A Wagner-napok idei Ringjének első körének második estéjére leginkább a „várakozáson felüli” jelző illik rá. Ez volt a tizenkilencedik Walküröm, és feltétlenül emlékezetes lesz. Nem lehetetlen, hogy ennél jobbat még nem láttam. (A kommentekben megszokott "fantasztikus, zseniális, feledhetetlen" és hasonló jelzőket nem aggatnám rá, mert azokkal nem jutunk messzire úgysem.)
Johan Reuter a 3. felvonásban - a lányok a lovak mögé bújva
Nagyszerű érzés volt az első sorból nézni most is az MR Szimfonikusokat, igazán csodás, de a színpadi történések különösen lekötöttek. Mivel minden szerepre találtak megfelelő embert, megszületett a dráma a különálló jelenetekben egyenként, így az előadásnak érezhetően jelentős sodrása volt.
Ebben a Walkürben a személyek közötti viszonyok átélhetővé váltak, és hitelessé, el tudtam képzelni, hogy valódi emberek életéből származó beszélgetéseket figyelek, akik történetesen énekeltek – ha leszámítom azt, hogy annyira nem gyakori, hogy két ember összefut és akár fél órát is együtt eltölt. Wagnernél hosszúak a beszélgetések, de énekes-függő, hogy mi is hosszúnak érezzük, vagy nem.
Ahogy az előző nap kapcsán említődött, a kulcsa a hatásnak a zenekar stabil támogató háttere mellett a szereposztás. A főbb szerepekre olyanokat választ Fischer Ádám, akik vélhetően alaposan átgondolt, jól megcsinált előadásokban már többször megformálták a karaktereket, nagyon elmélyítették. Általuk ide a Müpába egy-egy „igazi” Brünnhilde, Siegmund, Sieglinde érkezik, ha jól jön ki a lépés, VALÓBAN megtörténik a találkozás, és nem pusztán felkészült, jól éneklő operistákat nézhetünk órákon át, hanem magukat a szereplőket látjuk megelevenedni, a Wagner által megmutatni kívánt sorsok tárulnak fel. Megvan az esély, hogy valami rendkívüli szülessen, de persze a kockázat is, és megtörténhet, hogy „csak” egy nagyon magas színvonalú előadást nézhetünk, de mégsem megy igazán mélyre a hatás, hiába jönnek a világsztárok. Emellett, ahogy bármikor, továbbra is nézőfüggő, hogy kire miként hat, és a hely sem közömbös, ahonnan valaki nézi. Tény, hogy egy adott távolságon túl tényleg csak a hangok maradnak, az arcjáték nem látható.
Ezen az estén az én Ring előadásom még a tegnapinál is jobb élmény volt, mélyre ment. (Várnám most is kommentben, hogy kinek milyen volt…)
Az első felvonás háromszemélyes, és a minősége csakis a szereplők összjátékától függ, átérezzük-e a kényszerházasságban szenvedő asszony (Sieglinde – Camilla Nylund), a macsó férj (Hunding – Albert Pesendorfer) és a házukba betévedő meggyötört vándor (Siegmund – Stuart Skelton) által létrehozott háromszög feszültségét. Sokféle oka lehet annak, amikor nem működik teljesen, de jelen esetben várakozáson felül jól sikerült. A közönség talán e felvonás után tört ki a legnagyobb ovációba, talán azért is, mert ennyire érzékeny szerepformálást és ilyen „nagy hangokat” senkitől nem vártak, pontosabban: azt, hogy mindhárom szereplő ennyire maximálisan tud illeszkedni a szerepéhez, ÉS (!) egymáshoz is. Erősen túlugrották a szintet, ami elvárható volt. A walkürnek ez a legstatikusabb felvonása, de ha a belső drámát átérezzük, akkor nagyon lehet szeretni, és nem válik kicsit sem unalmassá.
Emlékszem még egy esetre Koltai Tamással, akit szörnyülködve kérdeztem egy új bemutató koncepciójáról, és csak annyit válaszolt: "nekem fel sem tűnt, annyira rossz volt a főszereplő vendégtenor".
Igen, a tenor irgalmatlanul lényeges tényező.
Sieglinde és Siegmund együtt - Camilla Nylund és Stuart Skelton
Stuart Skeltont elsőre ember nem azonosítaná egy éhezve-fázva aszkéta életet élő vadásszal, nagyon nehéz lenne a klasszikus értelemben vett hőst rávetíteni. Ránézve azonnal eszembe jutott, hogy de jó lesz jövőre, ha Nyáry Zoltán visszajön erre a szerepre, akkor nyilván átélhető lesz, most csak ki kell bekkelni ezt a hetven percet, és már jön is Schöck Atala a szünet után…- Ahhoz képest, hogy ez a hozzáállás nem feltétlenül optimális egy előadás élvezetéhez, túl sok idő nem telt bele, és megfogott az a szenvedő ember, akit magam előtt kezdtem látni, aki bár harcosnak továbbra sem nézett ki, egyre jobban megmutatta kiszolgáltatottságát, félelmeit, majd az őt megértő nő jelenlétében folyamatosan megnyílt, meg is erősödött, és olyan hangja volt, amelynek birtokában teljesen mindegy, hogy valaki hogy néz ki, mert azonnal beleszeretünk mind. A lányom vitatta, hogy egy találkozás elég lehet-e ahhoz, hogy két ember egymásba szeressen – ez is nézőfüggő, ki mennyire hiszi el, hogy két végtelenül elgyötört ember megtalálja a rokonlelkét, és ezt egyből fel is ismeri. Az isten – Wotan – ezt a csodás egymásra találást szervezte meg nekik, és ezen az estén most láthattuk ténylegesen meg is történni.
Ha ennyiből még nem lenne világos, engem igazán elragadott Stuart Skelton hangja és játéka, akinek minderre azért is megvolt az esélye, hiszen Camilla Nylund teljes beleéléssel hozza a már hervadófélben lévő, egész eddig félelemben élő asszonyt, aki a vándor érkezésének hatására kitavaszodik a szemünk láttára, van benne lágyság és keménység is, és nem csodálkozunk, hogy a hazatérő férj gyanakodva szemléli felesége éledezését.
Igen, nagyon kell egy jó Hunding is ehhez a jelenethez, aki kellően fenyegető, akiből kinéz, hogy erőszakos az asszonnyal, és érthető, hogy a nő menekülni akar tőle. Walter Fink korábban sokszor játszotta a szerepet, általa elsősorban a hagyományos értékrend szerint élő embert láttunk, aki a feleségétől feltétlen engedelmességet várt el, de akinek elvei is vannak. Neki elhittük, hogyha azt mondja, hogy bántatlanul aludhat a házában az ellenség, akkor az úgy is van. Ha megkapargatjuk, Hunding ugyan kufároktól vette a feleségét, a tulajdonának tekinti, de abban a társadalomban, amelynek tagja, ez általános, és ha megszökik a nő, nincs benne semmi különös, hogy párbajra hívja a csábítót. Neki is megvan a maga igazsága. Albert Pesendorfer fiatalabb, rugalmasabb, mozgékonyabb és intenzíven gyanakszik. Méregeti a férfit és a nőt, azonnal feltételezi, hogy megcsalták, ami érthető is, a legtöbb férfi nem lenne boldog, ha a feleségével a nappaliban békésen beszélgető idegent találna. Nekem kifejezetten tetszett, ahogy a két férfi méregette egymást, a nő pedig menet közben egyre szebb és fiatalabb lett.
Összességében ez a felvonás igazán jól sikerült, meg lehetett mindhárom énekest ennyi idő alatt is kedvelni. A férfiak a második rész végén röviden párbajoztak, Sieglinde egészen a harmadik felvonás közepéig is eljutott, őt láthattuk még féltestvérei, az összes walkür társaságában is. Jó emléket hagynak, várom, hogy majd ismét visszatérjenek a későbbiekben.
A második felvonás sokkal változatosabb, könnyebb a befogadása, mert több szereplő jelenik meg benne, a néző számára kevésbé jelent kihívást akkor is, ha netán nem mindenki van a helyén. Aki a tegnapi rajnás bejegyzésemet elolvasta, azoknak csak azt mondhatom, hogy nem egészen az történt, amire számítottam.
A már említett három szereplőn kívül a felvonás további három énekesen múlik, sőt a hangsúly feléjük tolódik már a szerző jóvoltából.
Most látjuk először Brünnhildét, aki a tíz részből álló darabban összesen hatban szerepel, és jelenlétének mértéke miatt talán mindenki számára a mű legdominánsabb szereplője, de feltétlenül a legszerethetőbb. Wotan, a nárcisztikus főisten egy egész csapatot szervezett maga köré a walkürökből, akiket mások – elesett hősök, azaz férfiak - kiszolgálására teremtett. A walkürök, köztük Brünnhilde pedig kiemelten is, nagyon empatikusak: egész magatartásának a lényege a szeretet.
Apa és lánya, amíg még jónak tűnik a terv - Catherine Foster várja a csatát
Nézzük Wotant a második felvonásban, és nézzük a harmadikban is, amikor kilenc lánya között van. Elgondolkodunk. Látszik a walkürökön, hogy ezt a számunkra (=számomra) kevéssé vonzó embert mind szeretik, kötődnek hozzá – a kedvenc különösen. Ez nem marad hatás nélkül, mert ezek után csak feltételezzük, hogy – valamikor régebben, a történet keretein kívül, amikor nem a gyűrűért feszült meg mindenki – csak csinált valamit, törődhetett velük, ami miatt a szívükbe zárták, és fáj nekik a haragja. Ez most nem Hunding és feleségének a kapcsolata, amelyben a szeretet nem jelenhetett meg soha, hanem valami igazi kötelék. Épp emiatt lesz igazán fájdalmas a történet, mert ezen az estén Catherine Foster képes egy Wotan szavaira nagyon érzékenyen reagáló walkürt játszani, aki apja minden vágyához próbál igazodni, és mégis aránytalanul nagy és igazságtalan büntetés lesz a része.
Annak ellenére, hogy a korábbi években erősen kötődtem Irene Theorin alakításához, és már most várom a jövő évi eljövetelét, mégis azonnal el tudtam fogadni ezt a walkürt, akinek viselkedésében a férfias nevelés hatását is látjuk, sokkal jobban, mint a testvéreinél, de van benne valami a kamaszból is.
A történetben azt a drámát, amit apjával kapcsolatban átél lefordíthatjuk a való élet helyzeteire is, a lány kiszakadását látjuk a családi közegből, aki megmutatja ennek minden fájdalmát, de az eljövendő biztosnak látszó boldogság érzete is benne van már. A szűz walkür vágyik a szerelemre, vágyik az igazi szabad hős eljövetelére, és ez képes lesz a szeretett apa elvesztését kompenzálni. (Aki ismeri az egész történetet, az persze tudja, hogy kár reménykedni, de mi ebben is vele tudunk tartani.)
Catherine Foster sokszor és sok helyen volt már Brünnhilde, ez látszik az alakítás kidolgozottságán, és a szemének csillogásából még arra is következtethetünk, hogy nagyon szereti ezt az átváltozást.
Árnyalt alakítás, egyértelműen átérezzük ellenséges viszonyát a „mostohához” is, akinek a hűlt helyét is utálja. Schöck Atala a felvonás elején érkezik, és megszakítja az apa-lánya beszélgetést. Összecsap a megcsalt feleség és a megcsaló nézőpontja, mindketten elvi alapon is védik álláspontjukat, és a beszélgetés igazi párbajnak tűnik. Wotan szerint a szerelem megléte elég indok egy házasságtörésre, de mivel ő a rend őre, kénytelen feleségének engedni.
Izgalmas persze, hogy Wotan miért nem marad passzív, különösen így, hogy tudja, hogy tőle független szabad hősre van szüksége. Minek kell elküldeni Brünnhildét a párbajozók közé? – de ezeket a kérdéseket Wagnernek kellene feltenni, aki nyilván mutogatna valami korábbi forrást, amelyből dolgozott. Néha rájövünk, hogy valakin az segít a legjobban, ha sikerül egészen távol maradni tőle, de Wotan itt még nem tart, ahhoz még előbb találkoznia kell Siegfrieddel is, hogy apatikusan üljön a Walhallában és várja a tüzet, amely mindent lángra lobbant...
Schöck Atala nekem most is maga volt Fricka tökéletes megformálója. Most már érezzük, hogy a házasság egyértelműen megromlott a közben más nőktől megszületett 11 gyerektől sem egészen függetlenül, és persze semmi nem zárja ki, hogy Wotannak más félrelépései nem tarkították a gyűrű megszerzésének jegyében eltöltött legalább két évtizedét.
Ami Johan Reuter második Wotanját illeti: ezúttal el tudtam fogadni ezt a szerepformálást, látszott benne az államférfi, aki bonyolult manőverek végrehajtásával hite szerint valóban a világ megmentésén dolgozik, és átéreztük személyes tragédiáját is. Fia holttestét látva még képes a helyzetbe belenyugodni, de ettől a veszteségtől lesz igazán ingerült, és emiatt fogja haragját éppen azon kitölteni, akit leginkább szeret. (Ha belegondolunk, ez egyáltalán nem logikátlan fejlemény.) Megrendítővé vált a búcsú, ahogy Brünnhilde jelenlétében fokozatosan ébred rá arra, hogy mennyit veszített. Mindent, ami tényleg érték volt számára. A lány Siegfried megszületését bevillantva még reményt ad neki, de a jelenet legerősebb eleme mégis a fájdalom lesz. Látunk egy egoistát, akinek a saját szempontjain túl semmi más nem volt érdekes, aki mégis képessé válik arra, hogy átérezze a saját veszteségét. Nem lenne köteles a lányát megbüntetni, és tőle véglegesen elszakadni, de mégis erre érez kényszert. A megbocsájtás fel sem merül, ahogy a gyűrű megszerzésének gondolatát sem képes teljesen elengedni. ("Önnön buta vétkeikért odaveszett")
Ez a búcsújelenet annyira megrázó volt, hogy el is sírtam magam, és ez azért ritkán esik meg velem előadáson. Nem tagadom le, még Walkürön korábban erre a pontra nem jutottam el. Muszáj elismernem Johan Reuter művészetét, bár a hatásban erős szerepe volt az összes nőnek is, akik körülvették.
Ha az ember sok előadást néz, akkor törvényszerűen lesznek csúcsélményei, amelyeket évekig emleget. Ezeknek hátránya, hogy ugyanabban a szerepben később bárki mást sokkal nehezebb elfogadni. Le kell győzni az előképet az embernek magában. A hangokkal még nehezebb, egy bizonyos dallamhoz amennyiben nagyon megjegyeztünk egy hangot, akárki más kevés lesz. Jobb, ha az ember tudja, hogy így működünk mi nézők, és megpróbál valóban tiszta lapot adni az új élménynek. (Mivel Fischer Ádám évről-évre variál, a Wagner-rajongóknak más útja nincs is...)
Ahogy tegnap magamat is figyeltem, most ez az "elfogadó nézés" nekem is sikerült, bár szinte mindegyik szerepben egészen más művészeket láttam volna szívesen. Emiatt is örültem, hogy mindenki nem változott mégsem meg, „meghagyták nekem” Schöck Atalát, aki jövőre is visszatérhet, és persze a további nyolc walkür többségét.
A mi walkürjeink: Kálnay Zsófia, Fodor Beatrix, Várhelyi Éva, Fodor Gabriella, Wierdl Eszter, Gál Erika, Wittinger Gertrúd és Kissjudit Anna
Wagner meglehetősen komoly igényeket támaszt a rövidebb szerepek éneklőivel szemben is, a nyolc szólistának nagyon észnél kell lennie, pillanatok is számítanak a belépésnél, mindenkinek itt-ott ki kell hallatszania, de nem nyomhatják el egymást, éreznünk kell az egyéniségeket.
Idén a két évvel ezelőtti összeszokott csapatba egyetlen új szereplő került. A Brünnhilde szintjén „hajahózó” és talán pótolhatatlan Wittinger Gertrúdot mindig külön figyeltem köztük, ahogy Gál Erikát is, aki Erda lesz ma ismét a Siegfriedben, de hasonlóképpen az előadás sellőiként is szereplő Wierdl Esztert, Fodor Gabriellát és Kálnay Zsófiát, akiket holnapra várok vissza. Sokukhoz fűz korábbi nagy élményem, Fodor Beatrix és Fodor Gabriella egyaránt nagyon mélyen érintett Grófnéként (előbbi nemsokára megint játssza, ezúttal Bécsben, az Armel Operafesztiválon), mellettük még Várhelyi Éva is alapélményem a Xerxész kapcsán is, amelyet nagyon hiányolok az Operaház műsoráról évek óta. Csodás csapat ez, gyönyörűek, érdekesek, jól szólnak és éppen a hozzájuk fűződő előélmények miatt számomra jóval lényegesebbek, mint akármelyik másik külföldi fellépő. És nagyon szerettem Kovács Annamáriát is, aki a kezdetektől mindig szintén hozzájuk tartozott.
Ez esetben viszont nem mondhatom, hogy a csere megzavart, amely mögött Fischer Ádám változtatási igényét is felfedezem, illetve azt a tendenciát, hogy igyekszik fiatal és dekoratív nőket találni minden szerepre. (Tegnapi véleményemet nem részletezem megint, ha ez a cél, gondoljon a női nézőkre is, és várjuk az itt felsorolt nőkkel azonos színvonalon kinéző férfiénekeseket is. � )
Az újonc, Kissjudit Anna mindössze 23 éves, még a Zeneakadémián tanul, és ide szezon legszenzációsabb beugrása – a Gioconda premierjébe – hozzá fűződik. Revelatív hang, mindegy mit énekel, és hozzáállását csapatjátékosi szemlélet, rugalmasság jellemzi.Örülni lehet minden egyes felbukkanásának.
Az első sorból jól láthattam a walkürök arckifejezését is, és ebből a pozícióból az egész csapat drámája jóval átélhetőbbé vált, mint korábban.
Kemény helyzet, van kilenc lány, akik közül az apa egyértelműen egyet szeret jobban, de hozzá mégis mindenki ragaszkodik. Ez az apa most igazságtalanul, túl keményen bünteti ezt a kedvencet, hosszan szidja, és ezt többnyire némán kell eltűrniük a többieknek is. Ebben a helyzetben – az első sorból – gyönyörűen érvényesült az énekesnők arcán az, hogy mennyire eltérően reagáltak. Az idősebbek között volt, aki már sok ilyet megérhetett, és megszokta apja dühkitöréseit, míg voltak olyanok, akiken a sértett fájdalom és az aggódás intenzíven látszott – Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia két egymástól nagyon távoli pozícióban szinte egészen egyformán reagált, ők már ennyire összeszoktak ezek szerint. Gál Erika alig akart kimenni, nagyon nem akarta magára hagyni a testvérét. Az arcjáték persze messzebbről nem érvényesülhet, viszont az, hogy a legfiatalabb walkür mennyire nyugtalan, legszívesebben beleszólna, odarohanna az apjához és „leoltaná”, az igen. Ugyan valóban ez volt a 19. Walküröm, de kicsit mégis vártam, hogy ez meg is fog történni, Kissjudit Anna mozgása, apró, de mégis észrevehető gesztusai ezt előlegezték meg. Nagyon átélte a történetet, hiszen apját ilyen állapotban még nem láthatta. Örültem ennek a fejleménynek, mivel az ilyen kis apróságok tudnak igazán megemelni egy félig szcenírozott előadást, ezek nagyon kellenek ahhoz, hogy aztán a főszereplők nagyjelenete igazán érvényesülni tudjon.
Kissjudit Anna és Johan Reuter - a színfalak mögött (de jó lett volna a nyolc walkürről is valami előadás-kép, de azt nem találtam)
Bízom benne, hogy jövőre is ugyanezt a nyolc walkürt fogom Iréne Theorin oldalán látni.
Ennyit erről a katartikus Walkür-előadásról, köszönöm azoknak, akik végig elolvasták, eredetileg rövidnek szántam, de ennyi mondanivalóm volt.
Ma pedig nemsokára kezdődik a Siegfried, jön a folytatás.
Ps. Az előadással most először találkozó fiamnak persze másként működött mindez, sokkal jobban tudta szeretni a Rajnát és a „nyolc+egy walkür+bosszúálló atya” jelenetet, mint a két-háromfős beszélgetéseket, első megközelítőként a mozgalmasabb helyzeteket értékelte, a végére pedig elfáradt, viszont vissza akar jönni ma is. És ez azért a csapat részéről megemlítendő fegyvertény, bízom abban, hogy a csoda ma meg tud ismétlődni. (De ha nem, akkor sincs tragédia – egy-egy ilyen emlékkel hosszabb ideig is el van az ember, és erre az évadra már kaptam egy-két rendkívüli élményt – lsd. az általam oly sokat emlegetett idei Kékszakállú turné. A mérleg így a vége előtt pár nappal egyértelműen pozitív, és már nemigen lehet más, bár a teljes Armel Fesztivál előadásai még előttem vannak néhány vidéki prózai vendégjátékkal együtt.
PS. Nem igazán van fent sok kép a Walkür idei előadásáról/főpróbájáról, ezeket a Müpa fb-oldaláról válogattam, az eseménynél megjelenik néhány. Ha valakinek van jó képe, örömmel felhasználom, még bármi beilleszthető...Az első részbe is beletettem néhány képet utólag.
