Nagyon látszik egy színészen, ha éppen azt játssza, amit olyan NAGYON játszani akar. A monodráma eleve óriási kihívás, jelen esetben pedig Horváth Lili egyedül köti le a közönségét nyolcvan percen keresztül Gergye Krisztián rendezésében, a GK társulat és a Manna közös produkciójában. Az előadás feltétlenül több figyelmet érdemelne, havonta egyszer látható 2019. áprilisa óta a Bethlen tér nagyon otthonos kis színházában, közel a Keletihez, ahol – csak úgy mondom – jelenleg Bege Nóra és Éder Vera fotókiállítása is látható még dec. 19-ig.
Fotó: Molmik Photography
William Luce darabjában, amelyet Zöldi Gergely fordított (sőt dramaturgként is gondozott), nagyon sok ütős mondat szerepel, amely tanulságos: ezt végignézve feltehetően sok néző elgondolkodik azon, mennyire érdemes híres művészeket és azok feleségét irigyelni, bármennyire is érdekesek számunkra ezek a "bálványok", mert a siker-fény-csillogás mögött nem kizárt, hogy az átlagosnál több szenvedés lapul meg. A híres emberek ott vannak a kirakatban, sokakat bevonzanak, ők maguk is több hatásnak vannak kitéve, így ahhoz egészen kivételes személyiség kell, hogy az illető ne akarja túlbonyolítani az életét.
A "híres ember gyenge pontjai" kelendő téma, akár színházi előadásról, akár újságcikkről van szó, és most a reflektorfény Scott Fitzgerald feleségére esik, aki egy elmegyógyintézeti tűzvészben halt meg jóval a férje halála után, és az ő életét, személyiségét állítja középpontba a történet.
Jelenleg a város egyik legtöbbet emlegetett előadása A nagy Gatsby, így adná magát, hogy akit netán mellékszálon a szerző elkezdene érdekelni, az erre is kíváncsivá váljon.
Fotó: Molmik Photography
Persze a téma mellett a színész a másik ok: Horváth Lilinek van itt a Bethlen téren is másik előadása, közösen Tordai Terivel, akire egyre jobban kezd hasonlítani, de a B32-ben is nemrég volt új bemutatója, amelyben főszereplő.
Ami engem illet, én simán elhittem neki, hogy ő Zelda, lekötött a történet, és bár olvastam az író férj néhány könyvét, most kíváncsibbá váltam a szerzőre, mint bármikor korábban.
A színésznő jelenleg egészen egyedül van, mégpedig egy hatalmasnak tűnő üres térben (ráadásul fehér a balettpadló, így még nagyobbnak is tűnik), ez lenne az elmegyógyintézeti szoba, ahol nem egészen kronológiai sorrendben, sőt inkább a töredékesség és esetlegesség hatását keltve előhúzza a régi élményeit. Nagyon kevés kelléket használ, ami azért is jó döntés, mert úgyis elég esélytelen lenne egy amerikai elmegyógyintézet miliőjét visszaadni, és úgyis a lélek rezdülésein van a hangsúly. Egy nagy állólámpa van a térben, amely így kellően feltűnő, de mivel ezt úgy használja a művész, mintha ez lenne a mikrofon, amely a hangját felerősíti, az előadás játékosságát erősíti.
Gergye Krisztián koreográfus, és így kicsit sem csodálkozunk, hogy a mozgás és a táncos elemek kulcsszerepet kapnak. Horváth Lili a típusa is lehet, jó színész és jó a mozgása, és alkatát tekintve emlékeztet Vizin Viktóriára, akivel két hónapja egy másik egyszemélyes Gergye-előadást láttam. A téma azért is szerencsés, mert ahogy megtudjuk, Zelda számára a tánc valóban fontos volt, ez volt az ő "menekülési útvonala", így nem hökkenünk meg, hogy elborult elmével is táncol, sőt voltaképp az lenne a fura, ha nem hallana belső zenét, amelytől nem tud elvonatkoztatni.
A fotó a szinhaz.org-ról származik (fotós?)
Béres Móni tervezte az egyetlen, ámde nagyon összetett jelmezt, amely nagyon sokféleképpen hordható, és nagyon jól szolgálja a produkciót.
Azt nem tudjuk meg egészen konkrétan, hogy pontosan milyen okai is voltak Zelda megőrülésének, de az elhangzó szöveg alapján azt is éreztük, hogy lehet, hogy elmebeteg mondja ezt, „de van benne rendszer”. A fő tényezőre azért utal az előadás: a híres író férj melletti magány is benne lehetett. Aki megnézi a Fitzgerald-életrajzot, kirajzolódik egy bohém képe, aki más nőkhöz is intenzíven vonzódik. Ez a hajlam jellemzően nem szokott egyetlen házasságot sem felerősíteni, bár nyilván vannak olyan feleségek is, akik hajlanak a kompromisszumra, és beérik azzal, ami juthat nekik, és elfogadják, hogy nem túl izgalmasak ahhoz, hogy egy művészt önállóan egy életre lekössenek.
Remélem, hogy jól idézem a következő mondatot Zeldától, de nagyon illik a helyzethez (és akár Fodor Ákostól is származhatna): „sohasem fogod megbocsájtani nekem, hogy nem érdekeltelek eléggé” – ennek a „nem vagyok elég érdekes a férjem számára” - érzésnek a fájdalma ott van az előadásban, és akár ez önmagában is oka lehet a nő összeroppanásának.
Az előadás feltehetően még hosszan műsoron marad, és lennie is kellene ebben a közel kétmilliós városban minden hónapban ötven olyan ember, akit ez érdekelhet. Reménykedjünk abban, hogy ez így lesz január 31-én is, amikor jön a következő.
Fotó: a cseppek.hu cikkéből (fotós neve?)
PS.Volt valaki, aki a nulladik sor közepén az előadás utolsó harminc másodpercében bekapcsolta a telefonját, még a taps előtt, amin a fb-ot ellenőrizte. EMBER, ha olvasod: még fél percet várhattál volna!!! Mindenki fontolja meg, hogy ennyire kicsi térben szinte minden mögötte ülő látja a képernyőjét, és ZAVAR. NEM, amikor némán ég egy kicsi fény a színpadon, az nem felesleges jelenet, attól, hogy nem beszélnek. Az illető fiatal hölgy elégedetten mosolygott, szerethette az előadást, de egy ilyen gesztus számomra önmagában is megkérdőjelezi, hogy az illető bevonódott-e igazán.
Nagyon közel voltam, hogy ezt személyesen elmondjam neki, de láttam, hogy a színház egyik dolgozójával beszélget. Mondják el neki ők…(ha meg rokon, ismerős esetleg, akkor duplán gáz, de hátha nem).
