Ha egyszer ki van tűzve egy Ring-előadás, mindig is nehezen állom meg, hogy odamenjek rá. Még akkor is, ha már sokszor „megvolt”, ráadásul idén a teljes sorozat az első sor közepéről.
És most jön néhány közhelyes, de nagyon igaz megállapítás, amelyhez úgy jut el valaki, ha kipróbálta ugyanazt a rendezést többféle helyről is.
Abban, hogy valaki milyen benyomásokkal távozik egy előadásról, nemcsak előélete/pillanatnyi állapota és természetesen a műhöz és a szereplőkhöz való viszonya meghatározó tényező, hanem az is legalább olyan fontos, hogy milyen helyről nézi, illetve milyen hatások érik a közvetlen környezete részéről.
Akár egy kísérletnek is beillett most, hogy leteszteltem ugyanazt a szereposztást az első sor közepéről és később a földszint egyik baloldali páholyából (a Rajnát), és az első emeleti középerkély harmadik sorának közepéről (a Walkürt).
Első sorban csak 24 boldog ember ülhet, akik feltehetően mind a Müpa platinakártyás törzstámogatói körébe tartoznak, ezek a helyek az árusítás első perceiben elfogynak. Korábban is ülhettem itt egy-egy alkalommal, akkor is ajándékjeggyel, így azonnal tudtam, hogy ez kivételes helyzetet jelent, bár a terem akusztikája nem itt a legszerencsésebb. Ide viszont alig jön át hatás a közönség többi tagjától (kb. 1500 emberről beszélünk!), azt érezhetjük, hogy csak mi vagyunk és a fellépők, nem ékelődik közénk akadály, és mindenkinek jól látszik az arcmimikája is.
Lehet, hogy az első sorozat előadásai alatt tényleg nem szólalt meg mobil, nem csörgettek zacskót, cukorkáspapírt, nem mobiloztak a nézőtéren, ahogy a második ciklus alatt, mindenesetre ezeket az első sor nézői nem észlelik. Sokkal jobban hat rájuk, hogy mi történik a zenekari árokban. Én is észrevettem, hogy a zenészek azért nem hiánytalanul azonosak minden este, nem egyszer őket is figyeltem, különösen akkor, amikor Siegfried részei voltak, „hozzájuk menekültem”.
Egyértelműen különleges élmény volt az első sorozat négy estéjének megnézése ugyanarról a jó helyről, jó társaságban (ami a szüneteket illeti), és emiatt végül A walkür során érzelmileg bevonódtam. Hajlamos voltam kicsit félretenni ezt a keserves és igazán nagyszabású kudarc-történetet, és a harmadik rész végén meghatódtam, ahogy azt Wagner nyilván el szerette volna érni a zenével.
A távolból persze minden másként festett, a zavaró körülmények hatására is előtérbe kerültek a történet buktatói. – Volt, aki hasonló távolból nézte a történteket, és annak a rendezés hiányosságai emelődtek ki, ha ő is az első sorból nézi, akkor talán a szimpatikus csellistákról emlékezett volna meg, akiket az üresjáratokban nézegethetett volna. Mivel én ezt a rendezést a kezdetektől folyton újranéztem, azon már túltettem magam, hogy a színre állítás egyes ellentmondásait firtassam, és pl. azért szapuljam az alkotókat, hogy a nyolc walkür első megszólalásaira miért nem tudtak valamit kitalálni. Az üveg mögött tartani őket tűnhetett a legkézenfekvőbb megoldásnak, elég nyavalyás lett volna őket végig sorba állítva énekeltetni.
Johan Reuter és Catherine Foster
Nehéz eldönteni, hogyha igazán mélyre ásunk, akkor a nagy légvárépítő Wotan, vagy késői utódja, Siegfried, „a legnemesebb hős”, (aki működésének első napján két felesleges gyilkosságot követ el), a legellenszenvesebb figura, és ki az, aki jobban ártott a körülötte lévőknek. Nyilván rendezés és szereposztás függő lehet ez.
Siegfried viselkedéséért feltétlenül hibáztatható Mime, aki szeretetlenül nevelte és tudatlanságban tartotta, ő maga is áldozat, míg a hierarchia csúcsán élő Wotan eredendően csak magát okolhatja a forráshiányos Walhalla-projekt beindításáért, az általa megszabott világrend szabályainak áthágásából következő szövődményekért.
Korábban egy sokkal vonzóbb, „istenibb” figurát képzeltem volna a Rajna főszereplőjének, és Johan Reuter sem alkatában, sem hangjával nem testesítette meg ezt, akkor már sokkal elképzelhetőbbnek tartottam Tomasz Koniecznyt, akinek orgánuma is gyönyörű és jókiállású férfi, azaz legalább elhihető, hogy valaki netán akkor is ragaszkodik hozzá, ha közben a férfi éppen megcsalja.
Most újranézve, arra jutottam, hogy jó ez a Wotan ebben a rendezésben így, ilyen hétköznapi üzletember külsővel, fülkápráztató hang nélkül is, és nem kell, hogy feltétlenül „amorózó alkat” legyen. Ha Fischer Ádám ilyet szeretett volna, ilyet kér fel. Ahogy a szövegből kiderül, Wotan hódításai is a hatalommal való visszaélésének köszönhetőek, nem annak, mert bárki belebolondult. Egy vonallal sem különb, mint az agresszív és zsarnoki indulatait őszintén elmondó és kiélő riválisa, Alberich, aki viszont önazonos, nem hazudik. Kálmán Péter alakítása minden esetben erősebb is, mint az aktuális Wotané, az előadást ő viszi, ha a gyűrűt nem is. Nem véletlen, hogy a szövegben Wotan is Alberichként neveztetik (fehér, vagy fény-Albericként, míg a törpe a Fekete Alberich).
Megtudjuk, hogy Wotan céljai érdekében sokkal előbb kényszerít egy földi nőt arra, hogy ikreket szüljön neki, illetve Erdát, hogy kilenc walkürt hozzon világra, míg Alberich nemi erőszakból született fia, Hágen nagyjából Siegfrieddel egykorú, elvileg csak pár hónap választja el őket, ha hiszünk a librettó szövegének. (Ehhez képest mindig idősebb embernek játsszák, mint testvéreit.)
Olyan, mintha két rivális politikai párt tevékenységét figyelnénk, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de az egyik elegánsabban tudja magát eladni. Pontosan ezért lenne elképzelhető a Ring bemutatása aktuálpolitikai utalásokkal is, bár talán ilyen semlegesen jobb, hiszen a történet a mindenkori nézőnek tág lehetőséget ad az értelmezésre így is.
Ha valaki belegondol, elég nehéz vonzónak találni a főistent, aki céljai elérésének eszközeként használja a gyermekeit, veszélybe sodorja őket, sőt pusztulásukat okozza. Ő hozza az ikreket abba a helyzetbe, hogy házasságot törjenek, és ezért a bűnért saját maga öli meg a fiát, miközben ugyanezt sokszor elkövette következmények nélkül. Dühös a feleségére, a kialakult helyzetre, de dühében a neki segíteni kész lányát alázza meg, sőt megfosztja isteni tulajdonságaitól, és még ezek után éppen tőle várja, hogy megsajnálja őt személyes veszteségei miatt.
Nehéz ezt az álszent, nárcisztikus személyt nem elítélni, de Wagner mindent megtesz, hogy minket is meggyőzhessen, és ezért adja neki a legszebb zenét. Hiába árt a környezetének, lényegében mindenkinek, akinek köze van hozzá, mégis könnyű a zene hatása alá kerülni, és meghatódhatunk. (A modernizált rendezések, az operaházi is, a történet mélyére ásott, és ezt a pátoszt lefejtette róla, így nem csoda, hogy sokan nem tudták elfogadni magát a realista hozzáállást, amely a zene ellen hatott.)
Persze, ahhoz, hogy a zene lehengerlő hatása működjön, szükség van arra, hogy előadás közben ne elemezzük se a rendezés problémáit, se a történet buktatóit, egyáltalán ne agyaljunk, csak hagyjuk magunkat sodortatni. Emiatt jó minél közelebb elhelyezkedni a zenekarhoz. Azért az sem hétköznapi látvány, ahogy Fischer Ádám mosolyogva nyugtázza, amikor a kívánalmai szerint történik meg egy-egy hangszer vagy hangszercsoport belépése. Talán sose láttam egy karmestert se ennyit mosolyogni, akin ennyire jól látszott volna a zene élvezete (Dénes Istvánon kívül – őt láttam egyszer elég jó szögből Carment vezényelni). Másodszorra már ez is hiányzott, csak a közelülők nézhetik a karmestert vezénylés közben.
Az énekesek közül a legtöbbnek az elementáris hatása még a távolból is érvényesült, de ezúttal is sajnáltam, hogy Erda, azaz Gál Erika, aki az egyetlen minden este fellépő szólista volt, üveg mögül hallatszott. Én azonnal értettem, hogy ennek van dramaturgiai szerepe is, nem kellett hozzá a karmester sajtóközleménye, de ugyanakkor mégis kár, hogy letompítva halljuk, hiszen az előadásnak olyan sok eleme nem valószerű, hogy nehéz elfogadni, hogy pont az kell, hogy számítson, hogy a hang elvileg a föld alól szól. Ha el kell képzelnem, hogy az erdőben menekül Siegmund hibátlan frakkban, akkor el tudom azt is képzelni, hogy Erda a föld alatt énekel, hiába látom a zenekari árok előtt. Az arcjáték is hatna ránk, ettől tekint el Fischer Ádám. Egy jó énekes a hangerejét maga is tudja szabályozni, nem kell teljes erőből egy üvegfalnak énekelnie, hogy aztán halknak halljuk. (Nagyon nem szeretem, ha indokolatlanul erőltetnek énekeseket, már megfigyeltem, hogy a függönyök-üvegek mögötti éneklés az, ami miatt könnyen kizökkenek. Lehet persze, hogy a közönség többségét az egész probléma nem érdekli, és ezzel egyedül vagyok.)
Ismételni nem akarom magam, és újra leírni mindent, amit az első kör alapján már megtettem, de egyetlen további énekest mégsem hagyhatok ki. Schöck Atala nekem mindkét napon ismét a legtökéletesebb Fricka volt, akit szívesen látnék más Wotanok oldalán is. A főisten ott szúrta el, hogy nem vonta be a nála sokkal összetettebben gondolkodó és előrelátó asszonyát a terve megvalósításába – nyilván hiúsága ezt nem is engedte volna. Nagyon megnézném az énekesnőt most már Juditként is, ez is eszembe jutott, ahogy figyeltem ezt a nagyon árnyaltan megformált nőalakot. (De ehhez a Wotanhoz miért ragaszkodik? - ez itt a kérdés csak.)
Nagyon szeretem, amikor valaki nemcsak jól elénekel egy szerepet, de átélhetővé is teszi, vele tudunk menni, és végig a szereplőre gondolunk, nem az énekesre. (Így voltam ezzel szerdán az Álarcosbál előadásán is.) És azért az óriási, hogy a nemzetközileg elismert „bőröndös sztárok” mellett, akik három-négy szerepet folyamatosan elmélyítve járják a világot, a mieink is megállják a helyüket, akik csak ebben a produkcióban lépnek fel. Az Operaház megnyitása után majd nyilván árnyalódik ez a kép is, és a Wagner rajongók ismét legalább kétféle produkció közül választhatnak.
Aki még belenézne, holnap délután próbálkozhat, diákok különösen – feltehetően állójegy, de gond nélkül megvehető.
Ps. Reménykedem, hogy az énekesnőkről is lesz előadásfotó hamarosan, és majd azokra le tudom cserélni ezeket a profilképeket.
