Mezei néző

Az „Apák és fiúk”-at a Vígszínház Sirálya utáni napon láttam – így hozta a műsor. Mindkét előadás a generációk közötti szakadékról és feszültségről (is) szólt, viszont az eltérő helyi adottságoknak (nézőtér nagysága!) is köszönhetően két merőben más stílusú előadás született.

„Ez egy jól sikerült Ascher, mindenki jó benne, nézzétek meg!” – ennyi ajánló is elég, de most már a regény és az adaptáció elolvasása után nekifutok egy ennél részletesebb beszámolónak. Négy oldalt kap, aki továbbkattint és16 Szokodi Bea képet.

Tasnádi Bence, Lengyel Benjámin és Máté Gábor

Éppen a napokban tette fel a kérdést valaki egy színházi fb-csoportban, hogy mire vigye el a 10 és 13 éves gyerekét. Ez valóban talán a legnehezebb korosztály, és nehéz olyan előadást találni, amelyik a legtöbb kamasznak megfelelne. Ez a Scapin viszont éppen ilyen, a szintén idei „Hello, Héraklész!” mellett ezentúl a hasonló kérdésekre ezt fogom ajánlani - kilencven perces Moliere-vígjáték, jó színészekkel. A fiam, aki most 13, nagyon lelkesedett érte, és előadás után azt kérte, hogy vigyem többet színházba.

Martinkovics Máté, Pál András, Georgita-Máté Dezső, és előttük Takátsy Péter

Itt van tehát egy nyerő előadás fiataloknak, akár a kötelező törzsanyag megtámogatására, akár csak szórakozásnak.

David Doiasvili pénteken bemutatott Sirály-rendezésére nagyon sok olyan mondatot érvényesnek találtam, amely a szövegben az ifjú titán, Trepljov előadását és műveinek stílusát jellemzi – „benyomást kelt az emberben, de semmi mást”. Már-már az volt az érzésem, hogy a modern rendezői színházi vonal karikatúrája a téma, esetleg önironikus reflexió. (Miután nem láttam a grúz vendégtől korábban más előadást és nem ismerem az életművét, ez csak sejtés, nem bizonyosság.)Méhes László, Stohl András, Nagy-Kálózy Eszter, Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza, Ert Zsombor, Antóci Dorottya, Majsai-Nyilas Tünde 

Két hét csúszással, de itt az ajánló "A tehetséges Mr. Ripley"-ről.

Az előadásra a történet ismerete nélkül mentem, és ebben a bejegyzésben gondoltam a hasonló „tudatlan” nézőkre, nem szpoilerezem magát a cselekményt – aki akar, könnyen utána tud nézni, de az előadás követéséhez semmiféle előismeretre nincs szükség.

Miután kiposztoltam a Mezei néző Fb-oldalára  az előadás pesti bemutatójának hírét, azonnal jött rá egy általános kérdés kommentben: miért van az, hogy filmekből olyan gyakran születik színházi feldolgozás. Ennek kapcsán indítottam el a gondolatmenetet: valóban jó ötlet-e a filmfeldolgozás? Ebben a konkrét esetben használt-e vagy ártott ez az előzmény?

Szántó Balázs Juhász Éva fotóján

Már megint új elrendezést láthatunk a Kamrában, ezúttal Giliga Ilka tervezőtől, amely nagyon sokat elárul már első látásra az előadás alaphangulatáról. A nyolcvan perces főpróba után az a benyomásom, hogy a látvány teljes mértékben szolgálja Tárnoki Márk rendezői koncepcióját. Mary Shelley kétszáz éve megírt művéből a rengetegszer feldolgozott Frankensteinből felejthetetlen előadás született, nagy színészi alakításokkal. Az átíró, Hajós Zsuzsa is említődjön – a szövegen is, nemcsak a jelmezeken is érződik a XIX. századi miliő. Hosszan fogjuk emlegetni ezt az estét, ugyanakkor azt is azonnal hozzáteszem: vigyázat, az előadás nem nézőbarát, nem kellemes, és sokkal jobb érzés rá utólag visszagondolni és morfondírozni az egyes részletein, mint amilyen volt nézni. A 18-as karikát is rá lehetne tenni, de ezúttal nem a nyelvezete miatt. A szokásosnál erősebben meg fogja osztani a közönséget.

A bejegyzést épp azért írom, mert ennek segítségével talán mindenki eldöntheti, hogy célközönsége lehet-e ennek a különleges estének, vagy jobb, ha kihagyja. Most nem tudok - sajnos - teljes szívemből lelkesülni, ugyanakkor ennek az igazán bátor előadásnak az elhallgatása részemről méltatlanul megúszós gesztus lenne. Igyekszem nem szpoilerezni jobban, mint amennyire az előadásról elérhető képek teszik. Szokodi Bea albumából válogattam, most sem volt könnyű.

A teremtmény - Rába Roland

Alfred Uhry darabja elsősorban filmként ismert, amely nyolc jelentős szakmai díjat, köztük négy Oscart is nyert. Mintha láttam volna, bár az is lehet, hogy ezt csak elképzeltem, mert sokszor szóba került. Nem meglepő, hogy a Veres1Színház is műsorára tűzte, hiszen önmagában már az is óriási előny, hogy könnyebben egyeztethető, mivel csak három színész kell hozzá.

Egri Márta és Kálid Artúr

Ezen az estén a Belvárosi Színházban, szinte teltház előtt kerülhetett színre.

Bognár Róbert és Schlanger András zenés játékának eddigi színpadi karrierje nem volt különösebben szerencsés: a szeptemberi bemutató óta mindössze negyedszer kerülhetett közönség elé a múlt szombaton délelőtt, hosszabb kihagyás után. Így még mindig egy fiatal előadásról tudok beszámolni.

Krúdy novelláit, illetve legismertebb hősét, Szindbádot színpadra tenni merész vállalkozás, de nem esélytelen, még akkor sem, ha előre tudható, hogy nem versenyezhet a legendás filmmel, és a varázsát a színészek személyes jelenléte adhatja csak. Engem mindenesetre az általam először 35 évvel ezelőtt megismert életmű ismételt átgondolására késztetett, illetve némi szükségszerű nosztalgiázásra - nem mentem hiába most sem a 6Színbe.

Kerekes József, Martin Márta, Schlanger András, Tornyi Ildikó

Várakozáson felül jó élmény volt a József Attila Színház előadása a 13 éves fiam számára is – ezen a vasárnap délutánon elfelejtettük, hogy egyáltalán nem szeretjük az operettet. Hargitai Iván rendezésének első felvonása után mindkettőnk első gondolata az volt, hogy akár azonnal jöhetne még egy teljes Csárdáskirálynő is utána.

Az első felvonás persze csak előkészítés volt, a történet igazán csak a második részben bontakozott ki, és jutottunk el az állótapsig délután hatra.

Lábodi Ádám és Kulcsár Viktória

A 6szín új vezetése megközelítőleg egy éve vette át a színházat, ahol még tavaly felléphetett Falusi Mariann is. A művészt most az évforduló tájékán visszahívták, és erre az alkalomra egyedi műsort állított össze. A dalok szüneteiben pedig beszámolt, hogyan telt számára a 2021-es év, amelynek éppen a finisében tartunk.

Erről a tegnapi eseményről írtam ezt a rövid nyomhagyó bejegyzést, amely nyilván egyben ajánló is Falusi Mariann egyéb fellépéseihez, amelyekről érintőlegesen szót is ejtett menet közben. Új albuma, a „Jazzkívánságműsor 2” akár karácsonyi ajándéknak is megteszi.

Pusztai Csaba, Falusi Mariann és Révész Richárd (fotó: Földvári Péter)

Az Operaház 25 éve vette le a Hoffmann meséit műsoráról, így nem meglepő a Székely Kriszta rendezését övező élénk érdeklődés, illetve az sem, hogy mindkét bemutatót követően a szereplőket erősen ünnepelte a közönség. A szombati estén a szokásostól eltérő módon az is érzékelhető volt a tapsrend során, hogy a nézők egyrészét maga a színpadi megvalósítás nem töltötte el örömmel, kinyilvánították tiltakozásukat, amelyet nemcsak azért említek, mert igen ritka jelenség. Jó hír, hogy ezáltal érezhették a szereplők, hogy a közönségnek nem volt mindegy, hogy mit láttak, véleményt nyilvánítottak. Ennek fényében az énekeseket méltató taps is felértékelődött. Másfelől azért, mert legalább nyolc nézőtárssal beszélgetve erről a tapsrendről, egyértelműen lemérhetővé vált, hogy a „búúzás” okairól, erősségéről, jelentéséről mindenki másként vélekedett.

Ha egy ilyen kis epizódot is annyira eltérően ítélünk meg, hogyan láthatnánk egy háromórás operát egyformán más-más háttérrel, viszonyulással a műhöz, a szereplőkhöz a hatalmas nézőtér eltérő pontjain?

Kolonits Klára, mint Stella, a lábainál László Boldizsár (Hoffmann) és Kálmán Péter (ezúttal Lindorf) - Hoffmann felett a pulton fekszik a Múzsa, Mester Viktória

Nekem a „minden néző másként lát egy előadást” evidencia, de azért megint nyomatékosan leírom előre: ez itt az én – szükségszerűen szubjektív - észleletem és néhány gondolatom a két előadás kapcsán. Mindenkinek ajánlom, hogy még ragadja meg az utolsó, december 15-i alkalmat és alkosson saját véleményt.