Kétrészes francia társalgási színművet lehet majd mostantól látni a Belvárosi Színház műsorán, amelynek van egy korábbi (2012-es) filmváltozata is, ahogy annyi más előadásnak e színház műsorában, de ez most nem Orlai Produkció, hanem Veres1Színház.
Kálid Artúr - Simon Kornél - Verebes Linda - Pál Tamás - amíg nem tudják, hogy mi lesz a neve a születendő fiúnak
Az előadás magyarországi bemutatónak tűnik, és egyik előnye – a színészgárdán túl -, hogy nem ismerjük a cselekményt, és így tényleg meglepetés lesz néhány fordulata. Tipikus társalgási színmű, egy nappaliban játszódik, több szállal összefonódó emberek között, akik részben családtagok, részben barátok, beszélgetnek egy vacsora előtt-közben-után, és ahogy az lenni szokott felmerül mindenféle közhelyes téma. Mi megfigyelőként elég gyakran tudunk nevetni a szereplők bénázásán, ahogy kisebb-nagyobb gyengeségeik lelepleződnek. Kellemes kétszer negyvenöt percet szerez az előadás, örülünk a színészeknek, kikapcsolódunk – ez az, ami várható az estétől, igazán mélyre nem megy.
Ahogy néztem a közönséget – most is tele volt a nézőtér -, szerették az előadást, nagyon megünnepelték a színészeket, és a rendező, Schlanger Andrást is, aki azt támogatta, hogy a lehető legtermészetesebben történjen meg minden, amit látunk. Nagyon jó ötlet – egészen mindegy, hogy a szerzőké vagy a rendezőé -, hogy a történet elején, amikor a házigazda házaspárt – Kálid Artúrt és Verebes Lindát - megismerjük, a háttérben álló tévé képernyőjén egy másik fontos szereplő, az asszony bátyja, Vincent - Simon Kornél játssza - , bemutatja őket és a kapcsolatukat is. Érdekessé válik így az egészen hétköznapi helyzet. A narráció szüneteiben híres festményeket látunk felvillanni, és ez is némiképpen utal arra, hogy egy értelmiségi közegben játszódó estének leszünk a tanúi.
készülődés a vendégségre - háttérben a tévén Simon Kornél
Simon Kornél és Kálid Artúr az, akik elsősorban viszik az előadást. Rajtuk, de talán a szerzőkön is múlik, hogy a férfiak szövegei hatnak természetesebben, az ő megszólalásaik között van több, amelyikről elképzelhető az is, hogy nem színpadon hangzik el.
A fecsegésként induló hétköznapi társalgás némileg elfajul, és míg az első felvonásban az egyetlen igazi felszínre kerülő konfiktust az adja, hogy Vincent és a később megjelenő felesége (Molnár Gyöngyi) miként fogja a fiát elnevezni, a második rész ennél lényegesen személyesebb kérdéseket érint. Bevallom, az első felvonás után tippem nem volt, hogy lehetne ezt a témát igazán mélyíteni, mi tudna kiderülni róluk, mivel a metakommunikáció alapján érzékeljük, hogy mindkét házaspár tagjai között alapvetően működő kapcsolat van.
Annyit elárulok, ez talán még nem minősül szpoilernek, hogy a második részben minden kapcsolat tartóssága és őszintesége megkérdőjeleződik, és nemcsak a házaspárok tagjai közötti. A vendégek egyike Claude (Pál Tamás) is, aki a feleség, a férj és Vincent gyerekkori barátja, harmincéves kapcsolat fűzi őket egymáshoz, de róla – ahogy kiderül – a leglényegesebb dolgot mégsem tudták eddig.
Mi tartozik egy barátra, és mi nem? Minek az elhallgatása számít árulásnak? Fel kell-e vállalni feltétlenül önmagunkat és kapcsolatainkat barátaink előtt még akkor is, ha tudjuk, ez rosszul fogja őket érinteni? – ilyen kérdések is felmerülnek a történet kapcsán, aki megnézi, az majd érteni is fogja a konkrétumokat mögötte…
Ez este feltétlenül ajánlható azoknak, akik a fent felsorolt színészeket kedvelik, vagy általában szeretik az ilyen típusú beszélgetős darabokat, amelyek ugyan a felszínen kicsit hasonlítanak a „Nem félünk a farkastól” -ra, de mégsem vágnak húsba, nem mutatják az emberi kapcsolatokat kezelhetetlennek, hanem kínálnak feloldást. (Nemrég láttam Kálid Artúrt a Meghallgatásban, ha valaki ennél drámaibb fordulatokat szeretne a színésszel, akkor azt is megcélozhatja.)
PS. 1. Még egy személyes megjegyzés: az előadás nem „karikás”, így vinni tudtam a tízéves fiamat, aki igazi mezei nézőként átélte az egészet, nagyokat nevetett, kicsit sem unatkozott, nagyon élvezte. Néha ezen is múlik egy este, hogy kivel megy az ember. János sok színészt felismer (sorozatokból), minden előadásban meglátja a pozitívumokat, nincs benne kritikus hajlam, ahogy Vilmában a kezdetektől volt, akivel 7-16 éves kora között leginkább operákat néztem. Ha bárkiben felmerül, hogy esetleg gyerekkel menne erre, megteheti, bár ez a gyerek alkatán is múlik. A felvetett témák benne vannak a közéletben, nem árt, ha valaki ezeknek a súlyával időben szembesül…
PS.2. A fotók a Veres1Színház Fb-oldaláról származnak, ahol több is megtekinthető.