Az elmúlt időszak zenei programjairól immár az ötödik bejegyzés következik, mégpedig az Erkel Színházban lebonyolított Operakaland-előadásokról. Idén immár másodszor a Hunyadi László volt a kiválasztott mű, és a megtekintés céljából négyszer is eljutottam az Erkelbe, és nem mellékesen: vittem magammal összesen 81 embert, akiknek a benyomásait szintén részben tükrözni fogja ez a szokásosnál kissé hosszabb, de remélhetőleg jól áttekinthető írás.
Életemben most először voltam a bécsiek operaházában, mégpedig Irina Brook friss Szentivánéji álom rendezésének ötödik estéjén. Korábban láttam egy-egy magyar vonatkozású produkciót a Volksoperben, illetve júliusban a Muth Színházban, de ez most mégis a STAATSOPER (!!!), amely hírnevét és minőségét tekintve valószínűleg a legjobb három operaház egyike a világon, és hozzánk mindössze 3 órányi buszozásra van. (Ahogy a Flixbus menetrendjét látom, szombaton még előadás után is vissza lehet érni, de mivel ez csütörtök volt, mi visszafelé az Oszkár telekocsit választottuk.)
Vörös Szilvia és Peter Kellner - a királyi pár tanulmányozza a mesteremberek előadásának műsorát
Az ilyen előadások miatt járok színházba.
„A félelem”-nek nemcsak értékelhető a jó minősége és a mondanivaló fontossága, de menet közben jó érzés nézőnek lenni. Élvezzük a játékot. Ezt így együtt olyan sok előadás nem tudja nyújtani, és az ember hajlamos egy idő után a részértékeknek is örülni. De most nem ez van, az EGÉSZ működik.
Bányai Kelemen Barna - Hernádi Judit
Legjobb új magyar dráma, legjobb független előadás, legjobb díszlet – ebben a három kategóriában kapott a színikritikusoktól jelölést Kelemen Kristóf darabja és rendezése, és a háromból az első kettőben meg is kapta a díjat. Az egyébként rendkívül jó hangulatú átadón a rendező minden egyes munkatársát felsorolta a beszédében – az első díjnál a háttérmunkásokat és alkotótársakat, a másodiknál a színészeket – és már-már azt vártam, hogy a Trafó jegyszedőinek is név szerint köszönetet fog mondani a munkájukért. Emlékezetesen rokonszenves volt ez a gesztus, amellyel minden más köszönetmondón túltett, és a jelölések egyértelműen ráébresztettek, hogy ezt az előadást, illetve a szintén sok jelölést kapott másik trafós produkciót is meg kellene néznem végre. (Az Ügyre menni is fogok december közepén.)
Baki Dániel - Józsa Bettina
2018 októberében volt a bemutatója a K2 és a MU Színház együttműködésében létrejött előadásnak, amely a társulat improvizációin is alapuló saját fejlesztésű teremszínházi produkciója, kifejezetten diákok számára, Fábián Péter rendezésében.
Fábián Péter, Domokos Zsolt, Borsányi Dániel és Borsi-Balogh Máté
Horváth Csaba nem először nyúlt Tar Sándor szövegeihez, és aki azon gondolkodik, hogy kell-e neki ez a Monteverdi ÉS Dargay Marcell zenéjével és két operaénekes közreműködésével megbonyolított mozgásszínházi előadás, azoknak csak azt mondhatom röviden: akinek a „Te országod” tetszett, vagy Horváth Csaba más korábbi opuszai (lsd. A nagy füzet vagy a viszonylag friss Káprázat), azok ennek a célközönségébe is egyértelműen beletartoznak. A következő elődadás december 3-án lesz!
Ma arra ébredtem, hogy hirtelen megértettem, hogy miről is szól nekem a múlt szerdán, azaz immár öt nappal korábban látott "...és Echo" című előadás. Vannak ilyen "kapszula-előadások", amelyekben nem azonnal oldódik fel az ember, sőt lehet, hogy nézés közben olyan nagyon nem is ragadják el, viszont utána még napokig foglalkoztatják a nézőt. Ezekben a helyzetekben aztán napokig írom a bejegyzést, és várom a megvilágosodás pillanatát, amely azért rendszerint el is szokott jönni - a blogírás hozzásegít ahhoz, hogy mélyebbre ássak, és felfogjam, hogy nekem miért volt dolgom azzal a művel, miért kellett ott lennem és nem máshol.
Erről a múlt szerda estéről jöjjön tehát a bejegyzés:
Abszurd show a műfaji megjelölése a Terminal Workhouse még mindig újnak számító előadásának, amelynek a szept. 26-i bemutatója helyett a mai második előadására tudtam menni. Az előadás két óra, szünet nincs.
Írni vagy nem írni - az itt a kérdés. - Molnár Gusztáv
Eddig csupán egyszer láttam Eisemann Mihály – Halász Imre - Békeffi István "Egy csók és más semmi" című operettjét, mégpedig 2003. februárjában a Vígszínházban, amelyikre viszont cserében elég jól emlékszem még mindig. (Többek között Eszenyi Enikő, Kern András játszották, és Reviczky Gábor, aki a Vidám Színpadon éppen ma is nézhető ugyancsak a bíró szerepében, mint 16 éve) Ez most a második alkalom volt:
Hevesi László és Vida Péter
Még nincs egy hete, hogy Hollerung Gábor bátornak nevezte a kortárs zenét népszerűsítő koncertjére összegyűlt (nem túl népes) közönséget. Aki eljött, az érezhetően élvezte a programot, mivel az elhangzott művek (várakozáson felül) könnyen befogadhatóak voltak.
Ezúttal fordított a helyzet: a közönség a Katona és konkrétabban Ascher Tamás rendező korábbi előadásai alapján biztosra ment, megtöltötte már a főpróbán is a teljes nézőteret, de ahogy körülnéztem a 105 perces előadás vége után, leginkább értetlen tekinteteket láttam magam körül.
Mi ez? Kiknek érdemes megnézni A fehér szalagot?
Ez itt a kérdés.