Öt év nagy idő, és ezt nemcsak a nemrég bemutatott „Ha elmúlik öt év” című Lorca darab miatt mondom. 2014. április 4-én volt a Toldi bemutatója, és ahogy emlékszem, akkoriban kezdtem igazán belelendülni a blogírásba, majd igazodva az Operaház kiemelten nagyszámú bemutatójához, át is billentem a zenés színház oldalára. Az utóbbi két évben, miután mindez a felújítás hatására lecsengett, én is fokozatosan visszatértem a prózához, és már távlatból is vissza tudok nézni erre az elmúlt korszakra. Eközben Csőre Gábor kitartóan játszotta a Toldit, én pedig végül ma este csak eljutottam rá.
Mindenki azt mondta, hogy feltétlenül nézendő, és én sem tehetek mást, ezt tudom megerősíteni ebben a nyomhagyó bejegyzésben. Idén már nem lesz, de jövőre érdemes annak is tervbe vennie, akinek nem kötelező olvasmány, csak szeretne magának egy jó színházi estét.
A tegnapi John Gabriel Borkman után egy újabb este a Pestiben. Elvileg ez is teltházas lett volna, de a júniusi kánikula miatt csak voltak most is olyanok, akik megvették a jegyet, de távol maradtak. Ennek ellenére még így is kilencven százalék fölötti volt a tényleges telítettség a földszinten. A többség felsőtagozatos korú gyerek, akiket persze a szülők kísértek el, hogy szembesüljenek a Toldival.
A gyerekek jellemzően nem udvariasak, ha nem érdekli őket valami, akkor zajonganak – ezért is kihívás gyerekközönség előtt játszani. A Toldi pedig elbeszélő költemény, verses szöveg, amelyről azt gondolná az ember, hogy egyáltalán nem vonzó a mai fiataloknak.
Lehet, hogy ez így is lenne, de ezúttal Paczolay Béla rendezésében, Csőre Gábor előadásában, zenei kísérettel (szerző: Barabás Béla, aki Galántai Zsolttal együtt kíséri a történetet) nagyon is fogyaszthatóvá vált, és egyértelmű a siker.
A hétfői Kései találkozás után a fiamat most megint magammal hoztam. Igazán kíváncsi voltam arra, hogy miként hat az előadás egy olyan gyerekre, aki alig valamivel fiatalabb csak, mint az a korosztály (a hatodikosok), akiknek a Toldival kötelezően kell foglalkozniuk.
János nem ismerte a történetet, előadás előtt csak pár szóban foglaltam össze azt, amit a főhősről tudni kellene. Követhető volt számára így is a cselekményt, bár egyértelmű, hogy mégis nehezebben, mint néhány mai nyelvezetű felnőtt előadás, amelynek pedig egyértelműen nem volt célközönsége. Igen, a Toldi verses szövege nehezebb egy tízévesnek, mint például az említett Kései találkozás, vagy a szintén monodráma Túlélő, amelyek a fiam számára az utóbbi időszak legnagyobb élményét jelentették.
Csőre Gábor nagyon sokat tesz azért, hogy a szöveg régies nyelvezete ellenére is működjön, szemkontaktust létesít a közelében ülőkkel, azt érezzük, hogy személyesen szólít meg minket, és annyira természetesen mondja el Arany költeményét, amennyire csak lehetséges ez. Egy-egy töltelékszó csúszik be, néha civil mondatokkal megszakítja önmagát (pl. megköszöni egy nézőnek, hogy átmehet előtte), de az eredeti szöveget halljuk egyébként. (Dramaturg: Kovács Krisztina) Néha akrobatikus mutatványai is hatnak ránk (mozgástervező: Király Attila). Számít az is, hogy mai környezetben, kivetített animációval (Csáki László munkája), élő zenével látjuk, így közelebb kerül hozzánk Toldi, mint talán bármikor eddig.
Hujber Balázs egy lerobbant buszmegállót képzel el háttérként, amely megfelelő a történet idejének nagyobb részén úton lévő, illetve hajléktalanként tengődő hősnek. A hétköznapi élet tárgyait jól fel lehet használni, többször szükség lesz a színpadra tett kukára is, és a buszmegálló háttérfalának egyik oldala alkalmas a háttérképként szolgáló illusztrációk kivetítésére is, amely Szilágyi Lóránd munkája. Sokat lehet nevetni, de vannak megrázó pillanatok, amikor fokozottan érezzük, hogy a hős senkitől nem kap támogatást, ahhoz, hogy sikert érjen el, illetve életben maradjon, deus ex machinára van szüksége.
Számomra különösen megrázó volt a mai estén a bika-kaland elmesélése, és különösen az, ahogy a színész a megmentett henteslegények és a többi bámészkodó érdektelenségét bemutatta. Ilyen mértékben eddig még soha nem éreztem át a Toldi történetének szomorúságát.
A színész Mester Dóra jelmezében beszél, amelyre bárki simán rámondaná, hogy csak úgy felvett valami saját holmit, ha nem lenne június, és ha nincs is kibírhatatlanul meleg a Pesti Színház nézőterén, de a kabát és sál azért erős túlzás. Ugyanaz a ruha van rajta, amelyikben Csőre Gábort az előadást kezdő kisfilmben is látjuk.
Eltelt öt év, közben tényleg régen eltűnt a műsorból a Zöld kilences, amely említődik, de ez a Toldi egy lehet azok közül a szerencsés repertoárdarabok közül, amelyek állandósulva, szinte kövületként még hosszú évekig jelen lehetnek a színház repertoárján. Mindig jól fog jönni a felsősöknek, akik „újratermelődnek”, ráadásul lehetnek bőven olyanok is, akik szívesen néznék meg újra és újra. Most nagyon jó állapotban van az előadás, tanúsíthatom.
Nem mondom, hogy nem merengtem el azon, hogy is van az, hogy Csőre Gábor 1997 óta a Vígszínház tagja, és ezen kívül csak a Játék a kastélyban c. Molnár-darabban szerepel, miközben nagyon sok férfiszínész jött-ment azóta a társulatban. Ugyan miért nincsenek új bemutatói? Nekem vannak vele kapcsolatban igazán kellemes emlékeim is, és nemcsak Maugli jut eszembe róla, hanem még az Alhangya is az első időszakából. Ezek után persze majd most már a Toldi is..
PS. Mellékesen jegyzem meg, hogy nem sokkal előtte készítette el a Forte Társulat a saját többszereplős, „fizikai színházi” Toldiját, amelyben a teljes mű szintén elhangzik, de még fokozottabban épül a mozgásra. Időnként még az is nézhető, azt is nagyon szerettem.
PS. Az ujszo.com, talita.hu és a port.hu képeit használtam.
