Nem az első, és remélhetőleg nem is az utolsó eset a Rózsavölgyi Szalonban, hogy Molnár Piroska és Jordán Tamás együtt játszik. Közismert tény, hogy pályájuk egyik csúcsidőszakát – hosszú éveket - együtt töltötték a kaposvári színházban, és nem lepne meg, ha ők maguk sem tudnák összeszámolni, hogy hány rendezésben voltak benne mindketten. Játékukon érződik az összeszokottság, az otthonosság és a kölcsönös szeretet is.
Aki elmegy megnézni a Kései találkozást, feltehetően elsősorban ezt az élményt akarja újra átélni, a darabot csakis a két színész miatt volt érdemes elővenni. A néző már a szereposztás ismeretében akármilyen ajánló nélküli is biztosra mehet, és nem kockáztat, ahogy a színház sem.
Arbuzov darabja jutalomjáték két színésznek, már az volt 1977-ben is Tolnay Klári és Mensáros László számára, és szinte meglepő, hogy azóta csak hat újabb rendező nyúlt hozzá, és azok közül is csak egy Pesten. (Alföldi Róbert 2003-as előadását egy év késéssel én is láttam a Játékszínben, Garas Dezső és Törőcsik Mari játszották.)
Színészdarab, egy hónapnyi ismeretség talán nyolc találkozását látjuk ezúttal két részben, Sándor Pál rendezésében. A jeleneteket a szokásos módon fény és zene kombinációjával választják el, épített díszlet nincs, a színészek a színpadon két fonott karosszéket használnak, illetve egy másik hosszabb ülőalkalmatosságot, amely egyben egy sírt is jelképez valamikor az előadás vége felé.
A Rózsavölgyi Szalon adottságai miatt eddig sem tobzódott a díszletekben, mindig is abban volt az ereje, hogy itt nagyon jó színészeket lehetett karnyújtásnyi távolságból nézni otthonos körülmények között, de most ebben az előadásban kísérlet sem történik a szanatóriumban játszódó darab közegének megmutatására. Nem vetítenek ki háttérképet, nem rakják körül a szereplőket hangulatfestő tárgyakkal. A rendező joggal bízik a két színészben, szavaik hatására valóban magunk elé képzelünk mindent.
Ebben a gesztusban én azért többet is éreztem, a TAO-törvény óta a magán- és független színházakat sújtó bizonytalanságot is. A forráshiány miatt már ebben az évadban is törölt bemutatókat a Rózsavölgyi Szalon (IS), és a jövőben sem lesz lehetősége, hogy a korábbi évadokhoz hasonlóan akár kilenc bemutatót is megtartson. Szerencsére a közönséget vonzza a jelenlegi repertoár, az előadások kevés szereplősek, és ez esélyt ad a fennmaradásra még a megszorított helyzetben is.
Mindez persze nem az előadás közben jutott eszembe, mert amíg néztem, addig csak és kizárólag a bemutatott történet kötött le a két színésznek köszönhetően, még a darab kapcsán felmerülő tanulság is csak később. Ez az előadás tényleg alkalmas arra, hogy kikapcsoljon minket a saját életünkből, és a színészekre figyeljünk.
Az én esetemben feltétlenül sokat számított, hogy a tízéves fiammal mentem, aki a „Munkaügyek” c. sorozat nagy kedvelője. Idén jó éve volt, Mucsi Zoltán számos felnőtt előadására is elvittem, még a Nehézre is, és most igazi ünneppé vált számára ez a hétfő, mivel végre Molnár Piroskát is ÉLŐBEN nézhette.
Aki valaha rajongott már úgy igazán egy színészért, az tudja milyen érzés számolni a napokat az előadásig, és félóránként megjegyezni, hogy akkor most már csak két nap, és nézem XY-t. Hát így vártuk ezt a hétfőt, és készültünk „A” Piroska megtekintésére.
Annak ellenére, hogy nagyon-nagyon készült az estére, és a témája miatt nem kifejezetten ő volt az előadás célközönsége, a látottak végig lekötötték, hatott rá a szereplők nagyon intenzív jelenléte. Ha két IGAZI színész ül egy esernyő alatt, almát eszik és beszélget, minden különösebb körítés nélkül is működik a jelenet. Ráadásul van az előadásnak olyan része is, amikor a nézők között folyik a játék, és ez még a rutinos színházlátogatókat is mindig megérinti.
Az előadásban két idősödő embert látunk, akikről szinte azonnal kiderül, hogy egészen eltérő életstratégiát folytattak évtizedeken át, és most kettejük találkozásánál felmerül, hogy ez a kétféle hozzáállás ellehetetleníti-e vagy sem, hogy tartósan összekapcsolódjanak. Az, hogy jól érzik magukat együtt, nyilvánvaló, de elég-e a felébredő vonzalom ahhoz, hogy valaki megváltoztassa az életét?
A változtatást elsősorban a „biztonsági játékos” alkatú férfinek kellene végrehajtani, aki emlékeiben él évtizedek óta, megszabott rutin szerint rendezte be hétköznapjait, és ez a találkozás ugyan „a komfortzónából való kilépés”-re serkenti, de saját alkata és szokásai erősebbek a boldogság utáni vágyakozásánál.
A szövegben direkt módon is felmerül, mi a jobb, hosszan és nyugodtan élni, vagy érdekesen. Kívülről jól látjuk, hogy megérné a bátor döntés, de ezt meglépni nekünk sem lenne egyszerű, így könnyen azonosulunk Jordán Tamás gyávaságával. A nézőtéren biztosan több biztonsági játékos ülhet, mint kalandor…
Molnár Piroskát viszont pontosan ezért csodáljuk. Ezúttal egy excentrikus, idős kora ellenére még mindig nagyon életvidám és lendületes nőt játszik, aki mindenáron élvezni akarja az életet, bár nehéz hozzá méltó partnereket találnia. Hiába van benne erő és dinamizmus, mászik ki ablakpárkányokon, hódít meg egy fél ápolási osztályt, a férfi helyett nem lehet elég bátor, nem költözhet csak úgy hozzá. Egy kapcsolat fenntartásához két egyező szándék kell. Mi pedig kénytelenek vagyunk azt elfogadni, hogy ebből az ígéretes találkozásból emlékkép lesz, nem a közös jövő kezdete. Mindkettejük magánya feloldhatatlan.
Az előadás mégsem lök ki minket erőszakkal a komfortzónánkból, hiszen nem kell szükségszerűen magunkra vonatkoztatni a történetet, maradhatunk csak annál a rétegnél, hogy de nagyszerű ez a két színész, és milyen jó, hogy láthatjuk őket.
A színészi pálya helyenként kötéltáncra emlékeztet, hatalmas koncentrációt és munkabefektetést igényel évtizedeken át a csúcson létezni. És mi most két ilyen csoda-színészt látunk, akiknek ez az elejétől fogva sikerült, de tegyük hozzá, hogy nem erőfeszítések és áldozatok nélkül.
Jordán Tamást és Molnár Piroskát látni erőt adó élmény, és róluk valóban eszünkbe jut, hogy milyen jó dolog élni.
PS. A Molmik Photography képeit használtam fel, a Fb-on több is megtekinthető.
