Mezei néző

Nem volt szándékomban direkt módon a teljesítőképességem határait feszegetni, de úgy hozta a műsor, hogy az elmúlt napokban minden korábbinál több előadáson voltam. Ahogy a címből látszik (10 nap alatt 8 zenés előadás/koncert), az idei "vissza a prózához" programot nem egészen sikerült megvalósítani. Ha a múlt héten látott (egyébként remek) és már megírt hat előadás nem történt volna meg, akkor , akkor sem lehet okom panaszra. Kivételesen jól sikerült eltalálnom az arányokat, a zenés és prózai profilom éppen egyensúlyban volt.

Koncertekről persze sokkal nehezebb beszámolni nem-zenekritikusként, és így ezekről alkalmakról most együtt írok le néhány benyomást nemcsak nyomhagyó és ajánló célzattal.Közben néhány kérdésen is elgondolkodtam: milyen egy nézőbarát műsor, miként lehetne a régi vagy éppen a kortárs zenét megszerettetni, hogyan lehetne minél hatékonyabban bevonzani a közönséget? - Az egyik alkalom legfőbb tanulsága is éppen a közönség viselkedése: nagyon könnyen tönkre lehet tenni egy előadást, és akkor aztán vitatható, hogy érdemes volt-e rá egyáltalán elmenni.

A hétfői Néró után következhetett a K2 Színház csapatának másik felével az újabb kaland, Petőfi Az apostol c. elbeszélő költeménye alapján készített 50 perces színház Benkó Bence rendezésében. Informátoraim annyit előre kiszivárogtattak, hogy nagyszerű lesz – és akinek nincs ideje, annak ezt tudom röviden továbbítani: igen, ez valóban nagyon alkalmas előadás arra, hogy a diákok figyelmét felkeltse, és esetleg utána a bátrabbja bele is fogjon az elolvasásába.

Pálóczi Bence, Király Dániel és Piti Emőke

Rövid nyomhagyó bejegyzés következik Kálmándy Mihály dicsőséges és töretlenül sikeres pályáját ünneplő szombat esti gáláról.

Ezt az előadást a port.hu jóvoltából fedeztem fel először – szoktam kapni ajánlókat, és egyszer csak ott volt a plakát, és rajta Mucsi Zoltán képe.

Fila Balázs és Mucsi Zoltán, az előadás két tartópillére

Nem volt kérdéses, hogy muszáj megnézni Hargitai Iván rendezését. Ezt tudom mindenkinek javasolni, hogy kövesse a példámat.

Ha egy darabot a Sufniban mutat be a Katona, az feltétlenül jelzi, hogy a színház rétegelőadásnak tekinti, és nagyjából 50-60 néző részvételére számít.

Jelen esetben is aláhúznám, hogy nem árt, ha valaki tisztában van azzal, hogy ki is az az Elfriede Jelinek, mi jellemző a műveire, és ezen túl még nagyon célszerű a színlap elolvasása is, amely lényegi tájékoztatást ad.

Máté Gábor rendezése nagyon egységes, nagyon kidolgozott, briliáns színészi játékot láthatunk mind az öt szereplő részéről, de nem felhőtlen szórakozás, és elsősorban azok értékelnék, akik szeretik a közéleti problémákkal foglalkozó színházat, és nem dugják homokba a fejük.

A youtube-ra feltöltött video képe, amely alapján könnyen eldönthető, hogy vágyik-e valaki az előadásra, vagy sem.

Az elmúlt két tanévben mind a Nézőművészeti KFT, mind a K2 Színház több előadását is vendégül láttuk a József Attila Gimnáziumban, elsősorban azért, hogy azok a diákok is megtapasztalják, hogy milyen a színház, akik nem szívesen áldoznak saját kevéske idejükből erre a célra. Kényelmes opció, nem kell kiöltözni, sehova utazni és a leghosszabb előadás is csak 75 perces volt, amelyet egy rövid megbeszélés követ rendszerint.

Mivel a Hűség és az Antigoné olyan nagy tetszést aratott több alkalommal is, idén már augusztus végén megrendeltem a K2 tavalyi Rinocéroszok c. előadását, amelyik két hét múlva érkezik (október 18-án), és mellé még kettőt: a „Ki vele Néró!”-t és „Az apostol”-t is. Utóbbiaknak egy hete volt a hivatalos premierje, mi mindkettőből a második előadást láthattuk hétfőn, illetve pénteken. (Különböző osztályok voltak jelen, és közben még csütörtökön közönségtalálkozó is volt más osztályoknak. Krisztik Csaba jött el, akit korábban az Octopusban 117 diák láthatott.)

A Nérót játszó színész - Domokos Zsolt

A két teremszínházról következik egy-egy rövid ajánló most. Mindkettő nagyon alkalmas diákoknak, magyartanároknak érdemes meghívni ezeket, segítenek az érintett szerzők feldolgozásában. Egyébként a Benczúr Házban rendszeresen műsoron lesz mindkét előadás, mezei nézők ott nézhetik meg. Ha van valaki e poszt olvasói között, aki szintén látta ezeket, örömmel venném kommentben a véleményét.

A cím lehet, hogy valakiben hamis benyomást kelt: nem, nem 23 percig tart az előadás, bár a mű egyik kulcspontján említődik ez az időtartam, amely valóban fontos is. Denis Kelly darabja Keszég László rendezésében száz percig tart szünet nélkül, és mégsem csak erről szól, hanem egy nő egész életről, kiemelten házasságáról. Kis módosításokkal akár happy enddel is végződhetett volna minden – színházként akkor is élveznénk.

Székely Csaba legújabb bemutatója is tanmese, melodrámai hangvétellel, amelybe azért nem kevés humor is vegyül. Szünet nélkül száz perc. Az előadás sokkal jobb, mint a darab, amelyhez igazán első osztályú színészek kellenek, és vannak is, „csak jókkal” nem működne. Sztarenki Pál rendező jó hármasfogatot válogatott össze, akik mind egészen alkalmasak a szerepeikre, és képesek arra, hogy ezt a kellően valószínűtlen történetet mégis eladják nekünk.

Azoknak érdemes elsősorban megnézni ezt a játékot, akik szeretik Schneider Zoltán, Elek Ferenc és Sztarenki Dóra színészetét, akik ráadásul így együtt sehol máshol nem láthatóak. Az előadás komoly kérdéseket is felvet, és elsősorban ezek átgondoltatása céljából íródott. Jelen esetben ne laza kikapcsolódásra számítson az, aki a Rózsavölgyibe jegyet vesz.

Az idei év első bemutatóját látva erősen úgy tűnik, mintha az Örkény valóban mindenáron új utakra indulna, ki akarna törni a komfortzónájából még akkor is, ha nekünk mezei nézőknek a pálya széléről az a benyomásunk, hogy jól megvan ott, ahol. Megvan a saját közönsége, amely nagyjából 101-102 %-ra tölti meg évek óta a nézőteret, mit akarnak még?

Persze, ahogy Kölcsey is megmondta annak idején, a veszteg maradás senyvedéshez vezet, muszáj folyton változtatni, hogy a közönség az évek óta szinte változatlan társulattal és vezetéssel rendelkező Örkény Színházat még mindig érdekesnek találja, a kérdés csak az, hogy merre is kell elmozdulniuk.

Polgár Csaba - a Shaxpeare-mosóban

Ez az előadás tekinthető egyfajta iránynak, vagy kísérletnek, de akár zsákutcának is. Meglepne, ha nem osztaná meg alaposan a közönséget. Szélsőséges vélemények megjelenésére számítok.

Nekem mindhárom gyermekem megnézhette a főpróbát, akiket egészen eltérő színházi nézőtípusba sorolnék, és közülük kettő az előadás célcsoportjába is beletartozik. Az ő véleményüket és reakcióikat látva úgy tűnik, hogy a Shaxpeare-mosás nem esélytelen, biztosan van olyan nézői réteg, amely értékeli a látottakat, és nem fog leakadni a „csúnya beszéd+meztelenkedés”-kombón, amit az előadás szándékoltan túltol. De nem ennyi az egész. Vagy de? - Ha alszunk rá vagy kettőt, akkor tudhatjuk, hogy ez mégis csak a felszíni réteg. Ennél muszáj mélyebbre ásni.

De nézzük is részletesen:

A Karinthy fájdalomcsillapító színház. Bemegy a néző, és két és fél óráig nem gondol a saját bajaira, munkahelyi feszültségek, hétköznapi bosszúságok tűnnek el a süllyesztőben. Ez az erőssége, emiatt szeretik és emiatt van szükségünk rá. Ráadásul otthonos, érezzük, hogy a most éppen hetvenéves direktor-tulajdonos egész élete benne van, akihez ez a színház elválaszthatatlanul hozzátartozik, egymás nélkül elképzelhetetlenek. Jó a Karinthy Márton színházába járni, és még szeretnék sokáig.

Erről az estéről következik egy rövid ajánló.