Most a megalakulásának éppen 30. évfordulóját ünneplő Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar csütörtöki koncertjéről következik nyomhagyó bejegyzés. Egészen pontosan nem tudom visszaidézni, hogy mikor hallottam őket először – úgy tűnik, hogy mindig is voltak - , de 2015. április 1-én robbantak be az életembe, mégpedig éppen itt a Zeneakadémián, ahol ezúttal – 16 év után ismét – élőben láthattam Purcell „Dido és Aeneas” című operáját.
Ahogy Vashegyi György pályáját nézem, valószínűtlen, hogy a közeli jövőben ezt még egyszer itt bemutassa, de az is kizárt, hogy néhány év múlva ne akarja majd ismét elővenni, miközben feltehetően Purcell további 26 ódájával is megismertet majd minket, amelyek az ezen az estén előadott „Hail, bright Cecilia” előtt/után még készültek.
Még visszatérve Vashegyi György együtteseire:
2015 tavaszán még a legelején jártam a régizenével való ismerkedésemnek. Három, egymást követő napon meghallgatott különböző János-passió előadás megtekintése után tűnt fel, hogy a középsőként hallott előadás fogott meg igazán, aminek nyilván köze lehetett ahhoz is, hogy a Purcell Kórusnak és az Orfeónak a főprofilja a régizene. Erre a hármas eseményre megelőzőleg három hónapon át készültem a darab mindennapos meghallgatásával, a hatása mélyebbre ment, és nagyon megjegyeztem magamnak magát az együttest, bár a másik két koncerten is fellépett néhány kiváló szólista, részértékei azoknak is bőven voltak.
Azóta igyekszem a színházi elfoglaltságaim rovására célzottan ennek a csapatnak a koncertjeire időt fordítani, mert az összes alkalom – négy év alatt kb.25-30 megtekintett koncert ÉS főpróba, sajnos nem több - egyértelműen bizonyította, hogy az általuk játszott zenéből áradó szépségre nagy szükségem van nap mint nap. (Az élő koncertek nagyon kellenek, de az együttes a felvételeivel van igazán jelen a hétköznapjaimban: szerintem négy éve nem nagyon lehetett olyan hét, amikor egyáltalán nem hallgattam meg őket.)
Az elmúlt három hónapban az együttessel kapcsolatos mérlegem lehetne kicsit jobb is, bár külföldre és vidékre a jelenlegi tanári elfoglaltságaim mellett még vágyakozni is illúzió lett volna. A szeptemberi Phaedrát és az októberi Paulust csak főpróbán láthattam (milyen jó, hogy legalább a főpróbát igen, ha az előadást már nem!, illetve csak részben az élő közvetítést), és ezek mellett egyetlen koncert férhetett bele a Mátyás templomban. Ez így mindössze az idei negyedik megtekintésük volt.
Az a tény, hogy hangversenybérletük van, amelyik a Müpába és a Zeneakadémiára is szól, azt jelzi, hogy erre a rétegzenére van jelentős igény, és másokra is hasonlóképpen hathat az általuk játszott zene.
Mindenkinek ajánlom, aki még sosem hallotta őket, hogy próbálkozzanak valamelyik alkalommal – az orfeo.hu-n vagy az együttesek fb-oldalán találnak elég információt a választáshoz. (December 1-én 16h-kor lesz a szokásos ingyenes Adventi koncertjük a Várban, ez a következő lehetőség, most már 24 órán belül.)
Ezen az estén az együttes évfordulóján túl sok más ünnepelni való is volt, többek között Purcell születésnapja. (2004-ben ugyanígy november legvégén hallottam a Dido és Aeneast, feltehetően akkor is a születésnap lehetett az apropója a bemutatónak.)
Feltétlenül megemlítendő, hogy ezen az estén debütált a Zeneakadémián Szokos Augustin idén vásárolt és felújított csembalója, amelyik a XVIII. század végén készült Angliában, és az együttes által használt korhű hangszerek sora ezzel látványosan bővült. Akit különösen vonz a csembaló, az a művész fb-oldalán megtalálja az éppen aktuális koncertek eseményeit, amelyeken ez az új-régi hangszer főszerepet játszik. Biztosan lehetnek ilyen csembaló-orientált zenehallgatók, találkoztam már olyan emberrel, aki egy Figaro házassága előadást 15 percen belül azért hagyott ott, mert nem tudta elviselni, hogy nem csembalót használnak benne… Ebből gondolom, hogy lennie kell néhány olyan embernek is, aki egyértelműen felismerné egy régi és egy új hangszer hangzása közti különbséget is. Mezei koncertlátogatóként ezen a csütörtökön azt érzékeltem, hogy nagyon szép, amit hallottam, a „tökéletes harmónia” érzékelhető a zenében is, amelyről a Szent Cecíliának írt óda szövege tesz említést. Nem mellékesen, jó volt nézni Szokos Augustin arcát is, akin annyira nyilvánvalóan látszik, hogy nagyon élvezi a játékot. Amikor Vashegyi György a műsor előtt a hangszeréről beszélt, még meg is simogatta – egy ilyen gesztusban erősen benne van, hogy milyen személyes viszonyba került már kapcsolatuk talán kevesebb, mint fél éve alatt is vele, nyilván jó ötlet volt megvásárolni.
Ezt az ódát, ahogy megtudtuk, az elmúlt 15 évben biztosan nem játszották Pesten, és egészen végig a szépség áradását éreztem belőle, amelyben kiemelt szerepe volt a a Purcell Kórus tagjai közül kiemelkedő szólistáknak – Pintér Ágnesnek, Balogh Eszternek, Bárány Péternek, Komáromi Mártonnak, Melkovics Zoltánnak és Najbauer Lórántnak -, akik a szóló szerepeik szüneteiben énekeltek az együttesben is, ahogy az a Purcell Kórus gyakorlatában általános. (2015-ben még meglepett ez az egyébként logikus, de más együtteseknél általam nem látott megoldás, most már természetesnek tűnik. Mindenképp plusz terhelés az énekeseknek, de a kórus minősége talán éppen emiatt ilyen jó, mert sokan képesek szólista feladatok ellátására is.) Velük volt még két meghívott vendég is, akik közül Megyesi Zoltán szintén szerepet vállal a kórus részeiben is, illetve Kalafszky Adriána, aki nem, viszont neki talán a többieknél hosszabb szóló részek jutottak, és ez kellő indok lehet.
Az óda valóban csak az Ady által is emlegetett szent és a művészet dicsőítéséről szól, maga az óda szövege külön nem túl izgalmas, bár az éppen éneklő szólisták megfigyelése annál inkább.
Egészen más a helyzet a koncert fő attrakciójával, amely csak a második részben következhetett, de már sajnos Megyesi Zoltán részvétele nélkül. (Megyesi Zoltán sokat énekelt az együttessel már tíz éve is, neki is sokat hallgatom a hangját, és kifejezetten örülök, hogy továbbra is gyakran hívják régizenei koncertekre is.)
A Dido és Aeneast hallhattuk a második részben, amelynek szereplői már az első jelenetben „megvettek”. Nem mintha olyan nagyon le kellett volna bennem valami ellenállást győzni ezúttal– ez nem a Varázsfuvola, vagy a Bohémélet, amelyeket sokat láttam már, és a legtöbbször csak a szereposztás miatt -, ez most az a kivételes helyzet volt, amikor a csapat és az általuk játszott darab is érdekelt.
Az opera Dido és barátnője/társalkodónője, Belinda párbeszédével indul. Szutrély Katalin fekete – felül áttört – estélyi ruhájában valóban hasonlít egy gyászoló királynőre, az se baj, hogy magasabb, mint Kalafszky Adriána, aki megértéssel és szeretettel figyeli, nagyon jó partnere. Mindig nagyon jól jön, ha két énekes között érezni a kapcsolatot is, nem elszigetelten vannak jelen a színpadon. (Ez alapnak tűnik, de a gyakorlatban mégsem olyan gyakran tud ténylegesen megvalósulni, pláne nem koncertszerű előadáson.)
Szutrély Katalin ráadásul kotta nélkül énekel, bár azt is kihozta magával (kelléknek? a biztonság kedvéért?), és ahogy megszorítja társa kezét, miközben kétségeiről énekel, igazán valóságossá teszi a jelenetet. Egy koncertszerű előadáson az apróságok jelentősége megsokszorozódik, és hajlamosak vagyunk a képzeletünkkel kipótolni.
Szutrély Katalin később a karmester melletti székén ülve is szerepben marad, és ez rengeteget segít nekünk abban, hogy mi is végig vele tartsunk és szánakozzunk szenvedésein. Nagyon jól állnak neki ezek a szenvedő királynők/nék, amilyen korábban Phaedra is volt. (Jut eszembe, Rameau operája már jó régen volt a Purcell Kórus műsorán, lehetne megint...)
Nagyon szerencsés megoldás, hogy egyből ez után a megindító jelenet után jött egy humoros is. Bárány Péter - szintén kotta nélkül – alakult át varázslóvá, ő is ösztönösen játszott, míg Pintér Ágnes és Kalafszky Adriána két boszorkányt énekelt, viccesen eltorzított hangon. A közönség akár nevethetett volna, bár nyilván mindenkit visszafogott a helyszín és a tudat, hogy ez egy komolyzenei koncert, ahol nem szokás hangosan reagálni előadás közben. (Egyszer láttam itt egy olyanTeremtést, amikor Sebestyén Miklós „az állatos résznél” elérte, hogy igazán harsányan reagáljon a nép, de egész fennállásom alatt ez volt az egyetlen hasonló „extrém” reakció koncerthallgatóktól. Kár, most az alkotók érezhetően oldani akartak minket.) A boszorkányos jelenetek oldott humora pedig nagyon kell, ezek felélénkítik a szomorúság és bizonytalanság áradását, amely Dido és Aeneas történetében benne van.
Ráadásul a mindennapoktól annyira nem esik távol ez a felvázolt helyzet. Nem ritkán kerül valaki határhelyzetbe, választania kell a szerelme és a kötelessége között. Nem lehet mindent kompromisszumokkal áthidalni, minden nap csak 24 órából áll, dönteni kell, mire szánjuk az időnket. Ezek a hétköznapi választások még ennyire kiélezett helyzetek nélkül is tragikusak.
Az előadás nézője persze választhatja azt is, hogy Dido és Aeneas viszonyát nézve nem lát ebben többet, mint egy régi legendát, de a mű tragikuma éppen azért hat igazán, mert saját sorsunkat és döntéseinket is beleláthatjuk. A mezei koncertlátogató – ha nem is előadás közben -, de utána csak megkérdezheti magától, hogy neki mi a fontos, hova teszi élete hangsúlyait – a magánéletére, a karrierre belső meggyőződésből, vagy netán ő is szimplán csak külső elvárásoknak akar megfelelni, ahogy Aeneas tette, aki elindult Rómát megalapítani, mert az istenek ezt a sorsot szánták neki.
A két szereplő közül a műben is, az előadásban is egyértelműen Dido a hangsúlyosabb, vele azonosulunk, aki úgy dönt, hogy szerelem hiányában nem is érdemes élni. Neki már az a tudat is végzetes, hogy Aeneas egyáltalán megfontolta, hogy elhagyhatja.
A saját életét feláldozó királynő végképp nem korszerű jelenség, biztosan minden pszichológus óva intene minket attól, hogy a saját boldogságunkat valaki másra építsük, de ettől még megráz minket a pusztulása, mert megérezzük benne a nagy formátumot, amely nem tipikus.
Aeneas – Najbauer Lóránt megformálásában – egészen hétköznapi férfi, aki megy a kiszabott úton, hat rá a különleges nő, de kevés ahhoz, hogy saját sorsa ellen fellázadjon. Egy kifelé élő férfit látunk, aki ugyanezt a szerelmi kapcsolatot könnyen túl fogja élni, és képes lesz az életben újabb fejezetet nyitni, Dido nélkül. Ebben is ott van persze a tragikum, és átjön szcenírozás nélkül is. Aeneas jól elképzelhető éppen ilyennek, amilyen ezen a koncerten lett.
Eseménydús nap után voltam ezen a csütörtök estén, amelybe biztosan nem tervezek bele színházat, de tudtam, hogy ez nem lesz máskor pótolható. Nagyon jó döntés volt menni, ráadásul vittem a lányomat, akinek nagyon kevés pozitív operaélménye volt az utóbbi 4-5 évben, és most végre valami igazán tetszett neki. (Ennek még inkább örültem, mint annak, hogy rám hatott a koncert, ez azért sejthető volt a szereposztás alapján is.) Vilma szerette az egészet, és kiemelten a Didót átlelkesítő Szutrély Katalint. Rá is hatott, hogy az énekesnő végig szerepben maradt, és persze örült Bárány Péternek, aki a Xerxész óta a „hiányzó előadások/előadók” képzeletbeli listáján előkelő helyen van mindkettőnknél. (Elég jól fogadta A Nyugat lányát is egy hete, így most akár azt is mondhatom, hogy megint mintha lenne esélye nála az opera műfajának.)
Az, hogy rá, akit eddig nem tudtam egyszer sem régizenei koncertre elvinni, ennyire jól hatott ez az esemény, feltétlenül jelzi az előadás kiemelkedő minőségét. Mindig lehet új néző egy hangversenyen, akinek éppen az az első találkozása a szerzővel, vagy akár a komolyzenével, és egy-egy ilyen ember megnyerése jelentős fegyvertény.
Jó szívvel fogunk erre az estére visszagondolni, és mivel sok mikrofont helyeztek el a színpadon, azt is remélem, hogy csak eljut a felvétel a Bartók rádióba is, és sokan meg fogják tudni hallgatni, akik nem fértek be a Zeneakadémiára ezen az estén.
Ps. A kép az esemény fb-oldaláról származik. Nem találtam fotókat a koncertről, de amint lesznek, pótlólag feltöltöm. Tovább már nem szívesen várnék a bejegyzés kiposztolásával, így ezzel az egy képpel is kiteszem.
