Ha tegnap csak kicsit jobban igyekszem a posztolással, akkor nagyon más lett volna a beszámoló, de a mai hír után már nem maradhat változatlanul. Van, hogy a múlt átértékelődik rövid időn belül is.
Miután a jogtulajdonossal nem sikerült megegyeznie a színháznak, és nem tudják tovább játszani a Nercbandát, már a december 28-ra kitűzött előadásnak is el kell maradnia.
Most mind együtt!
Ezek után ennek a bejegyzésnek már nem ajánló, hanem csak nyomhagyó szerepe van. (Dicsérni akartam az előadást, nem temetni.) Sajnálom, hogy ennek így kellett lennie, ez mégis egy különleges előadás volt a színház repertoárjában, mással hirtelen nem pótolható.
Lassan három éve, hogy műsoron van a Karinthy Színházban a Nercbanda című musical, amelyre a színház alapítója olyan sokszor meg is hívott. Számon tartotta, hogy miket blicceltem el a bemutatói közül, és mindig biztosított arról, hogy pedig érdemes jönni, mert szeretni fogom, hiszen lám, sikere van, jön a közönség.
Be kell ismernem, hogy mivel a musicalek eleve nem szoktak vonzani, fel sem merült – mostanáig – bennem, hogy van értelme elmennem, mert csak akkor tudok ajánlót írni valamiről, ha valóban találok benne legalább részértékeket. Ez ugyanis AJÁNLÓ blog, nem kritikai, azt keresem, hogy miért volt érdemes megnézni az előadást.
Igaza volt Marcinak, tényleg működött az előadása, élmény nézni Korcsmáros György rendezésében a színészeket, akiknek az életkora két kivételtől eltekintve 63-83 között mozog, és ez feltétlenül különlegessé teszi a produkciót, amelyik eleve egy nyugdíjas színészotthonban játszódik, és főszereplői éppen a pályájukat régen lezárt, leszegényedett sorsú egykori színészek.
Az előadásra Jánossal mentem, akit megfogott a színlapról is elolvasható történet, és szívesen jött. Tele volt a színház, letesztelhettük, hogy milyen az utolsó sor, így jó lelkiismerettel ajánlhatom, ha valaki netán rákeres, és már csak ide talál jegyet, nyugodtan vegye meg, mert rendesen látszik a színpad innen is. (Ezen az estén csak két szabad hely maradt, nagyon gyakori mostanában, hogy elfogynak a helyek egészen, érdemes előre tervezni.)
„Nincsenek öreg színészek, csak színészek vannak” – hangzik el az előadás egyik legfontosabb mondata már a darab elején. Akiket nézünk, beleértve a több kisebb szerepben feltűnő, a „nagy öregek” között „ helyes kis fiatalember” látszatát keltő Róberteket (Marton Róbertet és Szegezdi Róbertet), már számos emléket ébresztenek bennünk.
Marton Róbert nagyon sok karinthys előadásban látható, róla most már egy ideje éppen ez a színház jut eszembe, leginkább A mi kis városunk, illetve ez a legutolsó bemutató, a Veszélyes forduló, amely Marci utolsó saját vállalkozása volt. Most a Nercbandában a legjobb karaktere egy saját melegségére minduntalanul reflektáló bolti eladó, aki ugyan nem túl valószerű jelenség, de nagyon rokonszenvesre sikerült. Az előadás trailerében elmondta még 2016-ban, hogy 20 évet fiatalodott: nos, ez a nézőtérről is pont így látszik.
Kinek tévé-sorozat, kinek operaelőadás jut eszébe az egyes fellépőkről, és ezek az automatikusan felidéződő emlékek megtámogatják a látottakat, de menet közben óhatatlanul bevonódunk a történetbe így is.
Természetesen vegyes a kép, széles a skála. Van, akinek ez volt az egyetlen színpadi munkája, de például Zsurzs Katinak ezen túl is van még HÉT futó előadása. Az ő hangja egyébként is töretlenül fiatalos maradt, és sok keresnivalója nincs egy idősek otthonában – egyébként pedig még a nyugdíjkorhatárt sem érte el.
Az egész este fő mozgatója Pásztor Erzsi, aki a magyar lakosság többségében Janka néniként maradt meg, de nagyon hamar el lehet erről feledkezni, és előadás közben már csak a „nercbanda” vezetőjeként gondolunk rá.
Az előadás elején ugyan bemondják, hogy Hámori Ildikó megbetegedett, és nincs hangja, mégis vállalta az előadást. Ahogy figyelem, mindez nem érződik rajta, ilyen a színház, ha feladat van, a legbetegebb színész is felélénkül. Az viszont feltűnő, hogy mennyire jó formában van, még mindig hibátlan az alakja, irigyelhető, hogy van ennyi energiája, hogy évtizedeken át meg tudta magát őrizni. (Utólag az is eszünkbe jut, hogy milyen jó, hogy a produkció utolsó előadása végül nem maradt el.)
A színésznőn érezni, hogy egyre jobban belemelegszik a játékba, ahogy az előadás halad, és nagyon jól is sikerül a kettőse Kovács Istvánnal. Utóbbit egész pályáján végigkísérik a „szerelmes szerepek”, és hiába lett 75 éves, ez még mindig nem változott. El kell ismerni, hogy illik hozzá ez a skatulya, nem véletlenül töltött benne több mint 50 évet. (Az előadás után „kerek évfordulóra” hivatkozva felköszöntik, de ez nem születésnap, arra tippelnék, hogy talán a színpadon töltött 50 évre vonatkozhat az ünneplés.)
Kalmár Magda is bandatag, aki ugyan februárban az Erkel Színház János vitézében lesz gonosz mostoha, de mégis nagyon keveset szerepel, nem is emlékszem, hogy az utóbbi években láttam fellépni, viszont még gyerekkoromból vele kapcsolatos emlékképeim bőven maradtak.
Halász Aranka az egyetlen, aki mivel az Operetthez kötődött, nekem kimaradt eddig – a jelmezei alapján ezt eleve sejthette ezt az is, aki nem tudta. Azóta kinyomoztam, szinkronhangként hallhatták a legtöbben az utóbbi időszakban.
Az a szereplő, aki bennem mindig nosztalgiát ébreszt mégis Szirtes Gábor, akinek a miskolci korszakán nőttem fel, első színházi emlékeimben ő is benne van, és ezt már nagyon sok karinthys előadás kapcsán fel is emlegettem.
A felsorolt művészek négy zenész kíséretében kellemesen elszórakoztattak minket, valóban üdítő volt látni, ahogy táncolnak-énekelnek, kiemelnek minket a lehangoló valóságból. Ugyan fikció az egész, bundalopásból megvenni egy házat – nem tartozik a reális megoldások közé, nem ajánlhatjuk jó szívvel, hogy a független társulatok szintén megélhetési gondokkal küzdő tagjai ilyen megoldáshoz folyamodjanak, de az előadásból áradó intenzív játékkedv óhatatlanul hat ránk, és elkezdünk hinni az elhangzó reményteljes mondatokban, még akkor is, ha a halál ebben az előadásban is szükségszerűen jelen van. Mindent célzásnak hallok, a direktor halála jutott eszembe nem egyszer. Biztosan letörte volna, hogy a jól sikerült, népszerű előadását nem játszhatja, amelyik még a fellépők többségének is kiemelten fontos lehetett.
Ezek után nem könnyű elhinni, hogy az öröm nem a múlté, hanem még csak lesz.A közeli jövőben a Karinthyban lesz két bemutató is, amelyekről majd tudósítok - ezekre számíthatunk.
PS. A Karinthy Színház képeit használtam fel.
