Mezei néző

Keszég László rendezésében Edmond Rostand színműve, a Cyrano volt szombatunk második állomása szinte közvetlenül A velencei kalmár után.

Két férfi egy helyett - Bodoky Márk, Harsányi Attila - szerelemet vall Czakó Juliannának

Két előadást láttam Miskolcon szombaton délután és este, fél óra szünettel a kettő között, és mindkettőt – A velencei kalmárt és a Cyranót is - csak ajánlani tudom.

Aki miskolci, az örüljön, hogy országos viszonylatban is jelentős előadásokat létrehozó színháza van jelenleg, változatos műsorral, amely miatt érdemes a városba utazni. Vannak napok, amikor két, sőt három előadás is megnézhető egymás után (ezen a délelőttön is lett volna még egy Kakaókoncert), és a színházi műsor köré egy egész hétvége is felépíthető. Mi – harmadik élményként - másnap átmentünk a Bükkön a tízéves fiammal (Répáshuta-Bélapátfalva távon), aki szintén mindkét - kifejezetten felnőtteknek szánt - előadást is megnézte. Aki ennél lazábban képzeli a hétvégéjét, annak kiegészítő programnak ott van a tapolcai fürdő vagy Lillafüred is, akinek pedig nincs két napja, az választhatja csak a délutáni előadást, amely után könnyen vissza lehet még Pestre is térni. A velencei kalmár önmagában is megéri, hogy valaki csak emiatt útra keljen. (Így, hogy a vonatról Hatvanban buszra kell szállni, már annyira kevesen utaznak, hogy különösen kényelmes opcióvá vált.)

És most Miskolc ajánlása után nézzük, hogy milyen volt A velencei kalmár:

A hitelszerződés: Papp Endre (Bassanio), Görög László (Shylock) és Simon Zoltán (Antonio), aki "jó ember", "jó 3000 dukátra"

A legnagyobb kihívás egy színész számára a monodráma műfaja, amikor egyedül kell lekötni a karnyújtásnyira ülő közönség figyelmét – ezúttal 80 percen keresztül. Varga Ádám ennél még többet vállal: színpadra alkalmazta Chuck Palahniuk Túlélő című könyvét, megrendezte és el is játssza. Amit kitalált, az működött és hatott ránk, egészen végig érdeklődéssel figyeltük. Se cukorkáspapír, se mobil nem rezzent.

Akár orosz dráma is lehetne ez – jutott eszembe Dér Zsolt Fiatalemberére nézve, aki hálóköntösben, pizsamában ül egy széken Elek Ferenc Öregemberének társaságában. Ez volt az első benyomásom az előadásról. Íme, itt van Anyegin/Oblomov – mindenesetre „A” felesleges ember mintapéldánya, aki nem tud mit kezdeni az életével, akinek mindene megvan, a létfenntartásra nem kell figyelmet fordítania, és csak vágyakozik, álmodozik. Mintha nagyobb szüksége lenne arra, hogy legyen kit/mit várnia, mint arra, hogy be is teljesüljön a vágya. Jó ez így, ez az ötéves várakozás a nősülésre, nem jelent kényszerhelyzetet, nem muszáj cselekedni. A jelent figyelmen kívül lehet hagyni. Lehet, hogy mindannyiunkban megvan ez a gyáva ember, aki fél az élettől és halogatja a változtatást, még akkor is, ha közben vágyik rá?

Minél inkább igen a válasz, annál inkább meg fogja érinteni ez a költői előadás, amely nem ígér könnyű és kellemes kikapcsolódást (de ezt nem is várja a színház törzsközönsége), hanem inkább a hosszú távon nyomot hagyó kategória, amelynek nem a nézés közben örülünk a legjobban, hanem utána, amikor egy-egy bevésődött képe még eszünkbe jut.

Rétegelőadás, nem könnyen emészthető, de a társulat kedvelői számára kihagyhatatlan.

Bővebben kifejtve:

Kétrészes francia társalgási színművet lehet majd mostantól látni a Belvárosi Színház műsorán, amelynek van egy korábbi (2012-es) filmváltozata is, ahogy annyi más előadásnak e színház műsorában, de ez most nem Orlai Produkció, hanem Veres1Színház.

Kálid Artúr - Simon Kornél - Verebes Linda - Pál Tamás - amíg nem tudják, hogy mi lesz a neve a születendő fiúnak

Ha a néző jobb állapotban jön ki a színházból, mint ahogy oda belépett, akkor megérte. Persze erősen változhat, hogy mi miatt érezzük magunkat jobban, azért mert tetszett maga az előadás, Kovács Gábor Attila rendezése, vagy csak beleéltük magunkat a szereplők sorsába, és ráébredtünk, hogy hozzájuk képest mégis sokkal jobb a mi élethelyzetünk (amivel jellemzően nem vagyunk egészen elégedettek). Esetleg ehhez hozzájárul az is, hogy a darabba ágyazva a szerző – akár didaktikusan - próbál minket pozitív gondolkodásra rávenni. Az előadás után hajlamossá válhatunk belátni, hogy az életünk minősége jobban múlik a konkrét körülményeknél azon, hogy mi magunk miként látjuk azt, és ezen viszont módunk van változtatni: dönthetünk úgy, hogy ezen túl a mi poharunk tele van.

A keddi Marvin szobája után azt hiszem, hogy akár mindhárom okunk egyszerre is meglehetett ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. Szerethető színészek adtak elő egy tanulságos, bár előre látható kimenetelű drámai történetet, amely akár meg is győzhetett minket arról, hogy saját nehézségeinket és veszteségeinket másként lássuk.

De milyen az előadás? Kiknek javasolható a megtekintése?

Börcsök Enikő - Takács Kati

Még a BTF-re készült, így áprilisi bemutató volt a 12 szék, Ilf-Petrov regényének megzenésített változata a TRIP hajón, én pedig május 12-én este 9-kor az ötödik alkalmat láthattam, erről következik rövid beszámoló.

Nem tűnik magától értetődően jó ötletnek regényt színpadra írni, más műfaj más erényekkel, és az utóbbi harminc évre visszanyúló személyes tapasztalataim alapján nem szoktam túl nagy lelkesedéssel fogadni a hasonló akciók hírét. Pontosabban: ha egy mód van rá, akkor kihagyom az élményt, mert nem vagyok az az alkat, aki szeret csak azért odamenni egy nem neki szánt előadásra, hogy elmondhassa például, hogy „ugye megmondtam, hogy nem jó ötlet regényből előadást készíteni?” Ez az előadás viszont a közreműködő színészek miatt is érdekelt, másfelől eléggé szerettem a regényt annak idején, hogy kíváncsi legyek a színpadi verziójára is.

Ami nagyon jó, az alkotók a művet elrugaszkodási pontnak használták, nem akarták igazán hűségesen reprodukálni, és így egy egészen önálló és életképes előadást kaptunk tőlük. (Remélhetőleg utána a közönség kíváncsivá válik az egyébként közel 600 oldalas eredeti regényre is, és mostanára már minden példányt felvásároltak belőle...)

Most mind együtt

Egy nagyon takaréklángon végigcsinált (torokgyulladásos) április után elhatároztam, hogy májusban aztán most tényleg belehúzok a lemaradásaim pótlásába, és így is történt. Az elmúlt kilenc napban kilenc előadást néztem, és úgy alakult, hogy ebből hat (!) szólt a párkapcsolati krízishelyzetekről, és tartalmazott valamilyen (egy vagy több) háromszögtörténetet (sorrendben: Elektra, Meghallgatás, Káosz, A hős, Végkép), köztük ez a vasárnap délutáni, Nina Raine darabja különösen erre volt kihegyezve. Nem szándékosan szerveztem így, a műsor alapján ezt a programot sikerült összeállítanom a hiányokból. A legtöbb márciusi premier volt, egyedül A hős volt egészen friss, aznapi bemutató. A 11. előadását láttam a produkciónak, amelyet ebben az évadban június közepéig még további 13 követ majd.

Kevés a kortárs magyar darab, és örülni kell, ha az ember belefut egy olyanba, amelyik ráadásul megél a színpadon is. Az RS9 és a Formiusz Színház közös előadásának szövegét e színházak oszlopos tagja, Csáki Rita írta, aki rendezőként is jegyzi a produkciót.

Az RS9 műsorfüzetét végiglapozva mindenki megállapíthatja, hogy ez a repertoár számtalan újdonságot tartalmaz, itt nem a jól bevált és közismert klasszikusok újabb változataival találkozik a néző, helyettük sok az ismeretlen szerző, színész és társulat, tehát, aki változatosságra vágyik, jól teszi, ha kipróbálja ezt a helyszínt is.

Mérai Kata, Bacsa Ildikó - a két feleség

„Minden ember, aki két vagy még több nappal néz előre, ostoba” – hallhatjuk ezt a mondatot többször is, kellően kiemelve a Dajka – azaz Nagy Mari – szájából az előadásban. Pedig a vele kapcsolatos legfontosabb információ: május 31-én este nyolckor lesz legközelebb!!! Feltétlenül megnézendőnek tartom. Akik a görög mitológiára alapuló történeteket szeretik, biztosan fogják élvezni Gaál Dániel rendezését, aki az előadást koreográfusként is jegyzi. Szophoklész Trakhiszi nők című drámájából készített másfél órás „fizikai színházat” Sándor Júlia és Tóth Gergely dramaturgi közreműködésével. Az „ilyesmi dolgokat szeretem én” – jutott eszembe (tegnap ez a mondattöredék nagyon belém ragadt, A muzsika hangjában, eleget ismételték). Igen, ez az előadás igazán megközelíti az én színházeszményemet – ennek valóban teljes mértékben a célközönsége voltam.

Sipos Vera - Nagy Mari - a trakhiszi nők, egyben az előadás tartópillérei