Akár orosz dráma is lehetne ez – jutott eszembe Dér Zsolt Fiatalemberére nézve, aki hálóköntösben, pizsamában ül egy széken Elek Ferenc Öregemberének társaságában. Ez volt az első benyomásom az előadásról. Íme, itt van Anyegin/Oblomov – mindenesetre „A” felesleges ember mintapéldánya, aki nem tud mit kezdeni az életével, akinek mindene megvan, a létfenntartásra nem kell figyelmet fordítania, és csak vágyakozik, álmodozik. Mintha nagyobb szüksége lenne arra, hogy legyen kit/mit várnia, mint arra, hogy be is teljesüljön a vágya. Jó ez így, ez az ötéves várakozás a nősülésre, nem jelent kényszerhelyzetet, nem muszáj cselekedni. A jelent figyelmen kívül lehet hagyni. Lehet, hogy mindannyiunkban megvan ez a gyáva ember, aki fél az élettől és halogatja a változtatást, még akkor is, ha közben vágyik rá?
Minél inkább igen a válasz, annál inkább meg fogja érinteni ez a költői előadás, amely nem ígér könnyű és kellemes kikapcsolódást (de ezt nem is várja a színház törzsközönsége), hanem inkább a hosszú távon nyomot hagyó kategória, amelynek nem a nézés közben örülünk a legjobban, hanem utána, amikor egy-egy bevésődött képe még eszünkbe jut.
Rétegelőadás, nem könnyen emészthető, de a társulat kedvelői számára kihagyhatatlan.
Bővebben kifejtve:
Miután hazaértem a Katona főpróbájáról, már vettem is le a polcról és azonnal el is olvastam Garcia Lorca 1931-ben írt költői drámáját, amelyet maga előadhatatlannak vélt. Nem mintha nem lett volna világos, amit láttam, de érdekelt, hogy mennyit változtattak az alkotók az eredeti művön, amely egyébként eredetileg három felvonásra tagolódik.
A Lorca-előadás szövegét ezúttal Imreh András fordította, Litvai Nelli volt a dramaturg, aki a tömörítés munkájában részt vehetett – a szürreális képek sorozata 85 perc lett szünet nélkül - , illetve a szokásosnál is informatívabb színlapot készítette. Ezt azért is ki kell emelni, mert ez alapján a színház törzsközönsége fel tud készülni az élményre, és Lorca más, nem a fő vonalába tartozó előadásainak ismeretében előre dönthet, hogy ezt a nyomatékosan KÍSÉRLETnek nevezett előadást bevállalja-e vagy sem.
Ez most is nagyban függ attól, hogy a felsorolt 14 színész, illetve a rendező neve valakit mennyire vonz be.
Zsámbéki Gábor hosszú, és töretlenül sikeres pályája során valószínűleg minden általa fontosnak tartott darabot már megrendezett, a Katonában még most is színpadra állít évi egy előadást, miután már átadta a színház vezetését. Nyilván most is szíve szerint, szabadon választotta ezt, mert éppen ez érdekelte. Talán még kihívásnak is érezte a „bemutathatatlan darab” színre vitelét, sőt talán a törzsközönség rugalmasságát is próbára akarták tenni.
Ez a mű semmiképp nem fog a színház legkeresettebb alkotásai közé tartozni, inkább lett volna létjogosultsága a Kamrában, bár, ha Khell Csörsz egyszerű, de impozáns díszletére gondolok, akkor ezt az állításomat azonnal visszaszívom. Kifejező a nagy üres téren keresztülfutó lejtő, és hatása van annak is, hogy ebben szinte elvesznek a bútorok, amelyek egy-egy jelenet lebonyolításához kellenek.
A díszlet - a lejtővel
(Nem mondanám, hogy sokkal szélesebb nézőréteget célozna meg a párhuzamosan bemutatott Szürke galamb a Kamrában, amelynél viszont éppen plusz érték az intimebb tér, így valóban közel kerülhetnek hozzánk (például) Fekete Ernő és Pelsőczy Réka bensőséges kettősei. Kettejük jelenetei nekem az évad legjobb élményei közé emelkedtek, amit ők csinálnak, az a színjátszás csúcsa a Katonában, a legtöbb, ami adható. Ez akkor is igaz, ha az egész előadás kevésbé hatott RÁM, részben köszönhetően a Stúdió K remek Szürke galambjának IS).
A történet fő váza elég egyszerű, de nem szokványos. Egy fiatalember öt évet várt arra, hogy menyasszonyát elvehesse, aki végül az ismételt találkozás napján visszautasítja, és felmerül annak a kényszere, hogy egy másik igazi után nézzen…
Ez az egy akció nyilván nem tölthetne ki három felvonást, de még másfél órát sem, viszont kibontásának folyamatát megszakítja a szerző különféle szürreális jelenetek beillesztésével, és ezek egyike-másika erős nyomot hagyhat bennünk, helyenként talán erősebbet is, mint a cselekmény fővonala. A színlap erről is tudósít, tehát alapesetben nem lesz meglepő, de azért mégis…
Ilyen szintű megrázásra ember nem lesz felkészülve – jósolom a főpróba alapján – mint ami a Halott kisfiú és a Döglött macska párbeszéde során ér minket. Zsámbéki Jakab már a Kaukázusi krétakörben bizonyított, lassan ő is tapasztalt előadónak számít, nagyon átélten mondja el szövegét. Ha ránézünk, keservesnek érezzük a gondolatot is, hogy ezt a törékeny és finom lényt valaki holnap el akarná temetni. Szakács Györgyi (jelmeztervező) az idő nagy részében csak egy fehér alsónadrágot ad rá, így bőre fehérsége még erősebb hatást kelt, és ebben a világítástervező, Bányai Tamás munkája is benne van. Kontrasztként egy fekete, és erősen meggyötört macskát láthatunk mellette Tóth Anitától, aki a jelmezéhez ügyesen tervezett botokat használ, amelyek mintha a macska mancsainak meghosszabbításaként működnének. Ezekre a botokra a tapsrendnél is szüksége van, nehézkes mozgása ugyan remekül hasznosul a szerepben, de a színésznőt látva érezzük, hogy ez korántsem játék. (Nagyon régen láttam színpadon Tóth Anitát, viszont főiskolás kora óta van a látókörömben. Ami azt illeti, ezt a macskát hasonlóan erősen meg tudta volna bármikor formálni teljesen egészségesen is. De még így is örülhetünk, hogy egyáltalán látjuk játszani.)
Erős nyomot hagy bennünk Fullajtár Andrea is, ráadásul mindkét szerepében. A menyasszony apjaként mintha kevésbé érdekelné lánya jövendőbelijének kiléte, mint a folyamatban lévő holdfogyatkozás, karikatúraszerű figura, de legalább ő a jelenben él. Teljesen természetesen játssza a férfit, majd nem sokkal utána viszont igazán nőies „sárga maszkként”, aki szerelmi kalandjairól tájékoztat minket.
Gombó Viola menyasszonya nem olyan törékeny, amilyennek a szövege mutatja, vérbő elevenségétől nagyon távoli az öt év várakozás, nyilván egy percig nem vehette komolyan, csoda, hogy nem felejtette el egészen, hogy elvileg elkötelezte magát.
Az általa bevonzott szerető , Rohonyi Barnabás alkatilag és életkorilag is nagyon hasonlít jövendőbelijéhez, a Fiatalemberhez. Rajta és Dér Zsolton is még az életkezdő hamvasság jeleit vesszük észre, egyikük sem annyira izgalmas figurát játszik, mint amilyen Bányai Kelemen Barna, a fiatalember barátja. Mi lenne, ha őt látná meg az ex-menyasszony?
Elek Ferencről ugyan Öregember nagyon nem jut eszünkbe, inkább csak a Fiatalemberhez képest mondható rá, hogy neki van élettapasztalata, és elhangzik a szájából nem is egy megfontolandó mondat.
Jordán Adél próbababaként a legszuggesztívebb szereplők közé tartozik, a felhasználatlan menyasszonyi ruha sorsát siratja. Ebben a különösen költői szövegben az elmúlás, az át nem élt élet miatt érzett szomorúság különösen erősen érvényesül. Ha nem is hosszú a jelenete, de hálás és megjegyezhető.
Tóth Zsófi többféle szolgálót is játszik, nagyon emberi – és nem szürreális -, megszeretjük, ahogy a menyasszonyt inti arra, hogy becsülje meg a vőlegényét, és ne hagyja cserben. (Rá azok is emlékezni fognak, akik már látták a Leláncolt Prométheuszban.)
Dankó Istvánnak sok szövege nincs, de inasként van neki is néhány megjegyezhető át/ki- és bevonulása, Kovács Lehelnek még ennél is kevesebb. Lestyán Attila, aki egykor a Katonában volt gyakorlaton, most m.v., Harlekint játssza, ezek szerint japán ösztöndíja lejárt, és remélhetőleg visszatér majd a pesti színházi életbe. Ennek a ténynek – civilben – szintén lehet örülni.
Ahogy látható, a nyolcvanöt percnyi játékidő 14 színész között oszlik meg, és nincs igazán olyan a Fiatalemberen kívül, akinek túl sok jelenete, illetve szövege lenne, de mindenkinek jut egy-egy hálás mozzanat, remélhetőleg így senki nem érzi, hogy statisztál.
Még egy szereplőről nem szóltam, aki fordított utat jár be, mint a Dér Zsolt által játszott karakter. A Gépírólány – Pálmai Anna – hosszú éveken át reménytelenül szerelmes, ezt a szerelmét ki is nyilvánítja a Fiatalembernek, de nem lel viszonzásra. Amikor fordul a kocka, viszont arra is ráérzünk, hogy az ő szerelme sem realizálható, nem lehet köze a beteljesüléshez, csak a múltban és a jövőben létezhet. „Szerettelek és szeretni foglak” – hangzik el nyomatékosan. Általa látjuk, hogy van a vágyódásnak női változata is, és aki ismeri Lorca egyéb darabjait (lsd. Bernarda Alba háza), annak lesznek egyéb asszociációi is. Ebben a korban a nők életében csak a reménytelen/reménykedő várakozásnak lehetett létjogosultsága.
Az idő halad, az élet elmúlik, nem teszünk semmit, csak álmodozunk, reménykedünk, és az viszont csak rajtunk múlik, hogy eközben jól érezzük-e magunkat, vagy nem szűnő fájdalommal tölt el minket ez az élethelyzet. Mindkettőre esély van, ez a műből is kiderül – viszont közben az élet könyörtelenül elfogy.
Öt év tényleg hosszú idő – egész korszakok beleférnek, elvégezhető egy középiskola/egyetem, sőt mivel egy szerelemnek rendszerint maximum két évet adnak, könnyen előfordulhat, hogy öt éven belül egy, vagy akár több történet is lebonyolódik, a megismerkedés, beleszeretés, vágyakozás-reménykedés-várakozás folyamataitól egészen a csalódásig, szakításig és felejtésig. Öt év alatt, ha nem is teljesen, de nagyrészt még a sejtjeink is kicserélődnek, gyökeresen megváltozhat a gondolkodásunk, de az is lehet, hogy valakinek van olyan öt éve, amely minden igazán lényeges változást nélkülöz.
Az előadás hatása nagyban függ majd attól, hogy a felvázolt alaptörténet kiben milyen visszhangot kelt, foglalkoztatja-e éppen mostanában ez a problematika. Akit egyáltalán nem, de szereti a felsorolt színészeket, azt hiszem, még azokat is megérinthetik a látottak. Az esély megvan, érdemes próbálkozni.
PS. A képek a színház FB-oldaláról származnak, és továbbiak is megnézhetőek.
