Elöljáróban két személyes megjegyzés, aztán jöhet az eposz az Álarcosbálról, a szokásos túlírt, ámde talán jól szkennelhető bejegyzés, sok ülésben, hosszas átírási procedúrák eredményeként 12 oldal. Nehezen tudom elképzelni, hogy lesz ötnél több ember, aki az egészet figyelmesen végig fogja olvasni, de mégis így kellett megírnom. (Van benne 14 kép is legalább.)
A báli jelenet a harmadik felvonásból - Oscar tudja, de MÉG nem mondja el, hogy milyen a király ruhája
1. Mivel számomra az Álarcosbál-projekt nem egy, hanem több megtekintést jelentett, és a felkészülést már februárban megkezdtem, és ezt az általam korábban nem ismert operát egy Pavarotti-felvétellel „tanultam meg”, az előadás – minden nemsokára kifejtendő hiányosságával együtt is – az idei évadom egyik kiemelkedő állomása volt, hiszen magához a műhöz vitt közel, megszerettem általa, tehát a poharam sokkal inkább tele van, mint amennyire üres.
2. Az előadást MAGA A DARAB már jóval előbb eladta, mint ahogy bármit lehetett volna tudni a rendezésről. Már a próbafolyamat elkezdése előtt elfogytak a jegyek bérletben, és várhatóan ugyanígy teltházzal lehet számolni – bérlet nélkül is – a jövőre újra megnyíló Operaház júniusi Álarcosbál-előadásain is.
Éppen ezért, mert a darab ennyire hiánycikk, nincs szüksége ajánlóra, és a nézőket semmiféle kritika sem fogja visszariasztani a megtekintéstől, nem is siettem ennek az elsősorban tájékoztató és nyomhagyó szándékkal készülő bejegyzésnek a megírásával.
Az igazi nyomhagyást az M5 végezte, amely rögzítette az április 26-i előadást, így az első szereposztás művészei nézhetőek lesznek majd valamikor, és utána bármikor egy NAVA-pontban.
A bejutás tényleg kihívás volt mindenkinek, aki nem vett előre bérletet, és hálásan gondolok két ismerősömre és egy ismeretlen bajai nézőre, akik három estén számomra a deus ex machina szerepét betöltötték. Nélkülük valószínűleg kevesebb tapasztalatra épülhetne ez a bejegyzés.
I.Az előadás jellegéről:
Az átlagos operai törzsnéző, aki évről évre bérletet vesz, elméletileg a „hagyományos” rendezéseket részesítené előnyben.
(De milyen is egy hagyományos rendezés?)
„Hagyományosnak” pedig érzésem szerint azt nevezik, amikor
- a rendező a történetet nem (vagy kevéssé) mozdítja ki az eredetileg meghatározott keretei közül,
- nem akar a mű bemutatása által semmiféle saját üzenetet küldeni nekünk, vagy legalábbis olyat nem, amely nem következik szervesen belőle
- nem kapcsolja össze direkt módon a mai korral, ezáltal nem kényszeríti túlzott agymunkára a befogadót,
viszont
- szép (és lehetőleg nem végig változatlan) díszleteket,
- nagyon dekoratív ruhákat is mutat nekünk,
így a néző esztétikai élményben részesül mindenek előtt, és a saját életének nagy problémáira nem fog közben gondolni.
Ráadásul, ha minden jól megy, akkor az ilyen rendezésben
- nincs (vagy alig van) ellentmondás az eljátszott cselekmény és az elhangzó szöveg között,
- jól énekelnek (a szólisták énekesei teljesítménye az elsődleges ezekben a produkciókban, nem a színészi – nem elvárás, hogy az énekesek játéka a legapróbb részletekig kidolgozott legyen)
- és a zenekar és kórus is jól teljesít (ez mindig magától értetődő lenne a nézőnek),
- sőt, ha még a szerző egy gyönyörű balett-betétet is belekomponált a darabba, akkor lesz minden a lehető legtökéletesebb.
(Mi kellhet még a fentieken túl? - várnám a kommenteket...- ez itt csak egy felvetés. Mit hagytam ki?)
Talán ez, egy ilyen „szép” előadás lehet az, amelyik a legtöbb opera-néző ízlését eltalálja, és mintha valami ilyesmit szerettek volna az Operaházban is előállítani, amikor 13 év szünet után éppen Fabio Ceresát és csapatát kérték fel a feladatra.
II.A rendezés néhány sajátos megoldásáról-megoldatlanságáról részletesen:
Fabio Ceresától tehát hagyományos rendezést reméltek, és azt várták, hogy csak kismértékben fog belenyúlni a történetbe. (Ezt a benyomást keltették bennem Anger Ferenc művészeti igazgatónak a Faggatón elmondott szavai, amelyet a dramaturg, Orbán Eszter is megerősített, aki egyben az előadás magyar feliratainak a készítője is..) Az, hogy a rendező által eszközölt változtatások mennyire jelentenek komoly beavatkozást, illetve az egyes nézők mennyire hajlamosak ezeket elfogadni, lehet akár vita kérdése is, én maradnék a minősítés helyett a tényeknél, hiszen csak egy voltam abból a több mint tízezerből, aki megnézte az előadást az elmúlt napokban. (A változtatások megtörténtek, aki a darabot látni akarja a következő évek folyamán ebben a rendezésben fogja úgyis - ez van, ezt kell szeretni. És lehet is szeretni.)
Néhány megoldást (elsősorban a 2. felvonás színhelyének áthelyezését egy elhagyatott kopár mezőről egy zsúfolt ópiumbarlangba) minden (nagyjából harminc) ismerősöm is kifogasolta, akikkel csak szót váltottam az Erkel színházi estéimen, így valószínűsítem, hogy másoknak is feltűnt. Ez a módosítás kapta a legnagyobb figyelmet, amely annyira nem is lényegtelen, hiszen Amélia ebben a beállításban nem egyedül van az éjszaka kellős közepén, hanem emberek tömege veszi körül egy nyilvánosházban, ahova a jósnő utasítására ment, így ott énekli áriáját, ráadásul az ezt követő szerelmi kettős egy ágyra kerül. Nagyon hosszan lehetne vitatkozni azon, hogy Amélia most az eredeti darabnál bűnösebbnek látszik-e az új beállításban vagy lényegileg nem történt változás, és ezt minden néző eldöntheti maga. (Gyanúsak lennének éjszaka kettesben a királlyal szinte bárhol, ez is igaz.)
Az ágyjelenet megközelítőleg úgy néz ki, mint más kosztümös operákban, amikor azt kell elképzelnünk az egymást átölelő emberekről, hogy a szerelmi egyesülés teljesen végbemegy. Ez itt a bökkenő. A hagyományos előadásokban, amilyennek ezt is nézi a közönség, sokkal többet fejez ki ez a szituáció, mint amit egy „modernizált” operarendezésben, vagy éppen egy prózai előadásban belelátnánk. Attól tartok, hogy ez zavaró, még akkor is, ha ebben a jelenetben megszületik néhány szép intim pillanat, amikor érezzük az áradó szerelmet és az önmegtartóztatásra való törekvést is Rálik Szilvia és Mykhailo Malafil kettősének összeborulásában. Ha valaki nagyon figyelt, akkor ebben átjött a lényeg is. (A szereplőkről a végén írok részletesen, a legvégére kell tekernie azoknak, akik csak a főszereplőkről olvasnának.)
Rálik Szilvia a második felvonásban - még egyedül az ópiumbarlangban a gésákkal
Ennél is többet számít, hogy a néző eredendően mit gondol a megcsalásról, mit tekint annak. Bőven lehetnek olyanok a nézőtéren, akik már az egymásba szeretést – a szerelem érzését szexualitás nélkül – is megcsalásnak érzékelik, bármennyi mentséget is talált a szerző a szerelmesek számára, és így Renato fájdalmát érthetőnek, bosszúját akár jogosnak vélik, és ehhez képest elhanyagolhatónak tartják majd a lelepleződés körülményeit.
A mű egyik vonzereje a zenén túl nyilván az előttünk dúló erős érzelmekben és a megfékezésükre tett eredménytelen erőfeszítések megmutatásában van. Ha erre gondolunk, akkor túllépünk a helyszínváltáson, esetleg elelmélkedünk, hogy Améliának mi lehet a rosszabb eset, a kopár mező vagy ez a bordélyháznak kinéző intézmény. (Szerintem egyértelműen most járt rosszabbul, ehhez képest a fűgyűjtés az éjszaka kellős közepén kellemes foglalatosság lehetett volna.)
Nem ez az egyetlen nagy módosítás, de ez a legemlékezetesebb, és érdemes megemlíteni még egy hasonló fontosságút. A libretto szerint az utolsó felvonásban a király és Amélia találkozása is elvileg a tánc forgatagában történne, amikor mindketten álarcosan jelennek meg (a zene ritmusa és a szöveg is erre utal), ehelyett mindezt ismét a király dolgozó- és egyben hálószobájában látjuk, ahol a nyitány alatt az előadás elkezdődött. Attól tartok, hogy ez, hogy Renato ismét kettesben találta feleségét a királlyal, elég bizonyíték lehet arra, hogy tényleg meg van csalva. (Ha Renato az Opera Café adását hallotta volna a bemutató utáni vasárnap, még biztosabb lehetne elárultatásában, mert a műsorvezető Améliát a király szeretőjének nevezte, és ez azt támasztja alá, hogy tényleg félreérthető a rendezés.)
A kapcsolat jellegének beállítása a király jellemrajza szempontjából sem közömbös. Gustavo a harmadik felvonásban elszánja magát, hogy mégsem törekszik legjobb barátja feleségének elcsábítására, és ez a gesztus nem ugyanannyit ér, ha beteljesületlen szerelmi vágyakozását kell legyőznie, vagy ha – bár egy éjszakára is -, de magáénak tudhatta a nőt. Emiatt éreztem azt, hogy a rendező nagyjából olyan könnyelműen járt el ebben a kérdésben, mint amilyen könnyelműnek festi a darab magát a királyt. (Annyi különbség azért van, hogy ezért a felelőtlen felületességért nem fog megbűnhődni, míg Gustavo ennek lett az áldozata.)
Az ópiumbarlang helyszínének kiválasztásából egyértelműen a jelmeztervező, Giuseppe Palella dominanciáját szűrtem le, akinek így mindenképp nagy esélye nyílt sok új pompázatos jelmez elkészítésére. Látunk gésákat is, és nyilván lehet olyan néző, aki miközben felháborodik a dramaturgiai változtatás miatt, közben mégis értékeli a látványos kosztümöket. (A kopár éjjeli mezőre nem kellett volna egyetlen háttér-statiszta sem, bár ha valaki nagyon akarta volna, látványos világítási effektekkel emlékezetessé lehetett volna ezt a képet is tenni. De ez egy "hagyományos" előadás, így hagyományos – nagy pakolást igénylő – díszletet használnak.)
A jelmezek és a díszlet egyes elemei (Tiziano Santi munkája) nekem is tetszettek, jól világíthatóak (fénytervező: Stadler Ferenc) tényleg látványos a báli kép, esztétikus jelenség a terem oldalfala az ajtókeretekkel, de úgy néz ki, hogy nehezen lehet a felvonások közötti átrendezést lebonyolítani, egyik estélyi ruhából nehezen öltöztethető át a 64 tagú kórus a másikba, és így a szünet szükségszerűen irreálisan hosszú lett emiatt. A 130 perces zenei anyagot eleinte 3 és fél, később 3 óra 15 perc alatt sikerült eljátszani, egyértelműen az átállás időigénye miatt.
Az udvar tagjai éppen randevút adnak egymásnak Ulrica barlangjában - elvileg álruhában - Lilában a király, aki nem kelt feltűnést
Ha ezt a praktikus kérdést leszámítjuk, akkor szintén nem lényegtelen, hogy míg a szövegben a király mindenkit felszólít, hogy álruhában jelenjen meg a jósnő barlangjában, és maga kijelenti, hogy halásznak öltözik, és Oscar még méretet is vesz róla, végül egy elegáns fogadószobában látjuk a szintén elegáns jósnőt, és senki nem öltözött át, viszont a nép tagjai is az udvari előkelők kvázi egyen-ruhájában jönnek a király üdvözlésére. Nyilván nincs idő az öltözésre, felesleges koncepciót keresni emögött, bár nem lenne irreális elvárás a XXI. században az sem, hogy a jelmezt a darab szükségletei szerint tervezzék meg, mégpedig gyorsan átvehetőnek. Jobban jártunk volna, ha megpróbálják a libretto előírásait e téren követni, ha már a szöveget nem változtatták meg, mert a közönségnek mindenképp feltűnik az ellentmondás, és nem szerencsés, ha leakad a néző és elkezd kombinálni.
Igazából ez a jelenet alapvetően is képtelenség (negyvenen egy jósnőnél - egyszerre?), de ezt a tömegjelenetet Verdi írta bele az operába, ezért a balhét elsősorban neki kellene elvinnie, nem a fiatal rendezőnek, aki ezzel nem tudott mit kezdeni. Az egész jelenet kivitelezése is tele van meghökkentő mozzanatok sorával, amelyek első nézésre megakaszthatják a nézőt, amennyiben a zene nem köti le teljes egészében. (A király sincs álruhában, a jósnő közönsége sincs – a királyt mégis félrelökik első megjelenésekor, aki elvileg rejtve marad, sőt később az üres teremben egy szék mögött elbújva sem fedezi fel a jelenlétét a négy nő, bár előtte gondosan kiküldtek mindenkit, hogy Amelia titokban beszélhessen. (Legalább lenne egy paraván a szobában, hogy ne legyen egészen lehetetlen elképzelnünk, hogy a király zavartalanul hallgatózhat.) Közben a jósnő figuráját komolyan veszik, Ulrica a rendezés beállítása szerint valóban látja a jövőt, nem szélhámos. Van itt bőven ellentmondás és megoldatlanság, annyira nem is kell megkaparni.
A jelmez probléma folytatódik az álarcosbál jelenetben is, amikor azt halljuk, hogy az összeesküvők jelszavakat használnak, de eközben látják egymás arcát, Oscar pedig egyáltalán nem vált ruhát a két nap folyamán, így annyira nem megdöbbentő, hogy felismerhető, viszont teljesen értelmetlennek tűnik, hogy Renato faggatja a király ruhájáról, akit végül a saját szobájában öl meg, ahova problémamentesen be tud jutni, és persze, a király sincs jelmezben.
A király és festője - Fekete Attila és Alexandru Agache (I. felvonás)
Még a látványhoz is kapcsolódik a rendezőnek az a módosítása, hogy Renatóból, a király barátjából udvari festőt csinál. Működőképes gondolat, Renato így is a legtöbbet a királlyal van elfoglalva, meg akarja védeni az összeesküvőktől mindenképp. A portréfestés közben lehet játszani és énekelni is. (A második szereposztás Renátója, Molnár Levente ezt a figurát igazán átélten játssza, elhihető neki a festő is, aki a király leghűbb embere, amíg a féltékeny férj nem tör ki belőle.) A harmadik felvonásban viszont a festőállványokon sok, egészen egyforma képet látunk, amely fényképnek tűnik, és nagyon látványos, amikor a papír beszakad. (Az szintén nem túl szerencsés, hogy a festő által tönkretett és szétszórt portrékat az egyébként arisztokrata összeesküvőkkel pakoltatja össze a rendező, és egyértelműen érezzük, hogy csak a későbbi átdíszítés idejét akarja lerövidíteni, de ez már tényleg apróság, aki éppen a történetet próbálja összerakni, ezen nyilván nem akad le.)
Sajnáltam, hogy a rendező ezt a használható ötletet nem tudta finomítani, nyugodtan lehetett volna kitenni sok különböző portrét a királyról, ha már papír, vagy ha ez túl bonyolult, akkor csak egy képet, de vászonból, amelyet akár át lehet kenni minden előadáson, a bosszú jeleként, vagy fogyó kelléknek tekinteni és módszeresen szétdarabolni…A fantáziámat az alapötlet beindította, és persze ki is estem ezáltal az előadás ritmusából eleinte, majd később igyekeztem nem gondolni arra, hogy az egyforma papírképek mennyire hiteltelenek.
A rendezőnek vannak szépen kivitelezett, látványos és majdnem egészen végigvitt ötletei is, mint például a fehér és a fekete angyal többszöri megjelenése a színen, amelyen szintén el lehet gondolkodni, lehetnek az álom és a halál angyalai is például, és esztétikailag értékes mozzanattal gazdagítja a produkciót. Gustavo jó és rossz angyalát követi néha, miközben személyes tragédiájának legalapvetőbb oka saját személyiségében rejlik, de hát ezzel mind így vagyunk, miért lenne éppen ő a kivétel. (Az ötlet a szövegből következhetett: Gustavo angyalnak nevezi Ameliát, aki az életét meg akarja menteni.)
Az, hogy a rendezői koncepcióval kapcsolatos kifogások nem érződtek a tapsban is, köszönhető annak, hogy a nézők „megedződtek”, nem ez az első rendezés, amelyben megtapasztalták, hogy a rendező eltér a librettó cselekményétől, illetve láthattak már olyat, amely ennél szélsőségesebb változtatásokat tartalmazott. Aki az énekeseket hallgatta vagy a ruhák szépségében gyönyörködött, az akár szemet is hunyhatott néhány részlet fölött. Összességében tagadhatatlanul közönségsiker volt minden alkalom, és ezt muszáj leírni, mert ugyanúgy tény, ahogy a fent leírt rendezői megoldások is azok. (Néhányan távoztak a második felvonás után még az álarcosbál jelenet előtt, köztük néhány ismerősöm is, de nem beszélhetünk jelentős mennyiségű emberről, aki így fejezte ki elégedetlenségét a rendezéssel kapcsolatban. A többség végig akarta élőben is hallgatni az operát, ha már 13 évig nem tehette meg.)
Amit biztosra vettem : a rendező nem akart semmiféle saját koncepciót ráhúzni az egészre, nem akart az Álarcosbál bemutatásával üzenni. Az, hogy a rendező víziójában az álom-képzelet-halál motívumok voltak a legérdekesebbek, és ezeket akarta összeszőni, nekem szintén Anger Ferenc magyarázatából derült ki a Faggatón, az előadások közben nekem nem állt össze egységes koncepcióvá az a néhány mozzanat, amely nem a műből szervesen következett, de nem zárom ki, hogy a rendező képes lenne elmondani, hogy minek miért kellett éppen úgy történnie, ahogy eljátszották.
Annak ellenére, hogy nem kaptam mindenre magyarázatot a sok megtekintés során sem, mentegetni azért tudom így is az alkotói csapatot. A rendező még fiatal, nem szokott hozzá, hogy egy hónap alatt mindent beállítson, és minden apró részletet mégsem gondolt eléggé végig, és ebben az sem segítette, hogy a teljes opera minden szólamát tudja kívülről, amint hírlik. A sok megtekintés persze óhatatlanul bevonódáshoz vezetett, és az utolsó alkalmakkor már nem akadtam fenn, hanem túlléptem azokon a pontokon, amelyeket megoldatlannak találtam.
(A rendezők reményeim szerint mindig törekednek arra, hogy az elképzeléseiket átlátható módon valósítsák meg, és az, hogy ez nem mindig sikerül maradéktalanul, a színházi előadások egyik legalapvetőbb jellemzője. Mindig van kockázat, és tökéletesre csak kevés előadás sikerül, semmire nincs garancia – emiatt is izgalmas minden színházi este, bármi megtörténhet.)
III. Miről is szólt nekem ez az Álarcosbál?
Az álarcosbál nemcsak a legfontosabb helyszíne a cselekménynek, hanem bevett módon az élet jelképe is. Az álarcok a kezdő képben is, és a mű zárlatában is fontos szerepet kapnak, és leginkább halálfejesek, így a darab végkimenetelére is utalnak, és persze sokszor mögéjük látunk.
Lehet, hogy nem hangzik jól, de az játékból azt az üzenetet olvastam le, hogy addig jó nekünk, amíg az álarcok fent vannak, amíg mindenki meg tudja magának tartani fájdalmait, érzelmeit és az egymás mellett élő, de egymással kevéssé érintkező emberek külön szigeteket képeznek, és igazi énjük nem kerül a napvilágra. A civilizáció, a viszonylagos béke csak ezekkel az álarcokkal tartható fenn, mert amint az emberek rájönnek, hogy a másikban igazából mi lakik (legyen az szerelem vagy gyűlölet), beindul a láncreakció, és ennek a vége csak tragédia lehet. Szükség van színlelésre, hazugságra, mert ezek nélkül elszabadulnak az indulatok.
Talán már érti is a gondolatmenetemet az, aki a mű nem túl bonyolult kapcsolatrendszerét ismeri – akár azért, mert meghallgatta Krasznai Gáspár most is briliáns Hangolóját, amely önmagában is megérte, hogy valaki április 21-én az Erkelbe menjen, hiszen nemcsak a legfőbb zenei motívumokat mutatta be, de még az összegyűlt 200 nézőt is megénekeltette. (Lehet, hogy egy ilyen operabeavató sorozat bemutatók nélkül is érdekes lehetne sokaknak…)
Az operákban megszokott módon, ebben a Verdi-műben is sok az együttes, amikor egymás mellett több szereplő merőben eltérő gondolatait hangosítja ki a szerző. Rögtön az elején érezhetjük, hogy mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy mit akarnak/gondolnak a többiek.
A király a barátja, Renato feleségébe szerelmes, aki viszont a néppel együtt azt hiszi, hogy a király legfőbb gondja a haza üdve, és folyton ezen jár az esze. Renato épp ezért akarná az összeesküvők tervét meghiúsítani, őket lebuktatni, akik eleinte azt hiszik, hogy titokban maradt minden tervük. Amelia – bár azt hazudja a férjének később, hogy csak egy pillanatra szeretett bele a királyba – annyira gyötrődik a rajta eluralkodó szenvedélytől, amelyet egyszerre érez reménytelennek és bűnösnek, hogy képes egy jósnőhöz fordulni, hogy ettől megszabaduljon.
Ha csak ezt a négy-öt embert nézzük, akik magányosan kínlódnak és muszáj lenne egy-egy eltérő, de súlyos helyzetet megoldaniuk, akkor láthatjuk, hogy ez hosszan is így maradhatna, akármeddig tipródhatnának külön-külön bajaikon, de a jósnőhöz fordulás mindent felborít, ezzel a beavatkozással napvilágra kerülnek a szereplők valódi érzelmei-gondolatai, és jön is a katasztrófa.
(Kifejtve a láncreakció: A király megtudja, hogy Amélia is szereti, erre utána megy, bevallja szerelmét, és mindkettőjükön úrrá lesz ez az érzelem. Nemsokára Renato számára is kiderül mindez, átáll az összeesküvőkhöz, akiknek az elszigeteltsége ezzel megszűnt, így a merényletnek már nincs akadálya, és a király meg is hal.)
A darabról egy olyan hajó jutott eszembe, amelyen sok tűzfészek keletkezett, de a végső katasztrófát csak ezeknek az összeérése okozza, önállóan mind megfékezhetőek lettek volna.
Láthatjuk, hogy addig volt élhető – ha nem is boldog – az élet, amíg ezekre a mögöttes szándékokra-érzelmekre mind nem derült fény a többi szereplőnek, amíg mindenkin – képletes értelemben – álarc volt.
Ez semmiképp nem túl pozitív üzenet, és ez az opera is csak azt közvetíti számunkra, hogy az életnek csak néhány kivételes pillanata lehet igazán boldog, a maradék a kompromisszumokról, az álcázásról szól. Lehet, hogy ebbe viszont tényleg nem szeretnénk belegondolni nézőként, sokkal jobban járunk, ha elandalodunk az édes dallamokon, ahogy a király, vagy inkább eltöltjük az időnket egy előadás rendezői megoldatlanságaival, és még véletlenül sem kérdezzük meg magunktól, hogy mindez mennyire igaz a saját életünkre is. (Az előadás ebben a segítségünkre van, nem ez a nyomasztóbb gondolat az első, amelyik a darab kapcsán az eszembe jutott – ez volt a legutolsó.)
(Ha már álarc - ehhez hasonló az álnév is. Elvétve fordul elő, hogy valaki egy ilyen vitatható előadásról, amelyiknek kétségtelenül vannak gyenge pontjai, a saját nevét is vállalva leírja a véleményét. Szinte csak név nélkül merik ezt bevállalni, kockázatmentesen.)
IV.A szereplőkről:
Aki hat oldalt többé-kevésbé elolvasott/átszkennelt, az a bejegyzés felénél tart (köszönöm, hogy még nem léptél ki!) most már a két szereposztásról is hallhat, bár még egyszer leszögezném – tudom, hogy hiába, de mégis -, hogy ez nem zenekritika. Amint látszik, elsősorban a rendezői megoldásokról írtam, az énekesi teljesítményeket tegyék csak mérlegre a szakemberek, én leginkább az egyes szólisták szerepformálására fogok kitérni, hogy itt is nyoma maradjon odaadásuknak, amivel a produkció sikerét mindenki a legjobb tudása szerint szolgálta. Ez a nagyon pozitív hozzáállás (a fő- és mellékszereplők részéről egyaránt) átjött a rivaldán. (Természetesen tisztában vagyok, hogy egy operaénekes esetén a hang az elsődleges, de annál semmi nem szubjektívebb, mint az, hogy egy hang valakinek mennyire tetszik. Hasonlóan nézőfüggő, hogy kit mennyire tudunk egy szerepben elképzelni. ÉS mondanom sem kell, hogy a sorok száma, ami egy-egy emberre jut nem az illető fontosságát fejezi ki, csak azt, hogy vele kapcsolatban mi bírt az eszembe jutni. Aki "csak" tökéletesen elénekelte a darabot, azt nemigen tudtam fejtegetni - előre is elnézést kérek, ha X vagy Y rajongói kevésnek fogják találni.)
Az előadás egy zenekarral és egy kórussal ment le kilenc napon belül hat alkalommal. Végig a pármai vendégkarmester, Michelangelo Mazza vezényelt, aki koncertmesterként vett már részt Álarcosbál előadásokon, eredetileg hegedűs, és ez volt karmesteri életének első önálló Álarcosbál-sorozata.
Nekem végig jónak tűnt a zenekar is és a Csiki Gábor által irányított 64-tagú kórus is. Utóbbira elég nagy teher hárult. Egy része a király híveit, mások - válogatott basszisták - összeesküvőket játszottak, akiknek néha azért be kellett segíteniük a királyt méltató szövegek éneklésébe is, de ez a megoldás úgy is értelmezhető volt, hogy álcázásból tették. A színpadot gyakran betöltő tömegek mozgatását mozgástervező – Mattia Agatiello – is segítette, és munkájának eredménye különösen az asztalokat is megmozgató, látványos báli jelenetben volt érzékelhető.
A szólisták két szereposztásban énekeltek három-három előadást, kivéve Egri Sándort, aki a Főbírót és Amelia szolgáját is mind a hat alkalommal megjelenítette. A korábbi rendezésben is szerepelt, akkor a jóslatot kérő tisztként, Cristianóként, amely feladaton jelenleg Fülep Máté és Erdős Attila osztozott, mindketten üde színfoltot jelentettek. Fülep Máté nyugodtabb, míg Erdős Attila izgágább és elégedetlenebb tiszt volt, aki viszont féktelenebbül is örült a király kinevezésének, „a csodának”, és örömébe bevont néhány kórustagot is, akik láthatóan szívesen foglalkoztak a fiatal tiszttel. Azt most hagyjuk, hogy melyikükről hihető el a 15 éves szolgálat, de az elégedetlenségük így is érvényesült. (A korukba belekötni már tényleg túlzás lenne, az előadás rengeteg lehetőséget ad azoknak, akik erre vágynak.) Nekem szimpatikusak voltak mindketten, úgyhogy túlléptem ezen, majd beleöregednek a szerepbe később. Felfoghatjuk a kis jelenetüket a fiatal generáció türelmetlenkedésének is, de persze most szó nem volt arról, hogy a mai élethez akarták volna közelíteni a történetet, így nem kell koncepciót sem keresni a kiválasztásuk mögött. Erdős Attila egyébként nagyon jól elbír főszerepet is zsenge kora ellenére, nem egy operavizsga (A vámpír!) után a Kékszakállban bizonyított és abban gyakran nézhető is, érdemes elzarándokolni miatta (is) az Operettszínházba.
Mindig érdekes ugyanazt a rendezői koncepciót más szereposztással is nézni, ilyenkor derül ki, hogy tényleg rengeteg múlik a kiválasztott énekesek egyéniségén, így hatalmas különbségek is lehetnek két szerepértelmezés között. Ez nemcsak a főszerepeknél látszott (azoknál nagyon!), de a két összeesküvő-páros munkás, dramaturgiailag lényeges, de kevésbé hálás szerepének eltérő megvalósításán is. A szerep a négy basszistától folyamatos színpadi játékot igényelt, igazodni kellett a kórushoz is, és kevés önálló megszólalási lehetőséget adott.
Horn és Ribbing a király esküdt ellenségei, az elsőnek elvette a kastélyát, a másiknak megölette a testvérét (a részleteket sajnos nem tudjuk meg, pedig jól esne egy hasonló hosszúságú nyitó ária a sérelmükről, amilyen pl. Ferrandónak jut a Trubadúrban), de vigyázat!- a király álláspontját nem ismerjük ezzel kapcsolatban, mert az csak Ameliáig lát el, és kicsit sem érdekli, hogy meg akarják ölni, bár tisztában van vele. A merénylet terve ezt a két embert (és a kórusból verbuvált csapatukat) viszont végig élénken foglalkoztatja, ők nem állnak le az ármánykodással, a legtöbb jelenetben a színen vannak.
Kétféle, de egyaránt jó megoldást láthattunk erre a páros munkára a négy énekestől, akik közül ráadásul ketten – Cser Krisztián és Gábor Géza – rengeteg főszerepet énekeltek már, és ennél az utóbbi években csak jelentősebb feladatokat kaptak (jelenleg mindketten Sarastrók a miskolci Varázsfuvolában), és ezúttal azt tudták bemutatni, hogy milyen művészi alázattal és precizitással vesznek részt egy olyan produkcióban, amelyben a reflektorfény inkább másokra fókuszál. Igényes szerepformálásukat most is élvezettel néztem.
Gábor Géza és Kőrösi András, az előadás erősségei - ha egyszer nem találtam róluk közeli előadásfotót, felhasználom ezt (KÖSZÖNET érte!)
A második szereposztásban Gábor Géza és Kőrösi András lényegében egyenrangú, folyamatosan egymásra figyelő, szinte már szimbiózisban élő párost mutatott, akik fél szavakból és egészen apró gesztusokból is megértik egymást, akik hidegvérűek és arisztokratákhoz illően méltóságteljesen viselkedtek. Igyekeznek belesimulni a tömegbe, saját jól felfogott érdekükből nem akarták a figyelmet felhívni magukra, hiszen ez a gyors lebukást és a merénylet kudarcát jelentené. Harmonikus és mesteri volt a két művész együttes munkája.
Az első szereposztásban viszont a Cser Krisztián-Cserhalmi Ferenc kettős hierarchikus viszonyban állt egymással, és kettejük játéka élesen elkülönült.
Cserhalmi Ferenc nyugodt, szinte egykedvű merénylő volt, aki leginkább a „főnök” követésére szorítkozott, Cser Krisztiánból viszont szinte kirobbant az indulat, éreztük, hogy sose fogja elfelejteni, hogy a király elvette tőle ősei kastélyát és valóban úgy érzi, hogy csakis ő jogosult a király megölésére, mert nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Eléggé utálja az udvari festőt emiatt, akiről érzi, hogy a király embere. (Mindkét királyt látva, könnyen el tudnám azt is képzelni, hogy annak viszont fogalma sincs a dologról, és ha leülnének vele borozni, azonnal visszaadná a kastélyt, ha ugyan tényleg elvette.)
A gyűlölet, a szenvedély átjön így is, és ami a lényeges azon túl, hogy az összeesküvőben nem egy operaénekest, hanem egy embert látunk: még inkább ostobaságnak tűnik, hogy a király ezen a veszélyes és megkeseredett emberen átnéz. Nem, Cser Krisztián merénylőjével MUSZÁJ számolni, annyira feltűnő. Az énekes erősen megemeli szerepének jelentőségét, bár ez nyilván saját művészi alkatából következik, nem a rendezői instrukciókból.(Elég lehetetlen elvárás lenne az, hogy ezzel a basszbaritonnal simuljon bele a tömegbe, miközben volumene és hangszíne miatt is átütő hatást kelt az elhangzó egy-egy mondatban is.)
Ugyan kevesebb szöveg állt rendelkezésére a művésznek, mint amennyit a szerepformálásáról írok, de ezen a nehézségen túl tudott emelkedni, és ahogy a chemnitzi Wotan-alakításában, képes volt „másodperc-alapon” létezni a színpadon, folyamatosan reagálni a körülötte bonyolódó eseményekre.
Sümegi Eszter az ópiumbarlangban - háttérben Cser Krisztián a gésákkal
A második felvonás gúnyolódó jelenete igazán plasztikusra sikerül a két statisztáló gésa társaságában, és Cser Krisztián ezáltal az előadás legellenszenvesebb karakterévé vált hét percen belül. Az összeesküvők gúnyolódnak az ópiumbarlangban megtalált házaspáron, akik életük legtragikusabb pillanatait élik át közben, és ez minket, nézőket egyértelműen a király oldalára állítja, aki felelőtlen és könnyelmű, de kicsit sem rosszindulatú, így sokat erősít az előadáson az ellenségének ennyire karakteres szerepformálása.
A harmadik felvonásban is van egy jó jelenete az összeesküvő párosnak, amikor hirtelen kénytelenek az új helyzethez igazodni, és elhinni, hogy Renato nem akarja őket csapdába ejteni, hanem átállt melléjük. Szerencsés, hogy átérezzük az összeesküvők érzelmeit is, amelyben keveredik a félelem, a bizonytalanság, a reménykedés és a megküzdés azzal, hogy hirtelen meg kell változtatniuk valakinek (Renátónak) a megítélését, akit már elkönyveltek ellenségnek.
Az a benyomásom, hogy a rendezőt épp ez a szál kevésbé érdekelte, mint engem, szándékosan nem mutatja be, hogy miként hatott a két összeesküvőre a király halála, azaz a terv megvalósulása. A záróképben minden szereplő csak áll és nézi, hogy a főszereplők reagálnak. Ebből kiindulva is nyilvánvaló, hogy a négy énekes a korábbi jelenetekben saját elképzelései és vérmérséklete szerint alakította ki a figurákat.
Az összeesküvők azért is fontosak, mert több jelentben is kontrasztot képezhetnek a király alakjával szemben, és mintha Verdi ebben az operájában még a szokásosnál is jobban élvezte volna az erősen eltérő hangulatú jelenetek egymás mellé helyezését.
Szemere Zita éppen a halászkosztüm előkészítéséhez méri le Fekete Attilát
Hasonló szerepe van Oscarnak, az apródnak, aki éppen úgy, ahogy a király is, könnyelmű és életvidám karakter, akit viszont éppen nem nyomaszt semmi, zavartalanul élvezné az udvari életet és a bált. A hasonló alkatú Szemere Zita és Covacinschi Yolanda osztozott a szerepen, akik mindketten megvalósították a rendező instrukcióit, kiszolgálták a királyt, incselkedtek a főbíróval (leszedték a fejéről a parókát és a király ágyára lökték – eléggé valószínűtlen megoldásnak tűnt ez), elénekelték a híres áriát, amelynek hatására minden alkalommal volt a környékemen egy-egy olyan néző, aki felsóhajtott – lehet, hogy a legtöbb ember számára ez az opera tényleg az apród áriáját jelenti, ahogy nekem is ennyiből állt még február elejéig.
Miután Szemere Zitát sokat láttam, és minden szerepében átlényegül – egyáltalán nem csodálkoztam, hogy most sem hagyott kívánnivalót az, amit apródként csinált. Az, hogy miért nem öltözik át álruhába egyszer sem, már említődött, nem rajta múlt, így ez nem is számonkérhető.
Covacinschi Yolanda korábban Oscar volt a kolozsváriak vendégjátékán is, neki ez nem friss szerep. Nekem egészen új énekes volt, de átjött, hogy neki is fontos az apród, szereti játszani, és jó is.
Sajnáltam, hogy a rendezés nem talált ki semmi többet, amivel a végén az apród szerepét még kicsit erősíteni lehetett volna. Elvileg mintha ő állt volna a legközelebb a királyhoz, és talán még ennél is több lehetett volna a kapcsolatban, mint amit látunk. A sok megtekintés során úgy tűnt, hogy az Oscarok a helyzet magaslatán voltak, ami ebben az előadásban a szerepből kihozható volt, azt kihozták.
Wiedemann Bernadett - Ulrica 2.
Ulrica, a jósnő alakját Fodor Bernadett és Wiedemann Bernadett is magára vette, akiket ritkán hallhatunk pesti operaelőadásokban, és mindkettejüknek nagyon jól is áll a szerep, ahogy ez előre is sejthető volt.
Különösen Fodor Bernadett szokhatta meg, hogy statikus szerepeket osztanak rá folyton, háromféle rendezésben láttam Erdának, és egyik se igazán mozgatta meg, ahogy most ez a koncepció se igen. Két segítő fogja őket, amíg eléneklik jóslatukat, amelyet a színpad hátsó részében statiszták elő is játszanak, ezzel is bemutatva, hogy a jósnő azt fogja mondani, ami lelki szemei előtt megelevenedik. (De a statiszták játéka a nézőtér széleiről nem jól látszik, úgyhogy nem mindenki vehette észre.)
A jelmeztervező óriási hangsúlyt fektetett külső megjelenésükre, a smink és kontaktlencse is félelmetes hatást kelt, tényleg rossz rájuk nézni. Elhisszük nekik, hogy tudják, kiben mi lakik, nem játsszák szélhámosnak a figurát. (Az első felvonás második jelentében is egészen nyilvánvaló, hogy Ulrica számára világosak az összeesküvők szándékai, jelentőségteljesen nézi őket, és a király struccpolitikája tényleg csak azzal magyarázható, hogy szerelmi szenvedélye miatt nem ér rá velük foglalkozni.)
A jósnőt ugyan egy emelvényen meg is pörgetik, de ennek a szerepnek mégis a hang a legfontosabb eleme, és mindkét énekes adottságai megfelelőek, hatnak.
Fodor Bernadett, Ulrica 1. - a két gyanús alakkal (Cserhalmi Ferenc és Cser Krisztián közel a lebukáshoz)
Ugyan Ulrica csak az első felvonás második felében van jelen, később nem, de dramaturgiai szerepe neki is fontos, a lelepleződési folyamat nála indul be (Gustavo itt tudja meg hallgatódzás közben, hogy Amelia szerelmes belé), és azt hiszem, hogy a jósnő megszemélyesítőit sújtja, hogy igazán nincs kitalálva a hátterük, és elég sok kérdés támad fel bennünk, amelyekről a rendezői megoldatlanságok között írtam már.
Ezek után már „csak” a legfontosabb három, azaz a két szereposztás miatt hat szereplő maradt hátra. Mindenki kell az előadáshoz, de a fő terheket ez a két hármas viszi, és ők is kapják a nagy lehetőségeket. Míg a korábban említett kisebb szereplőknél azt éreztem, hogy ami a helyzetből kihozható, azt a keveset ki is hozzák maradéktalanul, ezt a főszereplőkre már nem mondhatnám. Nekik lett volna igazán szükségük több instrukcióra, vagy/és több felkészülési időre.
Ha gyorsan akarnám lezavarni épp a főszereplők méltatását, akkor mondhatnám azt is, hogy az első szereposztás hangban, a második játékban volt erősebb. Ez a benyomásom, több megtekintés alapján ezt szűrtem le, de ez akkor is csak egy vélemény. De részletezzük, mert mind a hat énekes hálás és nagy szerepet kapott, sok munkát fektetett bele és mindenkire elmondható, hogy igazán alázatosan odatette magát, és legjavát adta a tudásának a sorozat előadásai alatt.
Verdi színészileg a legnehezebb helyzetbe Ameliát hozza, mivel semmit nem mutat abból, hogy miért szereti a király olyan nagyon, és első színrelépésekor is csak azt látjuk, hogy a szerelme miatt rendkívül gyötrődik, és bármit bevállal azért, hogy ettől az érzéstől megszabaduljon. Ehhez képest kiderül számára néhány órán belül, hogy még rosszabb a helyzet, mivel ez az érzelem nemcsak bűnös, de még viszonzott is, azaz van esély a megvalósulására, pedig őt már reménytelen szenvedélye is zavarta, és egy konkrét félrelépést nem tudna elszámolni a lelkiismeretével. Ezen kívül, hogy erkölcsileg érzékeny és szerelmes a királyba, semmit nem tudunk meg róla – egészen addig, amíg a harmadik felvonásban el nem kezd hazudni (mert az, hogy „egy pillanatra szeretett bele a királyba” mi más is lenne? – esetleg még önbecsapásnak is elmegy), majd férje féltékenysége és ellenséges hozzáállása aktivitásra serkenti, és ezek után nyíltan a király mellé áll, megpróbálja védeni a gyilkosoktól.
Rálik Szilvia és Mykhailo Malafil az utolsó felvonásban - még elvileg időben a meneküléshez
Szimpatikus, ámde inkább „puha alkatúnak” tűnik ez a karakter, és semmiképp nem emlékeztet azokra a kemény és elszánt nőkre, akiket például Rálik Szilvia pályája során emlékezetesen eljátszott (Turandot, Senta, Brünhilde jut eszembe mindenek előtt, de persze jó hosszú a sor), és talán több rendezői segítség is elkelt volna számára, hogy még inkább átjöjjön a szereplő vívódása a két férfi között. Helyenként túl élesnek éreztem hangját ehhez a szerephez, de voltak nagyon szép pillanatai is, amelyek egyikét már említettem. Kellően hatásosra sikerült a férje meggyőzésére énekelt áriája is, közel lehetett hozzá kerülni.
Rálik Szilvia játékát nézve jobban elhittem neki az Ameliaságot, mint Sümegi Eszternek, akiben rendszerint tényleg Sümegi Esztert szoktam látni, nekem nem változik át, de a HANG minden egyéb kiegészítés nélkül tökéletesen visszaadja azt a nőt, aki ebben a szerepben ideális lenne. Ez a hang önmagában elég kifejező és árnyalt, és egy ilyen „hagyományosnak szánt" rendezésben ez a legfontosabb, ráadásul ezek a kosztümök, díszlet olyan nagy mozgásteret tényleg nem is ad a művésznek, sőt maga Verdi sem adott túl sok kapaszkodót a szerep mindenkori megszólaltatóinak a színjátszásra. Csak azt várták el a mindenkori Ameliáktól, hogy énekeljék el szépen - Sümegi Eszter ezt maradéktalanul megteszi.
Rálik Szilvia játékát nyilvánvalóan az is segítette, hogy mindkét fontos partnere erősebb volt színészként, mint akik kolléganőjének jutottak.
Molnár Levente alázatos és hálás udvari festő, aki tényleg kidolgozza a portréfestés jelenetét, átérezzük azonnal, hogy igazán mélyen rajong a királyért, megtiszteltetésnek veszi, hogy vele lehet és belső indíttatásból üldözi az összeesküvőket. Teljes szívéből szól, hogy a király halálával a haza érdeke sérülne. Szerethető férfi, és átérezzük összeroppanását is, amikor kiderül számára, hogy éppen az ő feleségével randevúzik imádott királya. (Biztosan elnéző lenne, ha akárki más lenne a fátyol alatt.) A mű legtragikusabb pillanata éppen a ráismerés jelenete, amelyben érezzük, ahogy egy világ omlik össze a férjben, és erre csak rátesz az összeesküvők gúnyolódása.
Molnár Levente szerepformálásában a váltás csak ezután következik, az eddig érzékenynek és szerethetőnek megismert férfi átváltozik vadbarommá, aki feleségét tárgynak tekinti, nem akarja meghallgatni, nem érdekli semmi, csak saját fájdalma és a bosszú, amely érdekében az általa eddig megvetett összeesküvőkkel fog társulni. Őt nézve igazán sajnáljuk, hogy így történt, mert elhihető volt, hogy egy jó házasság omlott porrá a szemünk előtt és ezt már a király halála sem fogja megmenteni, így a gyilkosság mindenképp felesleges volt, csak a pillanatnyi indulatát vezethette le általa. (Levonható a tanulság, ne öld meg a szerelmi vetélytársadat, ha van ilyen, akkor már úgyis vége mindennek…)
Molnár Levente a zárójelenetben Mykhailo Malafil (és egyébként minden szereplő) társaságában
Míg Molnár Levente részletesen eljátszotta a festőt, a király rajongóját és a féltékeny férjet, árnyalta a szerepet, egészen úgy, mintha nem is egy hagyományos előadásban játszana, hanem egy olyanban, amelynél hangsúly van a színészi játékon is, váltótársa az első szereposztásból, Alexandru Agache hasonlóképpen csak a hangjára támaszkodott, mint a feleségét játszó Sümegi Eszter.
Miután Agache erősen bejáratta már a szerepet, és sokszor énekelte – nem festőnek, hanem a király barátjának, most se nagyon vette fel ezt a pozíciót. Nem alázatos, nem tűnik különösebben lekötelezettnek, és vele kapcsolatban nem éreztem azt sem, hogy egy folyamatot mutatna be. Magas színvonalon teljesítő operaénekest láttam, amikor ő énekelt, és nem érintett meg a személyes tragédiája. (Hát igen, nekem az árnyalt színészi munka hiánya sokat levon, de a tapsból ítélve a közönségnek tényleg a hangok a fontosabbak. Vagy ezt hiszik legalábbis.) Pont emiatt csak elismeréssel tudok szólni az áriák megszólaltatásáról, de nem adott elég anyagot ahhoz, hogy magát a színészi munkát részletezhessem.
Mykhailo Malafil ukrán vendégénekes a király szerepében külsőre nagyon hasonlított Fekete Attilára, de míg a királyt hasonló karakternek játssza, bár mintha kicsit finomabb és aprólékosabb gesztusokkal, hangjának volumene jóval kisebb, azaz sosem éreztem, hogy sok lenne, és vissza kellene vennie, viszont néha őt hallgatva mégis eszembe jutott, hogy a mi Attilánk mégis az igazi. Az előadás legelsősorban róla szól.
Fekete Attila az előadás legnagyobb részében lehengerlő játékszenvedéllyel élte át a király szerepét, kicsit hasonló felfogásban, mint ahogy korábban a Mantuai herceget, csak ezúttal nem tudtuk meg róla, hogy mennyire kitartóan udvarol, nem derült ki, hogy hány napig szerelmes szenvedélyesen ugyanabba a nőbe. Egy biztos, hogy a nép rosszul tudja, amikor azt hiszi, hogy csak az ország sorsa foglalkoztatja, hiszen egy könnyelmű, sőt felelőtlen embert látunk, akit elsősorban saját elbizakodottsága, ostobasága visz a sírba, hiszen erre utal, hogy nem védi magát a nyilvánvaló veszélyhelyzetben és félvállról veszi a jósnőt és a jóslatot. Mondanám azt is, hogy műveletlen, mert tudhatná, hogy a jóslat kérés még soha nem vezetett jóra, és a legveszélyesebb tevékenységek egyike. Ehelyett csak „édes dallamokról” és Ameliáról énekel, hatalmas önbizalommal. Ahogy már többször is említettem, szerethető a figura, "vele megyünk", és ez egybe is esik a szerzői szándékkal. Igen, érdekel minket nézőket, hogy mi lesz a királlyal és ez a leglényegesebb kérdés.
Fekete Attila akkor a legjobb, amikor pianoban énekel, és nem ereszti ki egészen a hangját. Szinte hihetetlen, hogy évizedek óta színpadon van, most is túlénekli a teljes kórust és zenekart, de megbízható énektechnikájának (mert mi másnak?) köszönhetően nem kopik ez a hang. Tíz éve hallgatom és folyamatosan figyelem a pályáját, és mindig van előadásainak olyan pontja, amikor egészen elolvadok ettől a tenorhangtól, bár az olvadást a tenorok közül bennem elsősorban Pavarotti szokta elérni. Mivel leginkább „hagyományos” előadásokban hasznosították, Fekete Attila kevésbé erős színészileg, mint énekesként, de utóbbiként viszont szinte világszínvonal. Most tényleg sok órán át hallgattam, átjön odaadása, lendülete ebben a neki írt szerepben, és azt hiszem, hogy ahhoz, hogy a tökéletesség benyomását keltse, tényleg csak egy egészen picit kellene tudatosan letekernie a hangerőből. Attól tartok, hogy ez nem a legegyszerűbb feladat, hiszen egy élő emberről van szó és nem mondhatjuk neki, hogy legyél 5%-kal halkabb, és akkor minden rendben. Pedig nagyjából ennyi kellene. Lehet, hogy megvalósíthatatlan kérés ez, mert nem lehet teljes energiabedobással, önfeledten úgy énekelni, hogy ne piano legyen, hanem KÖZEL a teljes hangerő, de mégsem egészen. Valószínűleg az erkély legutolsó sorában is hasonló tapasztalatokról számolnának be a nézők, ott is biztosan hat. Ne maradjon említés nélkül az sem, hogy a tenor mennyire tisztán érthető olaszsággal énekelte végig a teljes darabot, már ez is élmény volt.
- Összegzés
Nagyjából ennyi jutott eszembe az Álarcosbál sorozatról, és hiába lett hosszadalmas, tudom, hogy ezek itt csupán a felszínt kaparó benyomások, a zenei minőségről majd írnak a szakkritikusok. A magam részéről nem érzem túlzásnak a mű megismerésére, megnézésére és elemzésére ráfordított időt - közel három hetem telt el a darab bűvöletében és ebből csak három nap az, amit ennek a bejegyzésnek a meg-és átírására fordítottam, még ma, öt nappal az utolsó előadás után is ezt hallgattam mászkálás közben.
Várom a folytatást, jövőre részben eltérő szereposztással. A felújítás már nem az alkotók feladata lesz, az előadás ezek után Niklai Judit játékmesteré, aki a próbafolyamat során a rendezői instrukciók fordításával is bőven kivette a részét a munkából, úgyhogy ne felejtődjön el az ő neve sem, ha egyszer a színlapról lemaradt. Köszönet illeti persze a rengeteg háttérmunkást is, akik az előadásban főszereplő díszlet és jelmez megfelelő megjelenéséért dolgoztak, jellemzően szintén el szoktak felejtődni, pedig nélkülük mindezt nem láthattuk volna.
A második szereposztás a vasárnapi, utolsó előadás után
PS. A fotókat az Operaház képgalériájáról vettem, illetve néhány művész FB-oldaláról. Készítők: és Aponyi Enikő.
