Idén már csak egyetlen alkalommal látható Balázs Ágnes „szerelmi pszichokrimi”-je a Pinceszínházban. Másfél óra szünet nélkül. A március 8-i bemutató óta igyekeztem nem olvasni semmit az előadásról, hogy ha már késésben vagyok a megtekintéssel, legalább ne befolyásoljon másnak a tapasztalata, de ennek ellenére is nagyon sok pozitív kommentbe futottam bele. A tegnapi teltházas előadás tapsrendjét ezekhez hozzávéve, biztonságosan kijelenthető, hogy a nézők szeretik az előadást, így hosszú ideig lesz műsoron tartható. A siker fő oka leginkább a két színész összehangolt, érzékeny játékában keresendő, amelyet Gáspár András úgy támogatott meg, hogy nem érezzük, hogy itt éppen valami rendezői koncepció valósul meg.
A két szereplő, Murányi Tünde és Kálid Artúr színészpár, akik egy színészpárt is játszanak. Utóbbiak is évtizedeket töltöttek együtt, de amíg a nő a csúcsra futtatta pályáját, a férfi elakadt, és tehetsége ellenére nem váltotta be a saját magához fűzött reményeit. Jó ez a lehetőség, sok az egyezés, talán a szokásosnál is jobban tudnak magukból építkezni a szereplők, ugyanakkor jelentős a különbség is: e két művész pályájának megítélése között biztosan nem tátong ekkora szakadék, mint az általuk eljátszottaké között. Egyikük sem volt soha túlságosan sztárolva, de a tehetségüket se kérdőjelezték meg, és időről időre mindketten kapnak olyan feladatokat, amelyek által ez meg is mutatható.
E kétszemélyes darab igazi jutalomjáték, és sokakban felidézte a kezdeteket, a Vígszínház Házi színpadának 1995 áprilisi bemutatóját, ahol annak idején ők ketten játszották a Trisztán és Izolda címszerepeit, és személyes kapcsolatuk is innen eredeztethető. Később összeházasodtak, de azóta nem léptek fel közös előadásban. Ez a Trisztán számomra is meghatározó volt, és ugyan prózai előadásokat ritkán nézek többször, de ezt egy év leforgása alatt háromszor is láttam, máig emlékszem néhány részletére. (Alföldi Róbert rendezői karrierje is ezzel a kiugró sikerrel indult, amely azóta a fő tevékenységévé vált, épp tegnap láttam az egyik újabb művét Budaörsön, az Elektrát. Sokat változott a világ és az ő szemlélete is, az akkori „költői” meztelenségből mostanára „erőszakos” meztelenség vált – jut eszembe a megtett út kapcsán mellékszálon.)
A Meghallgatás sikere mögött tagadhatatlanul ott van a nézők kíváncsisága is, mert annyira nem gyakori, hogy színészpár színészpárt játszik, és már önmagában az, hogy ezen a pályán két ember húsz éven túl is együtt tudott maradni, kuriózumnak számít, de ez önmagában mégsem lenne elég. Az előadás kiváló minőségében benne van nemcsak a szereplők lassan háromévtizedes színészi pályájának minden hozadéka, de a közösen töltött 24 év tapasztalatai is, gesztusaikban benne van a másik alapos ismerete.
Látunk a színpadon két összetartozó embert, akik leéltek együtt több mint húsz évet, és a kapcsolatuk értékének nem voltak mindig tudatában.A mélyben, a konfliktusok alatt meghúzódó szeretetkapcsolatot végig kétségbevonhatatlannak érezzük, és emiatt még akkor is esélyt adunk nekik, ha a felszínen éppen zajló párbeszédben elhangzó tényekből ez nem következne. Lehet ezzel sok néző is így a saját párkapcsolatában, néhány kommentből az tűnik ki, hogy sokakat a saját viszonyaik átgondolására késztet az előadás, és ez jó jel. Az este nem pusztán arról szól, hogy látunk két összetartozó színészt, aki egy jót játszott előttünk.
A mű alaphelyzete színházkedvelőknek különösen ígéretes: Bogár Ella sikeres színésznő, de a kevésbé sikeres pályát befutott férje, Láng Leonárd egy éve elhagyta, most viszont egy meghallgatáson összetalálkoznak, és beszélgetnek várakozás közben. Ez a kiindulópont árnyalódik, a két szereplő múltja is feltárul, megtudjuk, hogy kinek mi nem sikerült az életben, milyen fájdalmai vannak, majd egy ponton az egész helyzet megkérdőjeleződik, már mi sem lehetünk biztosak abban, hogy mit is látunk, és hol is vannak a szereplők. (Nem szpoilerezem a történetet, legyen meglepetés.) Ami viszont megmarad: ebben az átalakult helyzetben sem szűnik meg a másik hibáztatása, a sérelmek felhánytorgatása, a saját fájdalmak-tévedések kiteregetése, és a kérdés ott van végig: mit kellett volna tenni, mit lehetne még tenni?
A Pinceszínház eleve nem ad lehetőséget „látványszínház” lebonyolítására, az itt játszott – jellemzően kevésszereplős – darabok egy helyszínen játszódnak, vagy egy olyan térben, amely magába foglalja az összes színterét a történetnek. Most egyszerű a helyzet, egyetlen szobát láthatunk, amely konkrét térként funkcionál elsősorban, sőt ez a konkrétsága meg is marad végig, bár közben Sartre Zárt tárgyalás c. darabja jutott eszembe, amelyet mostanában az Ódry Színpadon is játszanak (Zárt ajtók címmel). A látvány (tervezők: Herman Anett, Pajor Patrícia) leginkább fehérre festett falakból, egy hangsúlyos ajtóból és egy ugyancsak fehér paravánból áll, és mögötte öltözik át egyszer Kálid Artúr, és nagyon sokszor Murányi Tünde, akinek talán nyolc különböző jelmeze is készült. Ezek a színes ruhák nagyon alkalmasak arra, hogy az előadás különböző fázisaiban a szereplő szándékaihoz alkalmazkodjanak. És persze érezzük ezáltal is, hogy egy igazi díváról, egy sokoldalú színésznőről van szó, aki céljait is saját eszközeivel szeretné elérni. Legalábbis egy darabig azt hisszük, hogy tudjuk, hogy mi a célja, mit akar elérni – később már ez is megkérdőjeleződik. Murányi Tünde nemcsak a jelmezeket váltogatja, a stílusát is, és minden eszközt bevet a könyörgéstől a csábításon keresztül az erős gúnyolódásig, hogy volt férje érdeklődését visszaszerezze. A nő van szinte végig irányító helyzetben, ahogy ez a házasság évtizedei alatt is lehetett, ő szeret jobban és rosszabbul is. Gondoskodó, aki néha egy-egy megjegyzéssel rosszmájúan bosszút is áll a figyelemhiányért. Virtuózan változékony és kiszámíthatatlan, aki mellett látunk egy életerős férfit sokszor elbizonytalanodni, vágyakozni és eltávolodni, majd ismét közeledni. A történet – a várakozás helyzete – ugyan nem lesz tele akcióval, nem érkezik senki, de a két színész érzelmi hullámzása fenntartja az érdeklődésünket, és hagyjuk magunkat mi is sodortatni.
Vannak nagyon hatásos pillanatok-mozzanatok, már az is megérne hosszabb elemzést, hogy mi történik az előadásban a színész norvégmintás pulóverével, a nő hogyan szagolgatja-simogatja egy év távollét után, majd gondosan összehajtja, később úgy babusgatja, akár egy gyerekkel tenné, miközben ugyanez a ruhadarab a férfi szemében nem jelent semmit, véletlenül még rá is ül.
Murányi Tünde színésznője egy dolgot biztosan elmondhat, mindent végigcsinált, amiben belefogott, megfizette az árát, de lett eredménye: a szakmai siker. Ennek ellenére a hiány az ő életében is jelen van, nemcsak a Kálid Artúr által játszott színészében, aki egy félbehagyott előadás után nem tudott érvényesülni, és nemrég íróként próbálta újrakezdeni.
Általános szinten is felmerül a kérdés, mi a jobb döntés, félbehagyni valamit, ha az nem működik és újrakezdeni másokkal, máshol, másként, vagy végigcsinálni bármilyen áron.
A kérdés nyitott marad, mi nézők visszük magunkkal, hiszen ez az előadás is többről szól, hogyan tehetnénk jobbá életünket, párkapcsolatainkat, nem pusztán egy tehetséges színészházaspár együttes megmutatkozásának apropója.
Azt, hogy mit rontottak el ők, utólag és kívülről könnyű látni, (különösen egy négyrészes párkapcsolati tréningnek is beillő Kékszakállú-sorozat után), a nehézség inkább abban áll, hogy most hazatérve, mi magunk mit kezdhetünk az elénk tárt sorsok tapasztalataival, képesek leszünk-e ezek segítségével legalább egyetlen egy ránk váró csapdát elkerülni.
PS. A fotók az előadás FB-oldaláról származnak, ahol nagyon sok kritika, ajánló és további fénykép megtekinthető.
