Péntek volt, és ez a közben elmúlt héten már a második előadás (a hétfői „A piszkosak” után), amelyiket kifejezetten a fiam akart látni. Mészáros Piroska nagyon megtetszett neki a Drága örökösökben, és néhány napja kijelentette, hogy „élőben akarja”. Nagyon kapóra jött ez az előadás, szeretem, ha teljesíteni tudom az egyre sokasodó vágyait. Lehet, hogy ennyire nem akartam "színházba szoktatni": most már ott tartunk, hogy ő is beindított épp tegnap egy színházi blogot (korábban készített egyedül egy osztályújságot), és már írt is A piszkosakról egy saját bejegyzést. Majd meglátjuk, hogy hova vezet ez a lendülete…
De legyen szó most már csak az előadásról:
A Call girl-t persze számon tartottam eddig is (korábban már 13 előadása volt), de mindenféle ütközés miatt eddig lemaradt – most A Nyugat lánya újbóli megtekintését halasztottam el emiatt.
Nem bántuk meg, egy kb. 75 perces igazán lendületes előadást nézhettünk meg, amelyik fontos kérdéseket érintett, és mindkettőnkre hatott. Elmondhatta János, hogy most is jól érzett rá a pillanatra, ahogy nem túl régen Járó Zsuzsa esetén (lsd. 23 perc).
Mészáros Piroskát e.h. kora óta nézem, valóban az a típus, akit nem lehet nem észrevenni, ha színpadon van. Először egy Zsótér vizsgában láttam, amelyik egy Brecht darabból készült, és élénken megmaradt bennem néhány részlete, de az első feljegyzett időpont, amelyiket most hirtelen meg is találtam, az 2007.05.05., a Kamrában Goldoni „A háború”-ja, illetve szinte pont 11 évvel ezelőttról egy másik is (2008.11.21. – Nemzeti – Vássza Zseleznova + A kivétel és a szabály). Miután Piroska pályáját Alföldi Nemzetijében indította, és ott rendszeresen megfordultam, vele kapcsolatban is képben voltam mindvégig, amíg az működött, és utána észleltem persze, hogy szabadúszóként elvétve van jelen a műsorban. Megjelennek színészek és eltűnnek…és mi meg elfogadjuk ezt, hiszen elmehettek vidékre, külföldre, tévés vagy filmes projektek miatt, sőt beszippanthatta őket a magánéletük is. Ez az élet rendje.
Érdekes apróság SZÁMOMRA az előadásból, hogy Mészáros Piroska éppen azon a napon tudta meg Vidnyánszky Attilától, hogy nem tart igényt a további munkájára, amely napon elkezdtem a blogírást (2013.02.14.), és erről a napról azonnal két bejegyzés is készült: Alföldi még mindig műsoron lévő "Az utolsó órá"-járól, és a másik egy Vidnyánszky szónoklatról, amelyiket aznap este a Testnevelési Egyetemen tartott. Különleges, sorsfordító nap volt ez.
A színész kiszolgáltatott, ahogy az ebből az előadásból is leszűrhető, a minimális megélhetés sem biztosított számára, ezért kellett civil foglalkozás után néznie, és így helyezkedett el egy multinál, egy call centerben kilenc hónapra, és erről a remélhetőleg egyszeri kalandról szól az előadás, ahogy az már a színlapról is kiderül.
Nem egyedi eset ez, én is ismerek egészen kiváló operaénekest, aki egy kórházban is dolgozik, adminisztrációs munkát végez, mert a Ház felújítása miatt nem jut neki sem elég fellépési lehetőség. Amerikában egészen megszokott, hogy a castingok között a későbbi filmsztárok sokasága kereste meg a kenyerét akár pincérkedéssel is, de iItthon ez mégsem tipikus, emiatt feltétlenül tanulságos és érdekes Mészáros Piroska tapasztalataival szembesülni.
(Ami azt illeti, a közönség is ki van szolgáltatva a műsornak: azt nézzük, amit tudunk, azokkal, akiket szerződtetnek. Néha szerencsénk van, néha meg nem.)
Az előadásban nagyon sok az ellenőrizhető konkrétum Piroska színházi karrierjét illetően, és ezek arra utalnak, hogy akár a call centeres időszak tényei is hasonlóképpen a valóságon alapulnak, de persze nyugodtan lehet, hogy néhány figura és tény átalakult az előadó és Boronkay Soma által írt szövegben, mindenesetre a valószerűség látszatát keltik.
Az álompasi - kivetítve (Ódor Kristóf - ráfestett öltönyben)
Egy állásinterjú keretében egy igazán pörgős jelenetben felemlítődik a legtöbb előadás, amelyikben pályája első szakaszában játszott, és viszonylagos megelégedéssel nyugtáztam, hogy az elhangzó címek erős többsége bennem is kelt visszhangot, mert láttam is ezeket. Ez a jelenet annyira gyors, időtakarékos és ütős, hogy feltehetőleg egy színház iránt egyáltalán nem érdeklődő unott callcenteres felvételiztető is érdeklődéssel nézné.
Ami a későbbi színházi múltját illeti, utal egy zalaegerszegi előadásra, a Két Verona Kft.-re is, amelyiknek a létéről sem tudtam, és fogalmam sincs, hogy ebből Pesten ugyan hány volt nézhető, mennyi esélyem lett volna Molnár Gusztáv első rendezését 2017-ben látni. (Nincs belőle legalább felvétel? – jut eszembe automatikusan, bár ez leginkább operákkal kapcsolatban szokott…)
Idézetek is elhangzanak kritikákból, többek között Stuber Andrea egyik cikkéből is, aki éppen ezen az estén nézte az előadást, és már másnap írt is róla a naplójában. Ezt látva azért csak felmerül, hogy a művészeknek mennyire lényeges a visszajelzés, és mennyire sokat számíthat egy jó mondat is, vagy éppen egy bántó szúrás. (Mennyire kár, hogy kevés a róluk szóló írás, nincs forrás manapság sem a független projektekre, sem a szakkritikusok támogatására.) A szöveg összeállítói egyébként ügyesek: Turbuly Lilla idézett mondata valóban igazán ütős, az írást egészében elolvasva még jobban fájt, hogy kimaradt az említett zalaegerszegi előadás. az ilyen leleményes megoldásokat szoktam bloggerként is irigyelni, és negatív megjegyzést egy már nem élő kritikustól illesztenek be az előadásba.
Megemlítendő, hogy az előadásból elég alapos benyomást szerzünk egy call center munkájáról, és szinte meg is sajnáljuk azokat, akik egyébként az átlagos bérszínvonalnál magasabb juttatásért dolgoznak egy ilyen helyen, de szinte semmi nem derül ki Mészáros Piroska korábbi életéről. A családi háttere nem kerül szóba bővebben, mint ahogy egy állásinterjú esetén elvárható: anyja neve, személyigazolvány száma elhangzik, feltehetően mindkettő valós adat, és még az is lehet, hogy a színlapon szereplő telefonszám is az övé. Ha nem utálnék annyira telefonálni, még lehet, hogy fel is hívnám ezt a számot, és utánajárnék, hogy ki van mögötte. (Emiatt is erős részvétet éreztem iránta, sok mindent veszítettem az életben amiatt, hogy inkább kihagytam a telefonálást.)
Ebben az előadásban valóban a munka kapja a főszerepet – látjuk Mészáros Piroskát három nyelven is gyorsan reagálni. Nem tudjuk meg, hogy miért lett színész, milyen voltak iskolás évei. Legalább sosem kérdőjelezte meg azt, hogy színésznek kell lennie, további problémáit mégis elénk tárja. Valóban nem lehetett egyszerű átlagosan túlsúlyos nőként, aki a hétköznapok világában nem lenne rendkívüli jelenség, „bombázókkal” egy osztályban létezni – ezt valószínűleg minden nő jól érti a nézőtéren. (Mi sem szeretnénk, ha például a szép ÉS kedves Tenki Rékával kellene rivalizálni.)
Mészáros Piroska és a kivetített osztálytársnők
A külső, mint egy életet meghatározó tényező sokakat nyomaszt, olyanokat is, akiket mások irigyelnek, tehát saját elégedetlenségünk nem alapul feltétlenül objektív tényekre. Az ebből fakadó alacsonyabb önbizalom az igazi probléma, ezt nehéz kezelni, és persze ez kihat a párválasztás-családalapítás megoldására is, amely a harminchoz közeli nőket nyilván erősen nyomasztja. Aki éppen szingli, azt sosem fogja vigasztalni, hogy mások sincsenek jobb helyzetben, esetleg csak annyival tartanak előrébb, hogy már van gyerekük, sőt el is váltak.
Ezek miatt az utalások miatt elmondható, hogy az előadás sokkal tágabb körhöz is szól, többféle problémáról és nemcsak a callcenteresekről és az állástalan színészekről. A harminc körüliek általános rossz közérzetét is megfogalmazza, de velük mi, már bőven negyven felettiek is azonosulhatunk.
Ennél még sokkal tágabb körben is gondolkodhatunk az előadás hatására: a bejátszott hívásokból – a reklamálók ideges, sőt helyenként durva beszólásaiból - egy egész frusztrált európai közeg jön át, mintha nemcsak a hívások fogadói, de az indítói is mókuskerekekben pörögnének, mintha valóban nem lehetne másként élni, csak a folyamatos pörgés kényszerében. Az előadás stílusa, szűnni nem akaró mozgalmassága is ezt idézi, kronologikusan haladva, de a hely szelleméhez igazodva felpörgetett tempóban mutatja be a munkaviszony kilenc hónapját, amely Piroska számára évekkel ér fel. A művész helyenként dalra is fakad, és ezek a zenés betétek igazán jó ritmust adnak az előadásnak. Nincsenek üresjáratok.
Hasonlóképpen nagyon szerencsés a kivetítés alkalmazása, illetve az még inkább, hogy néhányszor a filmen szereplőkkel párbeszédet is folytat, ahogy a hangbejátszásokkal is. Ezáltal erősen kitágul az előadás világa, és mégsincs az az érzésünk, hogy csak Mészáros Piroska szerepel. Nagyon profi ezeknek a filmeknek mind az időzítése, mind a perspektívája. Az előadás elején az állásinterjú helyzetében a többi szereplő arcát nem látjuk, bár Zsótér Sándor és Petrik Andrea hangját felismerhetjük, így belekényszerülünk abba, hogy a történetet CSAK a mi hősnőnk szemszögéből figyeljük, másra ne menjen el az energiánk. Ugyanakkor nagyon szimpatikus gesztus, hogy három kézzel írt táblán szerepel minden segítő és munkatárs neve, és ezeket a feliratokat elhelyezi a tapsrend alatt a színpadon, és ha nem őt néznénk inkább, akár végig is olvashatnánk. Szívesen lefotóztam volna őket, hogy most ide kitegyem, de ez végül elmaradt. (A produkció adatlapján viszont nem található meg mindenki, bár jó lenne, ha a néző utólag rákereshetne, hogy jól tippelte-e meg a további szereplők neveit. A fotókat én is innen vettem, Kállai-Tóth Anett készítette őket, legyen itt a kredit, kivéve a legelsőt, amely Katona Tiboré, aki a Zalai Hírlap számára dolgozott.)
Egy bejátszás forgatásán készült kép
A rendező, Spáh Dávid ügyességét dicséri nemcsak az, hogy jól használja a fenti eszközöket, de bátorítja a színészét az intim tér kihasználására. Mészáros Piroska nem általánosságban néz ki a közönségre, hanem többször is szemkontaktust létesít velünk, akikre közvetlenül rálát. Közülünk érkezik, és ugyanúgy távozik, így erősíti azt a benyomást, hogy jobb megoldás híján mi is kiköthetünk egy hasonló munkahelyen, egy biztonságos mókuskerékben. Hátha az előadás hatására türelmesebbek leszünk az ilyen ügyintéző hívások bonyolításakor – mellékesen ezt is remélhetik az alkotók.
De az egész mégis csak Mészáros Piroskáról szól elsősorban.
Korábbi pályáján is láttam jelentős szerepekben, de ekkora dobása még nem volt. Kihasználta legalább a szenvedés árán szerzett tapasztalatokat, nem mentek a semmibe. Egy ilyen monodráma a legnagyobb kihívás és a leghálásabb feladat is – ezek után nem csoda, hogy bevonódunk, és most már drukkolni kezdünk neki. Reméljük, hogy a filmes felkérések, a sorozat-szerep után a jövőben a színházi rendezők is gyakrabban fogják használni különleges alkatát, és folyamatosan dolgoztatni fogják.
Aki még lehet, hogy szeretett telefonálni...
Ennél erősebben nem hívhatta volna fel a figyelmet magára, az biztos. Amíg játssza az előadást, az egyben reklám is: „figyeljetek rám, itt vagyok és játszani szeretnék!” Jó, hogy nem adja fel, bevállalja a harcot – csak így tovább. (Mi persze amúgy is várjuk a Drága örökösök harmadik évadát…)
