Mika Myllyaho darabját egyrészes fekete komédiának minősíti a színlap, amely nyilván még a március 8-i bemutató előtt készült. Nem tudom, hogy mikor került az előadásba szünet, de jó, hogy benne van – az előadás így is nagyjából két órányi csak. Ez feltétlenül praktikus információ, de ennél persze sokkal fontosabb, hogy minden szerepét Botos Éva, Bozó Andrea és Szávai Viktória játsszák, hatalmas lendülettel. Az előadás célközönségét én elsősorban azokban a nézőkben látom, akik erre a három színészre kíváncsiak. Őket most hosszan lehet nézni.
Ha valaki ilyen beállítódással megy a Karinthyba, akkor biztosan nem megy hiába. Könnyen elképzelhető, hogy valakinek nem fog tetszeni a történet (túl bonyolultnak tartja majd esetleg a három szálon futó cselekményt, vagy túl didaktikusnak), netán a rendező, Horgas Ádám formanyelvét idegenszerűnek érzi majd, de a mérleg másik serpenyőjében ott van ez a három színésznő, akik nagyon egymásra vannak hangolódva, a darab összes karakterét eljátsszák minimális átöltözés után, ÉS (és ez az ÉS nagyon nem mellékes szempontot jelez): átjön a rivaldán játékkedvük, jól érzik magukat egymás társaságában.
Ez a benyomás nagyon jól tud esni nekünk, és képes valóban kompenzálni a darabbal és az előadással kapcsolatos némely hiányérzetet, amelyben – ahogy a közönség reagálását észleltem, mások is osztozhattak velem, de nem mindenki – a földszinten ülők jórésze sokat nevetett. (Kísérletképpen az első felvonást a földszintről, a másodikat az erkélyről néztem – utóbbi nézőpont tűnt NEKEM jobbnak, viszont itt nevettek jóval kevesebben. Sajnos volt két néző, aki nem átallott hosszasan ropit rágcsálni. Lehet, hogy már itt is be kellene mondani, hogy a nézőtéren enni is tilos?)
A történet egy tanmesére emlékeztet, amelyben már az elején érezzük, hogy mindhárom hősnőnk élete összekavarodik (kicsit másként), a végére kisimul (lesz happy end, emiatt is nevezhetik komédiának) és közben valóban szembesülünk a káosszal, amelyet részben a szereplők, részben a körülményeik hoznak létre. A szerző egyik eszköze a túlzás, és ez a színésznők játékában is érvényesül: az eljátszott mellékszereplők leginkább karikatúrákra emlékeztetnek. Bujdosó Nóra jelmezei, és Horgas Péter műszakbarát (kivetítésre épülő, egy falból és egy szőnyegből álló) díszlete fehér és piros színekből áll szinte kizárólag, egyedül a többfunkciós kellék-műanyagkockák színe változik át lilára, kékre egy-egy jelenet idejére.
Jelzettek a helyszínek, amelyeket a háttérfalra vetített egy-egy tárgy, illetve felirat is elkülönít egymástól, és a fantáziánkra kell támaszkodnunk. Érezni a színészek mozgásában is a koncepciót, a Káoszt rendszerbe foglalják, nem mondható el, hogy a színészek ösztöneire hagyatkozva csak úgy lebonyolítják a történetet. Az, hogy valakinek Horgas Ádám stílusa épp tetszik-e, már nézőfüggő lehet, de egységesnek egységes, észleljük benne a harmóniát még akkor is, ha nem érezzük a miénknek. Az előadásban playbackre énekelnek egy dalt (nem tudom mit, nem hallottam korábban, de ettől még akár híres is lehet), amelynek nincs értelmes szövege, viszont lendületes, valamifajta hurrá optimizmust sugall, de engem határozottan taszított. Szerencsére ez a második rész közben már nem kerül elő. (Hangsúlyozom, hogy ettől lehet, hogy mást el fog varázsolni – azt hiszem, hogy nem elidegenítő effektnek tették be, bár ez sem kizárt.)
A történet ugyan didaktikus, mindhárom szereplő az őt ért különböző jellegű és erősségű – jellemzően lelki – bántalmazásra rendszeresen felel fizikai erőszakkal. A női bántalmazás nem megszokott, bár állítólag sokkal gyakoribb, mint hinnénk, csak a férfiak még kevésbé kérkednek megaláztatásaikkal, mint a nők. A történések viszont motiváltak, könnyen érthetőek, különösen egy párkapcsolati tréningnek is beillő Kékszakállú-előadássorozat után, amelyet két pszichológus tartott. Kifejtették, hogy a kommunikáció zavarai miként hoznak bennünk létre bizonytalanságot, miként lesz ebből félelem, a félelemből pedig törvényszerűen agresszió. Ezt az előadást akár ennek a modellnek az illusztrálására is létrehozhatták volna. Így jön létre körülöttünk-bennünk a káosz, és NEM a vágyott harmónia. Reménykedjünk, hogy az előadás után minden néző elgondolkodik ezen, ha tetszett neki a játék, ha nem, mert mégis ez lenne a lényeg, hogy saját emberi kapcsolatainkat próbáljuk valamivel kevésbé összekuszálni, vagy ha már muszáj, legyünk tudatában, hogy milyen folyamatokat indítunk be másokban, és aztán ne csodálkozzunk az eredményen.
PS. A Theater Online két fotóját használtam, Ilovszky Béla készítette őket
