Még sose történt meg velem ilyen fennállásom óta: zsinórban ez volt a negyedik és egyben lezáró este a Pesti Színházban. A John Gabriel Borkman és a Toldi után jött a tegnapi első függetlenszínházi előadás is a Maladypétól, és most még egy táncszínházat néztem. Összességében elmondható, hogy ezzel a sorozattal kiléptem a megszokott rutinomból, és csak azt sajnálom, hogy nem előbb jutott eszembe. (Most már akkor sem tudnám folytatni, ha épp a kihagyott előadásokat nézhetném sorra, most már kezd elborítani a Rajna, a jövő hét nem tud másról szólni, csak a Wagner-napokról.)
Ezen az estén a Pesti Színház földszintje szinte tele is volt, bár az előadás 2016-os, így a csapat rajongói nyilván akár többször is láthatták azóta. Az előadás az első pillanattól az utolsóig intenzív mozgásra épül, és a címről – harc franciául – szól.
„A tükörfényű, vakítóan fehér szőnyeg kijelöli a szembenézés, a tánc, pontosabban a küzdelem terét – a küzdő felek pedig egyszerre ütköznek össze egymással és önmagukkal. Hol saját törékenységük, hol állati ösztöneik, hol a külvilág végtelen agressziója ellen harcolnak; a küzdelemben saját magukon kerekednek felül és saját magukkal szemben maradnak alul.” – ez a színlap leírása, és valóban ez is a lényeg, ezt látjuk, valóban testek küzdelmét, különféle harcművészeti technikával, akrobatikus ügyességgel.
Látunk táncost a zsinórpadlásról lehulló boxzsákkal megküzdeni, majd egy másik táncost egy kötéllel, később egy harmadik a közben folyamatosan szóló zenével „veszekedett”, és persze az est legnagyobb részében félmeztelen férfi és női táncosokat figyelhettünk, akik egymással, és az őket rögzítő kötelekkel harcoltak a színpadon, és némelyek a magasban is, felfüggesztve.
Lehetnek olyanok, akiket kizökkent a színpadi meztelenség, és elgondolkodnak azon, hogy miért nincs legalább melltartó a nőkön az előadás első részében, miközben az utolsó jelenetben már van. Én ebben éreztem némi kompromisszumot is, legyen meg a provokáció, a vadság, de ugyanakkor a rendező nem akarta a női táncosokat annak kitenni, hogy a tapsrend alatt, akkor már civilben szintén így kelljen mutatkozniuk. Szépek a testek, a férfiaké és nőké egyaránt, de a meztelenségben mindig van valami civil hatás is, vegyes benyomásokat kelthet a nézőben.
Komoly teljesítmény, lazának és könnyednek tűnő végrehajtás – most is elmondható mindez, és persze sok gesztusban érezte a közönség a humort – néztük a folyamatos harcot és itt-ott mégis nevettünk.
Közben eszembe jutott az is, hogy a férfiasság és a nőiesség mennyire összemosódik az előadásban, a félmeztelen nők teste elsősorban mennyire izmos, mennyire harcrakész. A színpadon volt egy magassarkúban női modellként pózoló férfi is, akinek persze szintén megvoltak az izmai is, és mintha azzal a dilemmával küzdött volna meg, hogy akkor most mihez igazodjon, miféle értékrendnek is próbáljon megfelelni. A mai kor talán túlzott, és nem mindig egyértelmű kívánalmai is megjelennek az előadásban, ezzel is szembesít – gondolkodjunk el, hogy mit jelent ma férfinak és nőnek lenni.
Az előadásból azért eléggé kizökkentett az a fejlemény, hogy éppen az én soromban rosszul lett egy néző, aki miatt az egész család összesen három körben hagyta el a nézőteret, és végül az illetőt a mentő vitte el. Ez a mozzanat nyilván a legtöbb nézőt megzavarta, de az előadás menetére nem volt befolyással, és utána vissza tudtunk rázódni.
A harcnak nemcsak a test-test elleni aspektusa érvényesült, de a vadászat is előkerült mint motívum, és ezzel egy puska is, amely a férfiasság jelképeként is működött. Ehhez kapcsolódott az előadás lezárása is, amely talán arra is utalt, hogy mi emberek különösebb ok nélkül elpusztítjuk egymást, és akkor marad a természet, „kutyatej páfrány tör át a járdán” – jutott erről a versidézet is eszembe, amikor ráadásul megjelent a lezárásban a „csodaszarvas”. Nagyon hatásos a kép, gyönyörű, és mindent eltöröl ez az egy táncos a jelmezével és lassú mozgásával. Mégis lehet, hogy minden rendbe jön?
Ezt biztosan meg fogom jegyezni ebből az előadásból, és persze most utólag örülök, hogy nem maradt ki, és megnézhettem.
Ps. Ha valaki eddig eljutott, akkor néhány személyes dolog még a nappal kapcsolatban, de ez már nem kötődik az előadáshoz.
Ez az esti előadás volt az egyetlen, amelyik megvalósult az előzetes terveimből, és lényegében egy olyan extravagáns napot zárt le, amelyiknek szinte minden programpontját hosszabb latolgatás, „belső harc” előzte meg. Vannak napok, amikor észszerű döntéseket hozok, de ez pont nem az volt, ráadásul nem egy dolog nem is működött azok közül, amelyeket beterveztem, de nem bánom, hogy így alakult. A nap helyszíneit ráadásul 16 km mászkálás kötötte össze, amely alatt simán meg tudtam hallgatni egy Álarcosbál-felvételt, sőt a Wagner-napokra készülve kicsit „rajnáztam” is. Megjegyzem, hogy előző nap pont ugyanennyit rollereztem, de mindössze 2 órán belül, azaz lényegesen jobb időeredménnyel, de az sokkal inkább kimerített, este is még éreztem a nyomait, ez a mai gyaloglás nem fárasztott le, inkább csak arra hívta fel a figyelmet, mennyire jobb lenne, ha a városban több fa lenne, több árnyék. Éppen elég lehetett az öt kilométert lefutni azoknak, akik beneveztek a Nemzeti Futóversenyre, azt is megtekintettem, sőt beálltam egy időre vizet osztani, majd két ismerősömnek is gratulálhattam a fiam kézimeccse felé haladva– amelyiket persze előrehoztak, így pont arról maradtam le. És a központi könyvtár is zárva volt, amit szintén útba ejtettem. � Kiment a fejemből, hogy háromnapos ünnep van. Bonyolult egy nap volt, annyi szent. (És még ez csak a fele volt, mert aztán jött egy főpróba, amelyik azért nagyon hasznos volt, önmagában is elég lett volna élménynek.)
Ennyi esemény után egyáltalán nem vágytam egy esti előadásra is még, ugyanakkor néha az előzetes döntés sokat számít. Megkísértett, hogy kihagyjam, és mondjuk nyugodtan elüldögéljek helyette a Duna mellett, de utóbbit nem szoktam, és mivel Frenák Pál társulatának előadásait sem szoktam látogatni, inkább adtam egy esélyt neki, és a négy kilométeres szakaszt még negyven perc alatt teljesítettem, mivel ennyi állt rendelkezésemre az odaérésre. Megérte.
Ps 2. A fotók a Tánckritikából, Gryllus Ábristól és a társulat képei közül valók, az előadásra rákeresve még sokkal több is megtekinthető.
