Minek kellett Téreynek ilyen hamar meghalnia? Miért dolgozik Kovalik csak minden szökőévben Pesten? – ez volt a két első gondolatom az előadás után, amely nagyon kreatív, a máról szól, jók benne a színészek és még csak nem is hosszú: kevesebb, mint két óra szünet nélkül. Nekem a „feltétlenül nézendő” kategória, ahogy a tegnapi „A legyek” is az volt. Dupla hatost dobott az Örkény a 2019-es év végén, így lép majd innen tovább.
Gálffi László - Kerekes Éva
A „Lót” mindenkinek újdonság, Térey János legutolsó drámája, amelyről csak a halála után derült ki, hogy be tudta fejezni, pontosabban: készített egy első verziót. (Az, hogy mennyire tekintette véglegesnek, elégedett volt-e vele, nem derül ki.) A művet az Örkény Színház rendelte tőle, és az ötletet a rendező, Kovalik Balázs adta, akinek egy, a müncheni képtárban látható festmény juttatta eszébe a témát, és így született meg a darab szövege, amelyet a szerző hirtelen halála után Nádasdy Ádám és Ari-Nagy Barbara gondozott. Ahogy a híradásokból kiderül, eredetileg csak jövő évi bemutató lett volna, de a tragédia után a szöveg birtokában a színház előre hozta.
Jan Brueghel: Lót és lányai – forrás: pinakothek.de
Amíg A legyek a görög mitológiai történetet játszatja a mában, addig a Lót a bibliai történetet meséli el úgy, mintha a mi világunkban élnének a szereplők, bár a cselekmény főbb vonalai így is sértetlenül maradnak. Néhány kifejezés elég ahhoz, hogy maivá váljon, például az, hogy Ábrahámot Lót üzlettársaként halljuk említeni. Az összbenyomásunk mégis az, hogy az emberek és sorsuk olyan sokat nem változott több ezer év alatt sem, ha jól esik ezzel szembesülni, ha nem.
Míg A legyekben Jupiter alárendeltjei vagyunk, addig Lót attól szenved, hogy az Úr parancsait kell teljesítenie, és a Térey által megmutatott perspektívában még ez a különleges protekció, hogy egyedül ők hagyhatják el „négy igaz emberként” Szodomát, inkább árt neki, mint használ.
Lót az előadásban bevándorló a városban, akit egészen sosem fogadtak be, de mégis otthonának érzi a helyet az erkölcsi romlás ellenére is, amelyet itt tapasztalt. Ér-e valamit az élet, ha az embernek muszáj elhagynia a hazáját? Lehet-e hátranézés nélkül élni? Ezeket a kérdéseket veti fel az előadás, és eléggé nyilvánvaló, hogy ezeket kérdezi Térey is, aki Pesten élt, de ahogy más műveiből is látható, nyomasztotta számos társadalmi jelenség, bár ezek nem feltétlenül azok voltak a művek alapján, amelyek a lakosság túlnyomó részét.
„A haza elhagyása a jobb élet reményében”-téma még inkább foglalkoztathatja a rendezőt, aki Münchenben tanult, de miután operaházi művészeti vezetői posztjáról 2010 nyarán menesztették, ugyanide tért vissza egyetemi tanárként, és azóta számos külföldi operaházban is rendezett. Sikeres a pályafutása, és mi itthon csak hallunk külföldi munkáiról, amelyek nem hathatnak sem a szakmára, sem a magyar közönségre.
Kovalik Balázs helyzete nem mondható tragikusnak, sokan még irigyelhetik is, de ez a rendezés is azt erősíti meg, hogy fájdalmasan érinti, hogy a hazai operaéletnek nem részese már jó ideje.
Nyilván nem vigasz számára, pontosabban egészen érdektelen, hogy a lányom, aki ötévesen látott először tőle előadást („a sárga Figarót” a Mozart maraton részeként 2006-ban), és utána minden egyes hazai operarendezését is megnézte több alkalommal, most ez után a főpróba után azzal lépett ki a színházból, hogy mekkora tragédia ez SZÁMÁRA, hogy pont Kovalik nem rendez itthon, aki egyértelműen a legjobb rendező. (Vilma már hétévesen is szeretett kinyilatkoztatni operaénekesek és rendezések témakörben, és most sem fogta vissza magát.)
Nem ő az egyetlen ilyen néző, aki évek óta hiányolja Kovalik Balázs kreatív és nem öncélú ötletekre építő produkcióit, amelyek első látásra meghökkentenek, és aztán a látottak elemzése közben szépen rá is ébredünk, hogy mi miért kellett, hogy így legyen.
Kovalik Balázs nem felejti el, hogy a színház összművészeti alkotás, és minden egyes összetevője fontossá is válik munkáiban, kihasználja mind a szövegben, a zenében és a látványban rejlő lehetőségeket is. Ezek mind együttesen hatnak ránk, valami inger folyton ér minket, nem unjuk el a nézést. Végig érezzük, hogy minden nagyon ki van találva, de azt is, hogy máshogy nem történhet, mint ahogy végül elénk kerül.
Lót, a bárnyok és a kórus
Az első hatás mindenképp a látvány. Antal Csaba nem először tervez díszletet Kovalik-előadáshoz, és ez most meglehetősen ütős. Nagyon egyszerű az alapötlet: óriási konzerveket használ a konzervgyáros életéről készülő előadáshoz, ráadásul a kép nagyon szuggesztív is.
Nem ez az első eset, hogy konzerveket látok egy előadásban, sőt voltam rendezőasszisztens is egy olyanban, amelyik meglehetősen nagymértékben épített zöldborsókonzervekre, és módomban állt ezek beszerzését is intézni, de ez itt egészen másképp működik. Ezek a dobozok többet jelentenek önmaguknál. (Két nappal a premier után már hallottam az előadást „a konzerves előadás”-ként emlegetni, ez lesz a sorsa várhatóan… A díszlet híre jól terjed. Remélhetőleg „legjobb díszlet” jelölések tömegét is fogja kapni, nekem az eddigi idei 111-ből abszolút a nyerő. Remek az esélye, mert az Örkénybe minden kritikus el is megy, nyilván mostanára már hivatalos kritikák sokasága is olvasható róla.)
Arra gondolunk azonnal, hogy mi van, ha ezek a hatalmas konzerv falak ledőlnének… Önmagában ez is támogatja az előadás egyik motívumát: végig arról beszélnek, hogy Szodoma el fog pusztulni, amit persze kétkedve fogadnak sokan. Hasonlóképpen van szó mostanában a globális felmelegedés hatásairól, a fenyegető veszélyt vagy komolyan veszi valaki, vagy nem, de ennyiben semmi nem változott: a pusztulás árnyát érzékeljük. Ne felejtsük el, az emberiség történetét a kezdetektől kísérték a pusztulás mítoszai, vízözön és tűzeső.
Az aranyló konzervfal hatása alól nem szabadulunk végig, ráadásul ezt kiegészíti egy, az előadásban szintén emlegetett arany-birkákat ábrázoló másik fal is. A falak mozognak, mert az Örkényben van kettős forgó is, amelyet azért nagyon ritkán láttam eddig használatban. Ennek segítségével utak nyílnak, változik az elénk táruló látvány, nem lesz unalmas sosem a színpadkép, sőt az előadás utolsó stádiumában még nem várt, de nem is kellemes hanghatások is keletkeznek, amelyek aztán önműködőek lesznek. (Remélem, sikerült elég talányosan fogalmazni.)
Az, hogy éppen a falak milyen pozíciót vesznek fel, szintén jelentéssel bír. Már most, a főpróbán zökkenőmentesen működött, az előadás technikai személyzete is a helyzet magaslatán van, nagy odafigyelést igényel majd minden alkalommal ezeket a dobozfalakat pontosan felépíteni. (A műszaknak mindenesetre részvétem, remélem, hogy legalább rengeteg elismerő szót kapnak…)
"eljön majd az Úr bosszúja, Szodoma nem menekül" - az Angyal: Patkós Márton Kókai Tündével
Az egységes aranyháttér akár a középkori festményekre is emlékeztethet minket, amely előtt a szereplők körvonalai élesen kirajzolódnak, de utalhatnak a pénz kiemelt szerepére is, amely az egész életünket meghatározza. (Egy konzervgyáros gazdag, az arany birkák erre is utalhatnak, illetve asszociálják a bibliai aranyborjút, a nép bálványimádó hajlamát.)
A szereplők Benedek Mari ruháit hordják, amelyek a mellékelt fotókon, Horváth Judit képein, jól megnézhetőek.
Kovalik Balázs nem tagadta meg magában az opera-rendezőt sem: operaénekesnek tanuló zeneakadémisták működnek közre– ezen az estén: Szoprán: Fenyvesi Gabriella, alt: Kaffehr Zsuzsanna, tenor: Varga-Tóth Attila, basszus: Cser Ágoston, utóbbit már több operavizsgában is láttam, így kifejezetten örültem, hogy egy ilyen jó előadásba belekerülve tanulja a szakmát. Mindössze egy cimbalmos, Egervári Mátyás kíséri őket, és ez is szokatlan megoldás, megjegyzi a néző, hogy most nem egy szokásos zongorakíséretes előadást lát. (Váltótársa: Szalai András)
Az élő zene mindig sokat számít, jelen esetben Fekete Gyula zeneszerző dicsérhető a zenei betétek hangulatáért, és feltehetően a négytagú kórus betanításáért is. A kórus jelenléte a görög tragédiákra emlékeztet, és ez a történet még a túlélők számára is hatalmas veszteséget hordoz, egészen az a benyomásunk, hogy az isten kiemelt figyelme mindig csak rosszat jelenthet.
Ebben a nagyon izgalmas térben, aranyló fényben úszó falak között megkérdőjeleződik, hogyan lehet egyáltalán hétköznapi életet élni, nagyon elüt az a néha feltűnő egy-egy bútor (ebédlőasztal, ágy), adná magát a kilépés szükségszerűsége, amelyről maga a történet is szól. Szodomából el kell menni. PONT. Érezheti itt magát valaki igazán jól? Ebben a közegben megtalálhatja-e valaki a saját helyét? És e kívül? Van Lót és családja számára hely a nagyvilágon bárhol?
„A boldogság alkati kérdés” – ez is elhangzik, bár ez számomra mostanára már egészen nyilvánvaló, hogy az életben egyáltalán nem a tények, hanem azok tálalása és a körülmények a lényegesek. Mihez viszonyítunk.
Ne felejtődjön el, hogy a szöveg nagyon fontossá válik, és jó lett volna azonnal el is olvasni a darabot, amely idővel persze nyilván csak elérhetővé válik a Színház folyóirat mellékleteként, ha minden rendben működik, ez azért megjósolható. Így is visszaemlékezhetünk az ismétlésekre, több szövegrész más helyzetben újra hallható, és nyomatékosabb szerepük lesz. Nem kerüli el a figyelmünket az aktuálpolitikai utalások, sem a Biblia és 2019 együttes jelenléte. Így érdekes nekünk Lót, a saját korából kiemelve. Az sem hátrány, hogy az irónia és a humor is belengi az előadást, ebben a csomagolásban a vérre menő kérdések is másként érvényesülnek - talán még vészterhesebben.
Bár nem lehet eléggé hangsúlyozni a látvány szerepét, különösen kiemelődnek a színészek is, mind a nyolc szereplő fontossá válik.
Fogalmam sincs persze, hogy Térey konkrét színészekben gondolkodva írta-e darabját, de nem lepne meg, ha a főszereplőket együtt választották volna ki a színház vezetőivel.
Stork Natasa - Kókai Tünde - csomagolás
Stork Natasa és Kókai Tünde két nagyon mai lány, az első vendég, míg utóbbi idén már egy modernizált Shakespeare-ben is kipróbálhatta magát. Megértjük, hogy kikészültek a hirtelen életmód- és helyszín-váltástól, de persze Borsi-Balogh Máté az idősebb vőlegényeként nem kelti azt a benyomást, hogy jó élet várt volna rájuk, ha maradnak. Milyen kár, hogy az előadásban igazán hangsúlyosan jelen lévő angyalokkal nem mehetnek sokra, pedig muszáj elismerni, hogy két kivételesen gyönyörű fiatal férfiszínészt szerzett az Örkény Patkós Márton és Dóra Béla személyében, akiknek a reneszánsz festők is örültek volna. Az, hogy ők is farmerben és fehér pulóverben vannak, szárnyak nélkül, szintén a modernizálás miatt alapvető, de hajlamosak vagyunk így is elhinni nekik a nemnélküliséget, és azt is, hogy örökké ilyen fiatalok és szépek maradnak. Van ám egy harmadik angyal is, egy különleges, és az, hogy sok hallgatás után szólal meg, nyomatékot ad szavainak. Ráadásul Zsótér Sándor lesz ez a harmadik ( a színlap szerint Békés Italával felváltva), így pláne figyeljük minden rezdülését.
Dóra Béla - Patkós Márton
Gálffi László számára újabb nagy lehetőség ez a szerep, az „aláaknázott hídemberé”, nagyon jó nézni, ahogy az egyes szereplőkkel kapcsolatot teremt, és valóban próbálkozik a vállalhatatlan helyzet kezelésére. (Az első Pesten általam látott prózai előadásban is főszereplő volt (az Equusban), majdnem pontosan 34 éve volt életemnek ez a nagy eseménye, ez is eszembe jutott. Pályája azóta is töretlen, és én továbbra is örülök, ha egy szereposztásban kulcsfontosságú feladata van. Azt a benyomást kelti számomra, mintha lennének az életben stabil dolgok.)
Nagyon szerethető Lót, de nem lepne meg, ha a többséget a Kerekes Éva által játszott Lótné sorsa érintené meg a leginkább. Közhelyszerű, de tényleg csak ez az igazság: nagyon mély és árnyalt a szerepformálása, megérezzük a sokat vándorolt ember ragaszkodását a nehezen megteremtett otthonhoz. Új dimenzióba helyezi ezt a Biblia által kárhoztatott asszonyt, aki még annyit se bír ki, hogy ne nézzen hátra, pedig megmondták, hogy nem szabad. Ráérzünk, hogy itt most mindenkinek a nézőpontjával szembesülünk, aki bármilyen ok, netán a jobb élet reményében hagyta el a hazáját. Nehéz döntés ez, bármennyi hibája is van ennek a hazának.
Azt hiszem, hogy másként hat az előadás olyanra, aki már volt hasonló döntési helyzetben, és netán az előadást ideiglenesen hazalátogatóként nézi, vagy olyan magyarként, aki élhetne kint, de tudatosan a maradást választotta. Kevesen lehetnek viszont, akinek ismerősein és családtagjain keresztül sem merült fel a kivándorlás kérdése.
Kerekes Éva alakítása feltehetően az erős többségnek sokat fog jelenteni, és mélyre megy, ahogy nekem is, aki az azóta eltelt kevesebb mint három nap alatt már megnéztem további öt előadást ez után. Mer végletes lenni, ott van a talk-show jelenet, amely bohóckodásnak is tűnhet, majd az a bizonyos utolsó monológ, amely katartikus. Sokféle tud lenni egy előadáson belül is, mindig rá lehet csodálkozni, újra meg újra. Mondanám, hogy csak miatta is nézendő a darab, de jelenleg egyáltalán semmi ellenérvem nincs, úgy ahogy van nézendő, akár a tanulsága miatt is.
Ahogy az előző napi A legyekben: az isten beavatkozása mindegy milyen előjellel, rossz hír – ki vagyunk szolgáltatva, nagyon „nem tűnik okésnak” ez a megmentési kísérlet, ha belegondolunk. Szerintem sokan vannak, akik csak most gondolják át igazán ezt a Lót-sztorit, és már emiatt megéri…
Kovalik alaposan belegondolt, évek óta tervezte. Akart egy hazai előadást, bár nyilván áldozatokkal járt újra az itthoni közegben jelen lennie. Érzem benne a saját visszanézése fájdalmát. Remélem, hogy ez nem az utolsó ilyen volt, még legalább alkalmanként megjelenik, ha újabb víziói támadnak. Egy ilyen minőségű előadást látva mi mást tehetnénk, csak bizakodhatunk…
Miután három napig írtam folyamatosan ezt a bejegyzést is, továbbra is dupla hatosnak érzem az Örkény évzáró két bemutatóját, soha rosszabb próbaidőszakot ne zárjon a színház.
PS. A színház fb-oldaláról használtam fel Horváth Judit képeit.
