Nem szeretem a musical műfaját, emiatt ritkán megyek ilyen előadást nézni, mert nem sok értelmét látom, hogy újra meg újra megállapítsam, hogy lám, igazam volt, és nem esett jól. Különleges szereposztás vagy alkalom kell hozzá. A legutolsó ilyen kilengésem több mint két éve volt, hirtelen felindulásból választottam Az Operaház fantomját, több más ok mellett azért is, mert megdöbbentett, hogy valaki egy hétvégén öt előadást vállalt be belőle, és nyomot akartam hagyni ennek a halálugrásnak.
Ezúttal negyedikes fiam osztálya ment rá, és mivel a gyereket érdekelte a dolog, bennem is felmerült, hogy akkor megnézzem én is. Ráadásul az érettségi szünet miatt az óráim is elmaradtak, kivételesen ráértem szerda délután háromkor. Közben jöttem rá, hogy ez a műfaj mindkét lányomnak egészen kimaradt, és a fiam is musicalek nélkül nőtt volna fel, ha most nincs ez a tanári kezdeményezés.
A program következtében viszont majdnem nyolc órát töltöttünk együtt a gyerekkel, amelyben volt fagyi, pizza, nagymama-látogatás, rollerezés is, és mindketten megjegyeztük, hogy ez a szerda így összességében jó élmény volt. (Minőségi idő, vagy efféle, ahogy a Magyar Filmhét kapcsán is. Majd a hét további részében nézem azt, amit én szeretnék – tettem hozzá.)
Ennyi személyes bevezető után most már nézzük az előadást:
Mindenek előtt a közönségről kell beszélni.
Ezen a szerdán duplázott a színház, és délután valóban csak mutatóba akadtak egyéni nézők, a közönség 95%-a általános iskolás volt, sőt különösen sok alsó tagozatos. Mellettem azért akadt két nyugdíjas, akik szép kényelmesen előszedtek egy-egy zacskós gyümölcslevet, az előadás kezdő perceiben lekötötték magukat a zacskó kiszúrásával, majd az egész első felvonásra beosztották az italt, és szép nyugodtan elszürcsölgették mellettem. Nem hittem, hogy 2-3 deci ilyen soká tud tartani. Voltak mögöttünk chipset eszegetők is, de a gyerekek többsége nyugodtan ült, és csak a jelenetváltások között indult meg a zajos beszélgetés, amikor „csak” a zenekar játszott és egy kivetített képet néztünk közben. A színházhoz nem szokott tömeg ezt szünetként értelmezte, és kihasználták ezt a látottak megbeszélésére. Voltaképp ez még vállalható (és érthető) volt, mert nem nyomta el a jeleneteket. Igen, volt néhány mobil is, de az szinte elkerülhetetlen mostanában már, és sokkal rosszabbul jártam hétfőn a Müpában egy barokk koncerten.
Mikroportos előadást néztünk, az éneklést megfelelően kihangosították, viszont a prózai jelenetek aránytalanul halkak voltak néha, és nagyon kellett figyelni a megértésükhöz. Néha az énekelt részek alatt is eszembe jutott, hogy kellene felirat, mert nem énekelt mindenki egészen végig tisztán, de persze összességében a cselekmény így is követhető volt, a fiam korosztálya számára is, ahogy ez kiderült számomra az előadást követő beszélgetésekből.
Semmit nem tudtam a darabról előzőleg, ahogy ők sem, csak annyit, hogy népszerű (nyilván nem ok nélkül), és ezt ki is használtam, ezúttal nem készültem fel. Kíváncsi voltam, hogy fog rám hatni az előadás igazi mezei nézőként.
Úgy tűnt, hogy a teremben mindenki más is így lehetett ezzel, leszámítva azt a néhány felnőttet, akik a most már hatvanéves musicalt, vagy a belőle készült híres filmet látták.
A történet legnagyobb része arról szól, hogyan lesz nevelőnő egy özvegy hajóskapítánynál egy apácanövendék, és az előadás utolsó húsz percét leszámítva azon aggódhattunk, hogyan fog a fiatal nő sorsa alakulni, megbirkózik-e a spártai nevelési elveket valló apával, illetve a hét gyerekkel, és a férfi felesége lesz-e vagy sem. Nem bonyolult a történet, a gyerekekben korábbi filmélményeket is előhívhat (Mary Poppins, Nanny McPhee), a közben hangoztatott közhelyek („zene nélkül nem lehet élni”, „ha az isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot”) pozitív üzenetet hordoznak – elmondható, hogy alkalmas ennek a kisiskolás korosztálynak az elszórakoztatására. (Érdekelt volna, hogy a gyerekek többsége számára tényleg igazi nagy és ellenállhatatlan vonzalom áradt-e a két főszereplő kapcsolatából, amely köré épült a musical.) Én nem vonódtam be igazán, de külső nézőpontból sokáig úgy tűnt, hogy működhet az előadás ennek a korosztálynak akár így is.
De van egy bökkenő: ez a kis történet, amely egyébként valóságalappal is bír, 1938-ban játszódik, az Anschluss idején Ausztriában, és KELLENÉNEK a megértéséhez alapvető történelmi ismeretek. Véleményem szerint az alsós korosztálynak a történet lezárult, amikor a pár egymásra talált, és az ezt követő bonyolítás, amelyben a németek próbálják az osztrák ex-hajóskapitányt kényszeríteni a csatlakozásra, már nem hiányzott, és nem is értették, hogy most mi a probléma.
Az előadásnak ezen a pontján, szinte a végén voltak kivetített filmhiradó-részletek az Anschluss idejéből, és az ütemes lábdobogással menetelő katonákat néhány gyerek, majd nemsokára egészen sok gyerek ütemes tapssal kísérte. Ez megdöbbentő volt, és számomra egyértelműen jelezte, hogy ezek a gyerekek – de feltehetően a többiek is – egészen tudatlanok voltak a témában, és nem mérték fel, hogy milyen hatalmas csapdában vergődnek a szereplők, lényegében Trapp kapitány a náci birodalommal akar szembeszállni egyedül, eszközök nélkül tiltakozva. (Azt sem tudhatták, hogy az igazi Trapp nyugodt körülmények között kiutazhatott Olaszországon át Amerikába, és ott telepedett le, és működtette a családi kórust, amelyet a valóságban is megalapított.)
Ez az utolsó húsz perc a műben csak egy-két megjegyzéssel van előkészítve, és ezeket a fiatal nézőket nyilvánvalóan meglepetésként érte a vége. (Felnőtt nézőknek ennél több előkészítés feltehetően nem is kell, és nem is hiszem, hogy eredetileg alsósoknak készítette a színház.)
Ez a nézői rendbontás - amennyiben nem egyszeri esemény volt a 100+ előadáson - feltétlenül fel kellene hívja a figyelmet arra, hogy az előadást korhatárhoz kell kötni, mert tényleg nem értik meg azok, akik nem tanultak még a világháborúkról, vagy a színháznak valamifajta segédanyagot kellene biztosítania az osztályok felkészítésére, de legalább nyomatékosan javasolni az előzetes tájékozódást.
Eperjes Károly rendezése egyébként még 2015-ből való, nemrég megvolt a 100. előadása is, és nyilván végig egyértelmű siker kísérte, ezen a délutánon is nagyon erős ovációt kaptak a fellépő művészek. Szabolcs János díszlete praktikus, a zárda és a kastély helyszíneit jelzi kivetítéssel kiegészítve, de nem mondanám, hogy különlegesen hatásos, inkább a „célnak megfelel”-nél maradnék. Rátkai Erzsébet jelmezei kifejezőek, de a gyerekek esetén el tudtam volna képzelni talán még egy rend ruhát az esküvőre, mert egy idő után valóban unalmassá vált a látvány számomra is. (Nem mintha pont ezt keresném egy színházi előadásban, de tapasztalatom szerint a műfaj kedvelőinek nagyon sokat számít a látvány és még a tánc is. Utóbbiból volt a legkevesebb, de nem maradt el egészen.)
Geszthy Veronika és a gyerekek
Az előadás csoportos szereplői többnyire a színház akadémiai növendékeiből kerültek ki, akik többféle szerepben is megmutathatták magukat. Náluk is fontosabb feladat jutott a gyerekszereplőknek, és azt hiszem, hogy a gyereknézők számára éppen ők váltak a legérdekesebbé. A fiam osztályából többen is morfondíroztak a gyerekek életkorán – ránézve a hét testvérre, egészen valószínűtlen volt, hogy életkoruk 7-16 között egyenletesen oszlott meg, sokkal több egykorúnak kinéző gyerek volt. Persze, a színház fantázia, és ha harmincas-negyvenes színészeket tesznek oda, és velük játszatják el a darabot, mindjárt más lett volna a hatás, de jelen esetben – éppen a kisebb különbség miatt – néhányan mégis leakadtak ennél az egyébként jelentéktelen kérdésnél. Különösen a Liesl-t játszó Horváth Anna, és a szerelmesét alakító Illés Dániel esetén merült fel, hogy mennyire valószínűtlen, hogy 16 és 17 évesek. Horváth Annának egyébként igen szép hangja volt, és ezzel is kiemelkedett a csapatból, bár a többi gyerek sem énekelt rosszul. Nyilván az énekhangjuk lehetett kiválasztásuk legfőbb, ha nem is egyetlen szempontja.
A felnőtt szerepeket játszók között is voltak többen, akiket valamivel jobban meg lehetett jegyezni – Sáfár Mónika szerethető zárdafőnöknő volt, aki maga is szerette a keze alá kerülő növendékeket, de egyéniséget mutatott meg nekünk Fonyó Barbara is, aki Trapp kapitány eredeti menyasszonyát (Elsát) játszotta, akihez észlelésünk szerint a férfi jobban is illett. Max, a kompromisszumkész, németbarátságra hajlamos oktatási államtitkár helyettes, majd államtitkár jól állt Tóth Sándornak, és vártam, hogy mellékszálon összeboronálják Elsával, akivel szemlátomást jól megértették egymást. (Lehet, hogy van a történetnek ilyen szála, csak kihúzták?)
Az előadás mégis leginkább a Mariát, az apácanövendéket játszó Geszthy Veronikát állította középpontba, ő az, aki figyelmünket fel kell, hogy keltse, és ha őt elég érdekesnek találjuk, akkor minden rendben, ha meg közömbösnek, akkor nyilván az egész előadás is elúszott számunkra. Vele kapcsolatban ellentmondásos benyomásaim voltak. Egyfelől életem egyik legmeghatározóbb színházi előadásában volt központi szereplő (Susanna a 2006-os Mozart-maratonban, Kovalik Balázs rendezésében), és pályáját csak azért nem tudtam rendesen követni, mert az operett irányába ment el, bár néhány előadását így is néztem, és szerettem is, másfelől viszont kicsit sem éreztem, hogy ezen a délutánon közte és a kapitányt játszó Csengeri Attila között létrejött volna „a kémia”, azaz hiába volt kedves és bájos, énekelt szépen és lendületesen, de talán az előadás játékstílusa miatt is az volt bennem végig, hogy nem kavarog itt semmi szenvedély, nincs feszültség. Maria meg fogja a gyerekeket tanítani énekelni, a kapitány jobb hangulatra derül és elveszi a menyasszonyát és a tervek szerint folytatják tovább kiegyensúlyozott életüket – ez tűnt a valószerű megoldásnak. Nem tűnt itt annyira szükségszerűnek a két főszereplő összeházasodása.
Lehet persze, hogy nem is akartak itt semmilyen szerelmi szenvedélyt eljátszani a gyerekeknek, szándékosan maradt „steril” a játék, de az is lehet, hogy csak nekem nem jött át semmi kettejük kapcsolatából, a musical-kedvelők igazi szerelemként élték meg ezt a kapcsolatot. (Nem ítélkezem, csak nyugtázom, hogy engem nem érintettek meg.)
Vegyes benyomásokkal távoztam, örültem, hogy a fiam jól érezte magát, de neki is inkább tetszett nemrég a Riviéra, vagy korábban a Hunyadi (arra másnap vissza kellett ülni vele, most nem mondta, hogy ezt szeretné még látni).
Az előadásban számomra a legfőbb érték az volt, hogy a zene, illetve az éneklés fontosságát nagyon kiemeli. Zene nélkül tényleg lehetetlennek, vagy legalábbis túl sivárnak tűnik az élet, és nem kizárt, hogy lesznek olyan felnőttek, akik éppen ennek a hatására fogják ezt tudatosítani magukban. Mellékszálon ezen én is elgondolkodtam, és örülök is, hogy az elmúlt években – éppen az említett Figaro óta, 13 éve – az én életemben is folyamatosan és nagyon hangsúlyosan jelen van a zene, és sok mindenen átsegített. Nem hinném, hogy a maradék időben ez már megváltozna, ugyanakkor nem tűnik úgy, hogy még jobban aktivizálnám magam valamilyen kórushoz csatlakozva. (Ahhoz hang is kellene.) Viszont az előadás rengeteg gyereket elért már eddig is, akik még bármerre elindulhatnak. Ha alkalmanként csak néhány akad, aki ennek hatására kap kedvet az énekléshez, a zenéhez, már megérte megrendezni és műsoron tartani. Reménykedjünk, hogy csak akad.
