Három előadást láttam az elmúlt tíz nap folyamán a Városmajorban, bár többet akartam. Ezekről egészen rövid beszámolók következnek, inkább a nyomhagyás céljával. Itt az első – kisebb bevezetés után - a kecskemétiek Állami áruházáról.
A központban: Szemenyei János
Gyakran emlegetem a színlapot, ha az Orlai Produkció előadásairól van szó, mert rendszerint igazán frappánsan összefoglalják azt, amiről a darab szól (ez most is így van), és ennek nagy szerepe van abban, hogy az előadás a célközönségéhez eljuthat.
A hosszútávú sikerhez elengedhetetlen, hogy az előadásokra eleve azok menjenek el, akiknek készült, és ha egy színlap ködösít, akkor két baj történhet: odamennek sokan, akiknek az adott műfaj/szerző biztosan nem válik be, és egy még nagyobb: akiknek igazán jó lenne, azok nem fognak a környékére se odatévedni.
Persze, én magam is tapasztalom, amikor a diákok kötelezőség miatt megnéznek egy darabot, amelyről semmilyen szinten nem tájékozódtak előzetesen, többen is lesznek, akiknek így is tetszik. Biztosan volt olyan mai néző is, aki sose jön be, ha tudja, hogy mi is lesz, de olyanok is voltak – nagyjából negyvenen-ötvenen – akik szünetben távoztak az egyébként zsúfolásig telt nézőtérről, és így a baloldal negyedik-ötödik sorának vidékén egy látványos foghíj keletkezett.
Előre bocsátom, hogy nekem tetszett Znamenák István rendezése, én biztosan a célközönsége voltam, és a titokzatoskodó színlap mellett nekem is, ahogy bárkinek módja lett volna a szerzőre, sőt a műre is rákeresni az angol wikipédián, amelyiken bőven információ – Michael Frayn 86 éves, ma is élő angol drámaíróról. Mivel engem összességében érdekelnek az Orlai Produkció előadásai és színészei, a darabválasztásuktól függetlenül, örültem, hogy egy új művel találkozom, és előzőleg szándékosan nem néztem utána annak, hogy mi várható. Mivel korábban csak egy 2009-es egri bemutatója volt, tehát a kritikusokat leszámítva túl sok pesti nézőnek szintén nem lesz előképe róla, ki lehet próbálni ezt is, hogy milyen zsákbamacskát nézni. (Érdekesség: az egyik szereplő, Mészáros Máté az egri előadás főszereplője volt.)
Ötvös András, a főszereplő
Aki elsősorban a színlapon is felsorolt nevek miatt megy, és szereti a meglepetéseket, az ne nézze meg a belinkelt wikipédia oldalt, és tőlem is érje be annyival, hogy tényleg jók és szerethetőek is a színészek az előadásban. Aki tovább kattint, az viszont elkerülhetetlenül meg fogja tudni azt, hogy miről is szól a Vadméz, bár ehhez mindössze egyetlen tisztázó mondat kell a színházi törzsnézőknek.
Ha egyszer ki van tűzve egy Ring-előadás, mindig is nehezen állom meg, hogy odamenjek rá. Még akkor is, ha már sokszor „megvolt”, ráadásul idén a teljes sorozat az első sor közepéről.
És most jön néhány közhelyes, de nagyon igaz megállapítás, amelyhez úgy jut el valaki, ha kipróbálta ugyanazt a rendezést többféle helyről is.
Vége lett az idei Álarcosbál sorozatnak. A Ring után felvillanyozó élmény volt ez az egészen más zenei világ, ráadásul szerdán este szinte egy egészen új, harmadik szereposztással találkozhattam, amely a történet hangsúlyait némileg át is helyezte. Előrebocsátom: ha jobban jön ki a lépés, és az első kitűzött alkalmat látom, akkor ezt a csapatot akár áldozatok árán is, de mindháromszor megnéztem volna, annyira átütő lett ez az összeállítás. De most már késő, most már csak ez a nyomhagyó bejegyzés következhet – jövőre pedig újabb négy előadás részben más énekesekkel.
Ez a bejegyzés a tavalyi kiegészítése, nem újabb kilenc oldal, csak három . A rendezési hibák/következetlenségek közben nem oldódtak meg, viszont ismerősebbé váltak, így nem bosszantottam fel magam rajtuk már. Mindenért kárpótolt az énekesek egyéni teljesítménye ÉS csapatjátéka.
Ez a mezei nézők szerencséje, mégis csak azért ülünk be egy előadásra, hogy élvezzük, nem azért, hogy az összes létező hiányosságát megtaláljuk. Ezért írok ajánlókat, nem kritikát, írom le újra, hogy nehogy valaki megtévedjen. Ez itt színházi szempontú ajánló blogbejegyzés, NEM zenekritika, és nem is akar annak látszani. Saját benyomások, nem kinyilatkoztatás - viszont saját névvel felvállalva. Mindenkit biztatnék, aki látta az előadást, hogy kommentben a véleményét fűzze hozzá nyugodtan, akár az ellenvetéseit is.
Finálé
Nem egyszerű „túl lenni” egy négynapos kalandon, amikor a néző minden Müpán kívül töltött perce is még mindig az előadásról szólt. Ha jól számolom, én most már teljes kilenc napja leginkább ezzel foglalkoztam, különösen így, hogy még a naponkénti dokumentálás leckéjét is feladtam magamnak. Már most tudom, ha netán még a második körre is visszaülnék – egy vagy két előadás biztos, a többi pedig nem kizárt - , csak a már megírtakhoz fogok lábjegyzetet hozzáfűzni.
Siegfried - már halott
A Ring harmadik estéje is számos kérdést felvetett, annak ellenére, hogy számomra ez éppen a 20. élő megtekintése volt. Nem érte, és nem is érhette el a pénteki Walkür hatását egyikünknél sem, de ez még így is csak hét – különböző korú és hátterű - néző véleménye, így sem reprezentálja a mindhárom előadáson jelenlévő többszáz nézőét! Nem lehet minden napra csodát beprogramozni, de a hatására a mű alapkérdésein megint elkezdtem gondolkodni, így nem mentem hiába.
Mime és Siegfried - Gerhard Siegel - Stefan Vinke
A Wagner-napok idei Ringjének első körének második estéjére leginkább a „várakozáson felüli” jelző illik rá. Ez volt a tizenkilencedik Walküröm, és feltétlenül emlékezetes lesz. Nem lehetetlen, hogy ennél jobbat még nem láttam. (A kommentekben megszokott "fantasztikus, zseniális, feledhetetlen" és hasonló jelzőket nem aggatnám rá, mert azokkal nem jutunk messzire úgysem.)
Johan Reuter a 3. felvonásban - a lányok a lovak mögé bújva
Elkezdődött a Wagner-napok ismét, elindult a gyűrű az első körútra. Idén két ciklus lesz, és a jövő évi egyre is már árulják a bérleteket. Mostanára szokás szerint a legdrágább és a legolcsóbb kategória lényegében elfogyott, már több, mint a fele hely betelt. A jelenlegi sorozat megmaradt három előadására pedig a pénztárban összesen nincs már 15 szabad hely. (A diákok ne adják fel semmiképp, 500-ért van állójegy, a bejutás számukra garantált.)
Íme, néhány gondolat A Rajna kincse után, megpróbálom napról napra rögzíteni a benyomásaimat.
Még sose történt meg velem ilyen fennállásom óta: zsinórban ez volt a negyedik és egyben lezáró este a Pesti Színházban. A John Gabriel Borkman és a Toldi után jött a tegnapi első függetlenszínházi előadás is a Maladypétól, és most még egy táncszínházat néztem. Összességében elmondható, hogy ezzel a sorozattal kiléptem a megszokott rutinomból, és csak azt sajnálom, hogy nem előbb jutott eszembe. (Most már akkor sem tudnám folytatni, ha épp a kihagyott előadásokat nézhetném sorra, most már kezd elborítani a Rajna, a jövő hét nem tud másról szólni, csak a Wagner-napokról.)
Már másodszor hív meg Eszenyi Enikő a színházi évad végén független társulatokat, és esélyt ad annak, hogy a Vígszínház törzsközönsége egy megszokott helyszínen, a Pesti Színházban a színházcsinálás más útjaival is megismerkedjen, és ne csak a nagy kedvenceit nézze meg, hanem lásson új arcokat is.
Jelenet az Augusztusból
Az idén az első a Maladype „Augusztus” című előadása volt, amely kapcsán néhány benyomást megosztok, holnap Frenák Pál „Lutte” c. darabja következik, és végül kedden a Forte adja elő a szakmailag egyöntetűen elismert, A te országod c. „fizikai színházi” produkcióját. Jelenleg még bőven vannak jegyek, nyilván a maesteszinhaz.hu-n is elérhetőek lesznek az előadások napján, aki ráér, nehogy kihagyja. A Te országodat én is láttam, csak ajánlani tudom a megtekintését, azoknak is való, akik nem kifejezetten a mozgásszínházi produkciók kedvelői.