan követi a szerzői utasításokat, ebből azonnal át is jön, hogy klasszikus előadásra számíthatunk. Bujdosó Nóra jelmezei is a korhűség benyomását keltik, könnyen elhihetjük, hogy kétszáz évet visszaléptünk az időben, és a három részre szakított Lengyelországnak az orosz cár fennhatósága alá eső részén, egy lerobbant színházba ültünk be. Ennek ellenére Spiró György apró megjegyzéseiből kristálytisztán érzékelhető volt 1983-ban is, és átjött most is, hogy a látottak vonatkoztathatóak a jelenre is. A színészek válságos helyzete, a színház szegénysége persze most 2024-ben leginkább egy független előadásban üthetne, az lenne a leghatásosabb, ha egy ilyen előadásba toppanna be egy kőszínházi sztár, de ilyen nagy létszámú független társulatok nem is létezhetnek, rendszeresen még egy jól menő magánszínház sem vállalkozhatna arra, hogy 19 fellépőnek fizessen gázsit. Az imposztor előadásához társulat és repertoárrendszer kell, és amíg időnként előkerül, addig még nem kell eltemetnünk a magyar színházi kultúrát.
Éppen azért, mert annyira magától értetődő, hogy a darab érvényes a jelenre is, felesleges rendezői ötletnek tűnt, hogy a végjátékban a színészek már mai ruhákban lépnek elénk – lényegében ez volt az előadással kapcsolatos egyetlen problémám, de ezen is hamar túlléptem. A másik újítás, amelyet korábbi Imposztor-ban nem láttam, viszont tetszett: szerencsés volt egy valóban rövid felpörgetett filmbejátszásban a szünet után visszavinni minket az előadás közegébe. Sok lett volna „élesben” is megnézni a Tartuffe lepróbált jeleneteit, de így ez a pár perc megéreztette velünk, hogy milyen előadást nézhetett meg a gubernátor.
Ha ezektől a változtatásoktól eltekintünk, a rendezés az eredeti darabhoz igazodott még apróbb részleteiben is. (A szerző módosított a darab kulcsjelenetén, de a poént nem lövöm le – aki már látta a korábbi 12 verzió bármelyikét, észre fogja venni a különbséget.) Nagyon szerethetővé és sokszínűvé vált a vilnai társulat, őket nézve arra a következtetésre juthattunk, hogy de milyen jó színészek vannak most is a Vígben. Spiró úgy írta a darabot, hogy minden karakternek legyen olyan jelenete, amelyben kiragyoghat – senki nem statisztált.
Karácsonyi Zoltán (Díszletező) és Telekes Péter (Kellékes) kezdő párbeszéde nagyon szerencsésen üti meg az előadás alaphangját, tőlük kapjuk meg az első információkat, ahogy a messziről érkező Boguslawskit is ők avatják be. Utána lép be az ügyelő, Bölkény Balázs, és a színészek, akiknek később van külön jelenete is a főszereplővel, mind akarnak tőle valamit, és ezekben a párbeszédekben sorra megismerkedünk a profitorientált és a hatósághoz igazodni kénytelen direktorral, Fesztbaum Bélával, a sztárszínésszel, Seress Zoltánnal, a primadonnával, Szilágyi Csengével, illetve annak a másodvonalba szorított férjével, Wunderlich Józseffel is. Nem kerüli el a figyelmünket a súgónő Bach Kata, de az emlékkönyvébe bejegyzést kérő fiatal színésznő, Varga-Járó Sára, illetőleg a társulat sportos színésze, a Boguslawskinak talán a többieknél is jobban hízelgő Brasch Bence sem. A Kőszegi Ákos és Majsai-Nyilas Tünde által játszott színészházaspár tragédiája csak futólag említődik, de a nézőtéren kialakult sűrű csöndből úgy tűnt, hogy így is megérintett minket – a Tartuffe végrehajtóját játszó Gados Bélán viszont jót nevettünk. Igó Éva kapta Boguslawski egyetlen régi ismerősének szerepét, míg Medveczky Balázs lett az ifjú titán, aki nagyon nem szerette volna a királyi kegyelem hírét meghozni Orgonnak… Emlékezetes lesz Hirtling István, mint kritikus, Borbiczki Ferenc, mint gubernátor, aki mellett Kovács Olivér (adjutáns) is megjelenik.
A szereplő színészek beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet – ezt összességében is elmondhatom, de vannak olyan jók, hogy nem spóroltam el a név szerinti említésüket sem, bár a fenti bekezdéssel 1175 karakterrel nehezítettem el az ajánlót – remélem, nem hagytam ki senkit. A fent említett színészek csapatmunkáján múlik a siker – ők jelentik a közösséget, akiknek a sorsával foglalkozunk (illetve átvitt értelemben ők a mi képviselőink, vagy ha már a bejegyzés elején E.P.-t is idekevertem, a mintájára röviden: Ők a mi).
PS.1. Az Imposztor az én olvasatomban a szerző szerelmi vallomása a színházhoz – Spiró György nagyon szereti a színészeket, még úgy is, hogy ismeri a gyenge pontjaikat és nem idealizálja őket – én pedig nagyon szeretem ezt a darabot, így öröm volt hallani újra a jól ismert mondatokat. Különösen fontos része az előadásnak a második felvonás (az első rész vége), amelyben a Tartuffe-öt próbálják a színészek. Spiró György darabértelmezése, amelyet Boguslawski szájába ad, meggyőző, én is ennek a szellemében tanítottam ezt a kötelező olvasmányt több, mint 20 éven keresztül. Legalább egyszer mindenkinek találkozni kellene vele.
PS.2. A fotók a színház honlapjáról származnak, fotós: Dömölky Dániel.
PS. A harmadik friss bemutató a Pesti polgár volt, amelyről szintén nem maradhat el az ajánló - egy héttel később az ebben az előadásban is szereplő Fesztbaum Béla egyedül is megtöltötte a Pesti Színház nézőterét...
