„Minden ember, aki két vagy még több nappal néz előre, ostoba” – hallhatjuk ezt a mondatot többször is, kellően kiemelve a Dajka – azaz Nagy Mari – szájából az előadásban. Pedig a vele kapcsolatos legfontosabb információ: május 31-én este nyolckor lesz legközelebb!!! Feltétlenül megnézendőnek tartom. Akik a görög mitológiára alapuló történeteket szeretik, biztosan fogják élvezni Gaál Dániel rendezését, aki az előadást koreográfusként is jegyzi. Szophoklész Trakhiszi nők című drámájából készített másfél órás „fizikai színházat” Sándor Júlia és Tóth Gergely dramaturgi közreműködésével. Az „ilyesmi dolgokat szeretem én” – jutott eszembe (tegnap ez a mondattöredék nagyon belém ragadt, A muzsika hangjában, eleget ismételték). Igen, ez az előadás igazán megközelíti az én színházeszményemet – ennek valóban teljes mértékben a célközönsége voltam.
Sipos Vera - Nagy Mari - a trakhiszi nők, egyben az előadás tartópillérei
Az Ódry honlapján a tájékoztató szöveget szándékosan csak a megtekintés után olvastam el, így nem tudtam, hogy épp jó ráhangolódás volt erre Rameau operája, a Hippolyte és Arícia, ezt hallgatva mentem a színházba, még mindig az Orfeo hétfői koncertjének utórezgéseként. (A másik nagy görög „szuperhős”- ről, Thézeuszról szól, mindenkinek csak ajánlani tudom.) Sok a két mű között a kapcsolódási pont: a jövőt mindkettő félelmetesnek és bizonytalannak, az embert pedig az istenek játékszerének, azaz teljesen kiszolgáltatottnak tekinti. (Nem bírok megállni egy off-ajánlást, a párkák jóslatát csak idelinkelem nektek belőle, hátha lesz aki ezt a három percet bevállalja, az opera legjobb részlete, és ez a hangulat át is jön belőle.)
A kentaur: Kovács S. József (a problémák vele kezdődtek...)
Az előadás ajánló szövegében utalnak a "szuperhős" filmekre, amelyeket megidéz a rendezés, de ezt nem tudva is érződik, hogy a címben kiemelt hős fogalma hangsúlyos idézőjelek közé kerül, ahogy ez évekkel korábban a Stúdió K emblematikus „Rettentő görög vitézé”-ben is megtörtént, akkor pont Thézeusz alakjával. Kénytelenek vagyunk mélységében átgondolni, hogy milyenek is ezek a kiemelt szupermanek – jelen esetben Héraklész -, mennyi értelme van a gigászi teljesítményeknek, amelyek nagyrésze kóborlásra alapul, és gyilkosságok, egyéb erőszakos cselekmények, illetve nőcsábítás keveréke. Valóban fel lehet-e nézni ezekre a hősökre, akiket ráadásul az istenek manipulálnak? A műben érzékeljük, hogy néhány szereplő nem tud elnyomni magában lázadozó mondatokat a fennálló világrend, azaz az istenek hatalma ellen. Jól van-e így ez a világ, ahogy be van rendezve, van-e értelme annak, hogy egy király a nehezen megszerzett feleségét és családját hátra hagyja, hogy értelmetlen feladatok tömegét hajtsa végre? Ki a felelős ezért, kinek a kezében van a döntés? Netán az istenekre hivatkozás csak ürügy a kalandozáshoz, és a célpont inkább a különféle királylányok beszerzése?
Ilyesmi gondolatok ébredtek bennem az előadás kapcsán, amely ettől függetlenül – mint a legtöbb fizikai színházi előadás – tele volt akrobatikus mozgásokkal is, amelyek helyenként ámulatot ébresztettek bennem, másfelől a szöveg és egy-egy gesztus találkozása poénként is működött, és az, hogy szórakoztattak minket, némileg elviselhetőbbé tette a keserű mondanivalót, de egészen mégsem terelte el a figyelmünket a lényegről.
Ezzel az eszközzel Nagy Mari, illetve a női főszereplő, a Déianeirát játszó Sipos Vera élt a leggyakrabban. Ez a két nő vitte a vállán az előadást, és ahogy a történetből Déianeira kilépett, a feszültség óhatatlanul csökkent, és az előadás némileg leült a végére. Déianeirával azonosulunk, ő az, akinek a feje fölött döntenek már a férjhez adásakor is, ő van kiszolgáltatva a kentaurnak, aki bántalmazza, őt hagyja egyedül a férje minden kalandja miatt, és nem utolsó sorban: ő beszél hozzánk a legtöbbet a kezdetektől, tehát hozzá érezzük magunkat közel.
Szophoklész darabja is rá épül, emlékszem az egyetlen egy korábbi élményemre, amikor a Kamrában (2007. márciusában) láttam Ónodi Eszter főszereplésével, és már az előadás után nem sokkal is elhalványult mindenki másnak a képe, viszont ő a mai napig megmaradt, ráadásul a legjobb formáját nyújthatta ebben a szerepben. Most hasonlóan történik, de ez most Sipos Vera jutalomjátéka, és vele kapcsolatban azt érzem, hogy ennyire összetett, fanyar és egyben humoros, bölcs és szerethető nőalakot még nemigen láttam tőle. Ez elsősorban az ő estéje volt, de mellette Nagy Mari sem felejthető el, akinek minden kimondott szava élmény, és még akkor is erős a jelenléte, ha éppen hallgat. Ide tud eljutni egy színész, ez a legtöbb, ami adható.
A hírnök sorsa nem mindig könnyű - Makranczi Zalán éppen szépíti a hírt, miután az új asszonyt meghozta
Ha netán előre tájékozódom, és tudom, hogy a színlapon felsorolt színészek ezt a Héraklész történetet fogják játszani, nagyobb összegben is mertem volna fogadni, hogy ha már benne van vendégként Makranczi Zalán, akkor ő lesz a főhős. Neki van olyan kisugárzása, amely ennek a szerepnek súlyt adhatott volna, mégpedig úgy, hogy ettől még Héraklész hős-státusza éppúgy megkérdőjeleződött volna, ha szükséges. A színész a hírnök szerepében is remekül tudta éreztetni azt, hogy mást mondott, mint amit gondolt. Ez a hírnök így akarva-akaratlanul, érdekesebb figura lett. Átélhetővé vált a hétköznapi ember helyzete, akinek két ellentétes érdekű főnöke van, és azok között őrlődik. Nem kizárt, hogy ez a jobb szerep egyébként is, és a rendező Gaál Dániel célja az volt, hogy Héraklészt minél jobban lefokozza. Ha ez, akkor ez megvalósult. Ő maga játszotta, és nyilván azért nem tartotta összeférhetetlennek a rendezői munkával, mert annyira sokat nincs színpadon a sokat emlegetett hős, csak az elején (a lánykéréshez kapcsolt ügyesen megoldott harci jelenetnél) és a végén, amikor már felveszi a kentaur vérével átitatott inget, és elrendeli, hogy máglyán égessék el.
"égető, mint Nessus vére" - Gaál Dánielen a kentaur vérével átitatott ing
A fiát játszó Hencz Andrással viszont van egy nagyon üde, és a mozgást nagyon jól felhasználó jelenete, amelyben benne van minden: a családi kapcsolat, a hierarchikus viszony, a két egymást alig ismerő férfi közeledési kísérlete, sőt még sikerül korkülönbséget is éreztetni a két egykorú színésznövendék között.
Apa és fia együtt - Gaál Dániel Hencz Andrással
A főbb szereplők mellett ott van a kar - Gyulai-Zékány István, Hermányi Mariann, Kovács S. József, Nagy Rebeka, Vadász Krisztina- , akik szintén nagyon kellenek a drámához. Eljátsszák a folyóisten három arcát, az udvarba hurcolt fogoly nőket, és mindehhez kevés szöveget, de viszonylag sok mozgást kapnak, ahogy egy fizikai színházi előadáshoz illik is. Rövid jelenetében – koldusként – emlékezetes Bánki Mihály is, aki próbál hasznot húzni abból, hogy tisztában van Héraklész helyzetével és terveivel.
Bánki Mihály elmondja, hogy mi a keserű igazság, hol járkált Héraklész az elmúlt 15 hónapban...
Staub Viktória nem először tűnik fel hasonló beállítású szerepben: most is ő az a fiatal lány, aki egy érett asszony elől megpróbálja elszeretni a férjét. (Lsd. Sirály, Platonov) Hiába van talán csak egyetlen mondata, de elég sok időt tölt a színpadon, szemléli az eseményeket. Pont olyan, amilyennek lennie kell – ez a benyomásom. Ránézve így is tudjuk, hogy valóban megszerette Héraklészt, és – a mozgásokból látva – kettőjük kapcsolata meghittebb,
Héraklész és Iole - Gaál Dániel Staub Viktóriával
valóban közel kerülhettek egymáshoz, és tőle valószínűleg csak varázslat távolíthatta volna el a férfit, ez nem futó kaland. Így könnyű megérteni, hogy ez esetben miért veti be a feleség a kentaur-vért. Reménykedésből, és nem sértettségből vagy bosszúvágyból. Ezt látva mi is egyértelműen „az első feleségnek” drukkolunk…
Staub Viktóriát és Sipos Verát látva átgondoltam a fent leírtakat a hozzájuk illő Héraklész kérdésében. Ezzel a szereposztással feltétlenül azt érzékeltette a rendező, hogy Héraklész a második feleségéhez illik igazán, nem pedig az elhagyott asszonyhoz. Amennyiben Makranczi Zalánra osztja, akkor valószínűleg nem azt érzékeltük volna, hogy a szereplő végre rátalált az igazi szerelmére, hanem csak a hétköznapi helyzetet, amikor az érett férfi lecseréli feleségét egy húsz évvel fiatalabbra. Lehet, hogy épp ezt a klisét nem akarta bevillantani nekünk.
Az előadásnak még van két olyan eszköze, amelytől semmiképp nem tekinthetünk el. Élő zene kíséri a történetet, amely a dajka meséjeként indul. Márkos Albert aláfestő zenéjét négyen játsszák - Ifj. Márkos Albert, Kun Bálint, Szereceán Tihamér, Virág Anna -, akik a Bartók Konzervatórium növendékei. Nekem tetszett maga a zene is, és jó arányban szólt és állt le.
A folyóisten legyőzése még az előadás legelején (jól látszik az állványzat is!)
Jellemzően a tér bemutatásával szoktam kezdeni a beszámolóimat, de most kivételesen ezzel végzem. Most az is kivételes helyzet, hogy az Ódry nagyszínpadát használják, az előadás nincs eldugva egy kisebb, maximum harminc vagy esetleg negyven néző befogadására alkalmas terembe. A színpad sem üres, Bartos Letícia egy templomra emlékeztető sárgás fém-vázat tervezett, amely dominál a fekete színpadi térben, amelyre fel lehet mászni, rajta függeszkedni. A bemutatott mozgássorok igazán kifejezőek lesznek, a főszereplőnő kiszolgáltatottságát, helyzetének reménytelenségét kellően érzékeltetik. Ez az előadás alkalmas lehet akár arra is, hogy valakit ennek a színházi irányzatnak a létjogosultságáról meggyőzzön, mert nem tűnik felesleges sallangnak mindaz, amit látunk, és a színészek alkalmasak is a rájuk bízott sokszor nem könnyen végrehajtható mozgássorok bemutatására, és eközben nem tűnik izzadtságszagúnak a mutatványuk. Gaál Dániel nagyon jó koreográfusként is.
Összességében és részleteiben is nagyon örültem A hősnek, nemkülönben annak, hogy egy bemutatót végre nem két (vagy több) hónap csúszással néztem meg, ahogy ez történt néhány napja az Elektrával, a Meghallgatással és a Káosszal is. Mindenkinek melegen ajánlom a megtekintést.
A fotó ne tévesszen meg senkit, nem lesz happy end senkinek.
PS. Ahogy láttátok, a szokásosnál több fotót használtam fel, Éder Veronika képeit, amelyek közül még így is nagyon nehéz volt választani. Tudom, hogy helyenként széttördelte a szöveget, de mindennek ára van... Túl jók ezek a fotók. A továbbiakat megtaláljátok a színház FB-oldalán, érdemes rákeresni.
PS. Szeretek előadásokért lelkesedni, és ezért most maradéktalanul tudok is, és remélem, hogy a vendégek nem szűkítik le annyira az előadás egyeztethetőségét, hogy a jövő évi programból kimaradjon. Mivel nagyszínpadi produkció, most felmerült bennem az is, hogy esetleg osztályokat hozzak el rá, mert ezzel talán a görög mitológiát is közel lehetne a diákokhoz vinni.