Ha egyszer ki van tűzve egy Ring-előadás, mindig is nehezen állom meg, hogy odamenjek rá. Még akkor is, ha már sokszor „megvolt”, ráadásul idén a teljes sorozat az első sor közepéről.
És most jön néhány közhelyes, de nagyon igaz megállapítás, amelyhez úgy jut el valaki, ha kipróbálta ugyanazt a rendezést többféle helyről is.
Vége lett az idei Álarcosbál sorozatnak. A Ring után felvillanyozó élmény volt ez az egészen más zenei világ, ráadásul szerdán este szinte egy egészen új, harmadik szereposztással találkozhattam, amely a történet hangsúlyait némileg át is helyezte. Előrebocsátom: ha jobban jön ki a lépés, és az első kitűzött alkalmat látom, akkor ezt a csapatot akár áldozatok árán is, de mindháromszor megnéztem volna, annyira átütő lett ez az összeállítás. De most már késő, most már csak ez a nyomhagyó bejegyzés következhet – jövőre pedig újabb négy előadás részben más énekesekkel.
Ez a bejegyzés a tavalyi kiegészítése, nem újabb kilenc oldal, csak három . A rendezési hibák/következetlenségek közben nem oldódtak meg, viszont ismerősebbé váltak, így nem bosszantottam fel magam rajtuk már. Mindenért kárpótolt az énekesek egyéni teljesítménye ÉS csapatjátéka.
Ez a mezei nézők szerencséje, mégis csak azért ülünk be egy előadásra, hogy élvezzük, nem azért, hogy az összes létező hiányosságát megtaláljuk. Ezért írok ajánlókat, nem kritikát, írom le újra, hogy nehogy valaki megtévedjen. Ez itt színházi szempontú ajánló blogbejegyzés, NEM zenekritika, és nem is akar annak látszani. Saját benyomások, nem kinyilatkoztatás - viszont saját névvel felvállalva. Mindenkit biztatnék, aki látta az előadást, hogy kommentben a véleményét fűzze hozzá nyugodtan, akár az ellenvetéseit is.
Finálé
Nem egyszerű „túl lenni” egy négynapos kalandon, amikor a néző minden Müpán kívül töltött perce is még mindig az előadásról szólt. Ha jól számolom, én most már teljes kilenc napja leginkább ezzel foglalkoztam, különösen így, hogy még a naponkénti dokumentálás leckéjét is feladtam magamnak. Már most tudom, ha netán még a második körre is visszaülnék – egy vagy két előadás biztos, a többi pedig nem kizárt - , csak a már megírtakhoz fogok lábjegyzetet hozzáfűzni.
Siegfried - már halott
A Ring harmadik estéje is számos kérdést felvetett, annak ellenére, hogy számomra ez éppen a 20. élő megtekintése volt. Nem érte, és nem is érhette el a pénteki Walkür hatását egyikünknél sem, de ez még így is csak hét – különböző korú és hátterű - néző véleménye, így sem reprezentálja a mindhárom előadáson jelenlévő többszáz nézőét! Nem lehet minden napra csodát beprogramozni, de a hatására a mű alapkérdésein megint elkezdtem gondolkodni, így nem mentem hiába.
Mime és Siegfried - Gerhard Siegel - Stefan Vinke
A Wagner-napok idei Ringjének első körének második estéjére leginkább a „várakozáson felüli” jelző illik rá. Ez volt a tizenkilencedik Walküröm, és feltétlenül emlékezetes lesz. Nem lehetetlen, hogy ennél jobbat még nem láttam. (A kommentekben megszokott "fantasztikus, zseniális, feledhetetlen" és hasonló jelzőket nem aggatnám rá, mert azokkal nem jutunk messzire úgysem.)
Johan Reuter a 3. felvonásban - a lányok a lovak mögé bújva
Elkezdődött a Wagner-napok ismét, elindult a gyűrű az első körútra. Idén két ciklus lesz, és a jövő évi egyre is már árulják a bérleteket. Mostanára szokás szerint a legdrágább és a legolcsóbb kategória lényegében elfogyott, már több, mint a fele hely betelt. A jelenlegi sorozat megmaradt három előadására pedig a pénztárban összesen nincs már 15 szabad hely. (A diákok ne adják fel semmiképp, 500-ért van állójegy, a bejutás számukra garantált.)
Íme, néhány gondolat A Rajna kincse után, megpróbálom napról napra rögzíteni a benyomásaimat.
Még sose történt meg velem ilyen fennállásom óta: zsinórban ez volt a negyedik és egyben lezáró este a Pesti Színházban. A John Gabriel Borkman és a Toldi után jött a tegnapi első függetlenszínházi előadás is a Maladypétól, és most még egy táncszínházat néztem. Összességében elmondható, hogy ezzel a sorozattal kiléptem a megszokott rutinomból, és csak azt sajnálom, hogy nem előbb jutott eszembe. (Most már akkor sem tudnám folytatni, ha épp a kihagyott előadásokat nézhetném sorra, most már kezd elborítani a Rajna, a jövő hét nem tud másról szólni, csak a Wagner-napokról.)
Már másodszor hív meg Eszenyi Enikő a színházi évad végén független társulatokat, és esélyt ad annak, hogy a Vígszínház törzsközönsége egy megszokott helyszínen, a Pesti Színházban a színházcsinálás más útjaival is megismerkedjen, és ne csak a nagy kedvenceit nézze meg, hanem lásson új arcokat is.
Jelenet az Augusztusból
Az idén az első a Maladype „Augusztus” című előadása volt, amely kapcsán néhány benyomást megosztok, holnap Frenák Pál „Lutte” c. darabja következik, és végül kedden a Forte adja elő a szakmailag egyöntetűen elismert, A te országod c. „fizikai színházi” produkcióját. Jelenleg még bőven vannak jegyek, nyilván a maesteszinhaz.hu-n is elérhetőek lesznek az előadások napján, aki ráér, nehogy kihagyja. A Te országodat én is láttam, csak ajánlani tudom a megtekintését, azoknak is való, akik nem kifejezetten a mozgásszínházi produkciók kedvelői.
Öt év nagy idő, és ezt nemcsak a nemrég bemutatott „Ha elmúlik öt év” című Lorca darab miatt mondom. 2014. április 4-én volt a Toldi bemutatója, és ahogy emlékszem, akkoriban kezdtem igazán belelendülni a blogírásba, majd igazodva az Operaház kiemelten nagyszámú bemutatójához, át is billentem a zenés színház oldalára. Az utóbbi két évben, miután mindez a felújítás hatására lecsengett, én is fokozatosan visszatértem a prózához, és már távlatból is vissza tudok nézni erre az elmúlt korszakra. Eközben Csőre Gábor kitartóan játszotta a Toldit, én pedig végül ma este csak eljutottam rá.
Mindenki azt mondta, hogy feltétlenül nézendő, és én sem tehetek mást, ezt tudom megerősíteni ebben a nyomhagyó bejegyzésben. Idén már nem lesz, de jövőre érdemes annak is tervbe vennie, akinek nem kötelező olvasmány, csak szeretne magának egy jó színházi estét.
Nem az első, és remélhetőleg nem is az utolsó eset a Rózsavölgyi Szalonban, hogy Molnár Piroska és Jordán Tamás együtt játszik. Közismert tény, hogy pályájuk egyik csúcsidőszakát – hosszú éveket - együtt töltötték a kaposvári színházban, és nem lepne meg, ha ők maguk sem tudnák összeszámolni, hogy hány rendezésben voltak benne mindketten. Játékukon érződik az összeszokottság, az otthonosság és a kölcsönös szeretet is.
Aki elmegy megnézni a Kései találkozást, feltehetően elsősorban ezt az élményt akarja újra átélni, a darabot csakis a két színész miatt volt érdemes elővenni. A néző már a szereposztás ismeretében akármilyen ajánló nélküli is biztosra mehet, és nem kockáztat, ahogy a színház sem.
